Barsi Balázs - youtube

„Az igazi keresztények ideje jött el...” P. Dr. Barsi Balázs OFM ferences szerzetes, sokkönyves, Széchenyi-díjas hitszónok, műfordító... Életkora 2025. január 5-től nyolcassal kezdődik. Belépett 80. életévébe. Ez még nem az aggkor. Csak a küszöbe. Rálépett a 9. évtized-híd küszöbére.

Négy éven át osztálytársak voltunk a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban, kollégisták az internátusban. Számos diákélményből lett emlék részese, szem- és fültanúja lehettem. Mindketten magyar és orosz nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szereztünk. Könyveit, tanulmányait, érdeklődést és elismerést kiváltó, az interneten is elérhető missziós munkáját, előadásait, homíliáit igyekszem követni.

A személyesség ma már a filozófiában is egyre fontosabb. Terjedelmi okokból emlékeimről most csak dióhéjban, sőt csupán mogyoróhéjban szólhatok. Nincsenek véletlenek. Ha a „véletlen” jó, akkor az a jó Isten mosolya. (Gyakran a humora is!) Számomra emlékezetes, hogy ballagásunkon két édesanya volt népviseletben. Barsi édesanyja sióagárdi, az enyém pedig kapuvári népviseletben. (Az érettségi tablónkon Barsi Balázs mellé kerültem – dr. Kelemen Atanáz, osztályfőnökünk jóvoltából.)

Bencés tanáraink tüneményes műveltsége, soknyelvűsége sokunknak imponált. Többünket szorgos nyelvtanulásra serkentett. Kemény Dózsa, az internátus rektora, fakultatív angolt és németet tanított. Nádasi Alfonz, az akkor kötelező orosz nyelv mellett, franciát is oktatott, másodmagamnak, jelképes, madáreleségre sem elegendő tiszteletdíjért.

Barsi Balázs fontos könyvek, tanulmányok, könyvfordítások szerzője. A műfordítás vértelen szellemi hódítás, a világkultúra kincseinek legális honosítása, a gondolkodni és beszélni tudó ember univerzális megismerő tevékenysége. Barsinak, hasonlóan, mint Szabó Lőrincnek „a latin hozta a franciát, s így megint új ablakokkal tárúlt a világ.” Végül francia nyelven írta doktori értekezését is a gazdag ifjú bibliai példázatának exegéziséréről.

Az ókori görög eszmény, a kalokagathia, a szépség és jóság, sőt az igazság szakrumból fakadó egységét jelenti. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, különleges műfajú regényében mondja ki: nem az a kérdés, hogy egy mű „vidám-e vagy szomorúságos”, hanem, az, hogy „Igaz legyen” (…) nem vigasztalónak, hanem tanúságképpen.” Visszatekintve, ma már egyértelmű: Barsi Balázs már gimnazistaként is talentumos, szorgalmas, kötelességtudó, ferences, máriás lelkületű bencés diák volt.

Emlékezetes, ahogyan az internátusban esténként harmóniumon játszotta és velünk együtt énekelte a bencés zsolozsma szép magyar textusát: az Esti himnuszt: „A napvilág leáldozott, Teremtőnk, / kérünk tégedet, / Maradj velünk / kegyelmesen / Őrizzed, óvjad népedet!...” Nem „diktálta” a ritmust, hanem ránk figyelve, jó érzékkel ügyelt az együtténeklés összhangjára.

2024. május 25-én, a bencés öregdiákok győri találkozóján – érettségink 60. évfordulóján –, Czuczor-Fogarasi szótár szellemében értelmezte bencés jussunkat: „Óriási bencés hagyatékot, szellemiséget, lelkiséget, világ- és értékszemléletet kaptunk, kötelességünk azt élő-eleven örökséggé tenni, és továbbadni.”

Meggyőző példát hozott arra is, hogy a pártállami időkben – súly alatt nő a pálma (sub pondere crescit palma) – a bencés diákoknak az egyetemi felvételükön milyen kényszerhelyzetekkel is szembesülniük kellett. Számunkra a bölcsészkar 1963-ig tiltott zónának számított. Híres-nevezetes eset az orvosi egyetemen: a többször is kiválóan, mégis sikertelenül felvételiző bencés diáktól az egyik bizottsági tag azt kérdezte: „Maga a Bibliából fog gyógyítani?” A diák, érezve helyzetének reménytelenségét, visszakérdezett: „Miért? A professzor úr Marx Tőkéjéből gyógyít?”

Ferences segítséget, tiszta forrásvizet kaptam a ferences lelkiségből, amikor 36 évvel ezelőtt a szemináriumi képzés időtartamát hat évre emelték, és tantervbe vették az ars sacra stúdiumot is. A tanítására Mikolai Vince, az egri papnevelő intézet akkori rektora kért fel. Kiváló teológiai tanároknak lehettem kartársa. (Az 1990-es években, az egri szemináriumban a kispapok létszáma 70 és 80 között mozgott.)

Az ars sacra tanításához nem volt tankönyv és jegyzet sem. Pannonhalmáról felkértem Bánhegyi Miksa atyát egy előadásra, aki a győri internátusban prefektusunk volt. Remek előadást tartott az ars sacra lényegéről. Hozzájárult, hogy előadásának írásos változatát felhasználhassam egy jegyzetpótló könyvben. Ez lett a Szent művészet első kötete, amely Tanulmányok az ars sacra köréből alcímmel, 1994-ben, Büki Attila Xénia Kiadójánál látott napvilágot. Benne, Bánhegyi Miksa Ars sacra című nyitó esszéje után Barsi Balázs, Dávid Katalin, Korzenszky Richárd, Kuklay Antal, Nagymihályi Géza, Rónay László írásai az enyéimmel együtt szerepeltek.

Ebben a könyvben Barsi két nagyszerű tanulmánya is olvasható: Az életfa a lélektan és a nevelés szempontjából – a Biblia alapján. A Naphimnusz elemzése összegező érvényű értelmezés. Könyvcím lett az ars sacra terminus technicus magyar megfelelője: a szent művészet. Barsi Balázstól és általa a ferences lelkiségből nemcsak lelki útravalót kaptam, hanem konkrét segítséget is. A lelki erőt illetően hasonlót, mint Németh Lászlótól: „Egy gondolat ereje nem az, amit mond, hanem amit ad.” A Szent művészet II. kötete 2000-ben jelent meg, Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából alcímmel. (Lektor: Barsi Balázs és Rónay László. Xénia és Édes hazánkért, Magyarországért Kiadó.)

Jáki Sándor Teodóz, mindig derűs, másokat is vidámító ember, a trianoni határon túl élő magyarok, különösen a csángómagyarok bencés vándorapostola, néprajz- és népének-kutató volt. Barsi Balázs írta róla: „Hihetetlen összekötő kapocs volt az emberek között (…) Mérhetetlen sokat kaptam a bencésektől. A legtöbb jót Teodóz atyától, aki már akkor, harmincéves fiatal tanárként is jelenség volt.” Nekünk, diákjainak 21 darab bérletet vásárolt a győri Filharmónia-koncertekre.

A személyesség ma már a filozófiai gondolkodásban is egyre fontosabb. A személyes történetek rendszerint hatóképesek és tanulságosak is, különösen, ha azok Teodóz atyához és Barsi Balázshoz kötődnek. Az egyik erdélyi és csángóföldi utazásunk során Teodóz atyával beköszöntünk a székelyudvarhelyi ferencesekhez. Nagy örömmel fogadták bencés paptestvérüket, aki engem titulusaimmal együtt akart nekik bemutatni. Egyszerre csak a fejére csapott: „Mit beszélek...?! Barsi Balázs osztálytársa volt.” Erre, mintegy varázsütésre, rám is kiáradt az udvarhelyi ferences atyák szeretete, jókedve.

Jáki Teodóz a hálásszívűséget csodálatos lelki örömforrásnak tartotta, amely nemcsak a legszebb, hanem az egyetlen értelmes magatartás is. A hálásszívűségben szép, tiszta közösségteremtő érzés, óriási lelkierő rejlik: „Legyetek hálásak, Krisztus tanítása éljen bennetek elevenen, s teljes bölcsességgel tanítsátok és intsétek egymást. Az Istennek énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket.” (Kol 3,16)
Barsi Balázs minden megnyilatkozásában hálásszívűség érződik – minden bencés tanára iránt. Az élő lelkiismeret hangja, a „Legyetek hálásak! – Az Euchariotéite igazi imperatívusz. (A Hagyatékból örökség című, két kiadást megért, adósságtörlesztő és emlékállító „bencés” könyvem is hasonló indíttatású. Magyar Napló, 2023; 2023)

Barsi lelkesen beszélt arról, hogy a bencések már a ferences rendalapítás kezdetén is jó kapcsolatot ápoltak Assisi Szent Ferenc követőivel. Segítették a női rend indulását, a klarisszákat is. (Assisi Szent Klára. Életet sugárzó üzenet; ford. Barsi Balázs, a mellékletet összeállította: Varga Kapisztrán; Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Rendtartomány, Bp., 1993.) Barsi Balázs műveltségében szerves egységet alkot a bencés és ferences képzettség. Összetartozik a bencés jelmondat, a Pax et gaudium (Béke és öröm) és ferences ikerpárja: Pax et bonum (Béke és jóság).

Jáki Teodóz szerint: Barsi Balázs tudja, miért érdemes „Newmant és Jáki Szaniszlót olvasni.” Hozzátette: „És Barsi Balázst is!” John Henry Newman (1801. febr. 21. 1890. aug. 11.) Barsi nagy tisztelője volt már jóval azelőtt, hogy a bíborost boldoggá avatták volna. Tiszteletére a sümegcsehi szőlőhegyen adományokból kápolnát építtetett.

Dr. Bánhegyi Jób áldott emlékű magyartanárunkhoz illő volt a szerzetesi Jób név (Nomen est omen.) Lelki arculata tükröződött derűs, mosolygós arcán, egész habitusán. Jellemző volt rá joviális alkata, ragyogó humora, jóságos figyelme, tanítványai iránti bizalma. Szeretett szellemesen anekdotázni. Remek katedra-előadásait, definícióit jegyzeteltük. Barsi Balázs pontosan fogalmaz: Jób bácsi „Mindig a jót kereste bennünk.” Nagy tudásánál csak embersége volt nagyobb.
Stílusos ember volt. Tőle franciául is megtanultuk Buffon híres mondását, amely 1753-ban, a botanikus természettudós akadémiai székfoglalóján hangzott el:

„Le style c'est l'homme même” – ’A stílus maga az ember’. Nem a tankönyvben obligát szocreál íróról beszélt, hanem Illyés Gyuláról és a Puszták népéről.

Amikor Radnótiról, Sík Sándor lelki fiáról, tragikus sorsáról beszélt – évente ismétlődőn –, könnycsepp perdült ki a szeméből. A mindig derűs és segítőkész bencés tanáreszmény példaképére senki sem haragudott, de még nem is neheztelt. 1945 után, kiszorítva rangos lehetőségekből, diákjait a maga mércéje szerint tanította és nevelte hitünk, emberségünk, magyarságunk, csodálatos nyelvünk, irodalmunk, kultúránk megismerésére, megértésére és szeretetére.

Látókörébe fogta a „testvérmúzsákat”, az irodalom és a képzőművészet horizontjait. Jób bácsi tanította művészettörténetre Rieger Tibort, az M. S. Mester- és Kossuth-díjas szobrászművészt is. Segítette felismerni a művészet vertikális irányát. Molnár Pál Rieger Tiborral készített dialóguskönyvének címe: A művészet őszinte, mély hit. A Mester azt vallja: a magyarságtudat és az egyetemes látásmód nem egymás mellett, hanem egymással szimbiózisban létezik. (Kairosz Kiadó, Miért hiszek? LII. kötet. 2008.)

Barsi Balázs hálás szívvel emlékezik dr. Nádasi Alfonzra is: „Az Alfonz bácsival készült utolsó interjú a Jelben igen meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen megjelölt engem is az ő egyénisége, papi, szerzetesi arca. Csupán egyetlen dolgot szeretnék említeni, amely bizonyos alapvető irányulást adott az életemnek is, és talán másoknak is. Azért tudta ezt adni Alfonz bácsi, mert ő ebben igen gazdag volt. Figyelmünket, figyelni tudásunkat, a figyelő-képességet akarta kiművelni. Nem tudta elviselni azt, amit ő »szellemi lustaság«-nak nevezett, vagyis a figyelem kispórolását a szellemi munkából. Hányszor mondta, kiáltotta, könyörögve vagy könyörtelenül: „KONCENTRÁLJ!” Tudta, hogy az embernek ez talán a legmagasabb rendű kiművelésre váró képessége, mert ha a figyelmet kiveszem az imádságból, kivonom a szeretetből, akkor az nem szeretet, csak utánzata a szeretetnek.”

Nádasi Alfonz igen erélyes szigorúságával etikumra emelt minőségeszményt képviselt. A tanulás fegyelmét, a pontosság királyi erényét, a holtig tanulás követelményét is megtanulhattuk tőle. Őrá valóban jellemző volt Dsida Jenő intelme: „Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsületesen / fel kell venni, / az úton becsületesen / végig kell menni...”

Etimológiai (görög és latin) szakkörében a világképet meghatározó emberkép lényegét így értelmezte: az antróposz – felfele néző, vagyis Ember. (Antr: felfele, a horaó alakváltó ige: nézek.) Aki felfele néz, felemeli fejét, reménye van, hogy a szívét és lelkét is felemelje. Sursum corda – Fel a szívvel, hogy a Végtelennel, a Teremtővel létesítsünk, tartsunk kapcsolatot. Tőle tudjuk: a stílus görögül στύλος/stylos. Eredetileg végével kihegyezett karót jelentett, ha kettő volt belőle, akkor ajtófélfát, majd pedig viasztáblán betűvetésre használt írószerszámot. (A dór oszlopon az oszloptörzs része a στύλος (stylos). A latinban a stylus főnév jelentésében világszerte elterjedt változás történt. Az írószerszámról, az írás eszközéről a hangsúly az írás hogyanjára tevődött át.

Dr. Kelemen Atanáz osztályfőnökünktől és történelemtanárunktól nem csak a lényegkiemelő, pontokba sűrített vázlatírást tanultuk meg. Messze tájakra is kiváló tanulmányi kirándulásokat szervezett – Egerig, a Bodrogközig. Életemben először osztálykiránduláson jutottam el Egerbe. Akkor még az egri várból láthattam a szeminárium impozáns épületét, ahol szállást kaptunk. (Később egy szocreál magas épülettel eltakarták.) A csodálatos egri városképet akkor még díszítette egy szép, tornyos zsinagóga is. Nem lebontani kellett volna, hanem felújítani. Sorsa végül is ugyanaz lett, mint korábban a Regnum Marianumé, a Nemzeti Színházé: lebontották.

Atanáz oszifőnk Szekfű Gyulánál doktorált. Széchenyi volt az eszményképe. Kedves történelmi korszaka volt a reformkor, a magyar társadalmi, jogi, gazdasági és szellemi-lelki teljes nemzeti megújulás kora. Bíró László püspök és osztálytársai is nagy szeretettel emlegetik: amikor Atanáz tanár úr történelemórán Széchenyiről beszélt, elhalkuló, torokszorító hangon mondta: „Fiúk! Széchenyi és a hazaszeretet...!” – és az ő szeméből is kiperdült egy könnycsepp.

Dr. Holenda Barnabás igazgató úrnak a reggeli miséken Barsi Balázs és Baán László együtt ministrált a bencés templom sekrestye fölötti kápolnájában. Atomtudós hírében állt, nekünk matematikát tanított. Nagy matematikus és nagy lélek, a bibliai jó szolga példaképe volt. Osztályunkból Corradi Gábor fizikus, az MTA doktora és Baán László mérnök kamatoztatta leginkább a tőle tanultakat. 2008-tól Holenda Barnabás regionális matematikai versenyt tartanak az általános iskolás, 2-4. osztályos tanulók számára.

Jogos kérdés: mit kaptunk bencés tanárainktól? – Barsi Balázs szerint „a bencések talán még az oktatást is a nevelés körén belül végezték.” Számukra igen fontos volt az emberi és a keresztényi nevelés. A hitet, emberséget, magyarságtudatot példaként éltek elénk. Többen is karakterek, egyéniségek, rendi munkaruhájukban, rendszeresen hordott habitusukban is tanúságtevő, igaz emberek voltak. Tanítványaikból embert faragtak, osztályközösségeket formáltak.

Legfőbb példaképük az Úr Jézus. A Jézus-eszmény szellemében tanítottak és neveltek. Céljuk ma is: őrizni és átadni a hitet, az emberséget, a magyar kultúrát. A magyar bencés servitium egyik fő célja ma is: Pro stabilitate regni nostri”. Pannonhalmán ma is minden nap imádkoznak Magyarországért, sérthetetlenségéért, épségéért, erősödéséért. Legkitűnőbb tanáraink azt a hitet sugározták, hogy a magyarságnak, csodálatos nyelvének, különleges kultúrájának az örökösei, művelői, éltetői, egy heroikus, – a Gondviselés által megőrzött – történelmi sorsközösség tagjai vagyunk. Az Ora et labora életelvet, szeretetet, bizalmat kaptunk. Hitet, bátorítást adtak, hogy többre taníthatók és jobbá nevelhetők vagyunk. Mindannak megkaptuk az alapjait, amit Barsi Balázs életével, munkásságával hitelesít: „Amit a világnak adni tudunk, az hitünk gazdagsága és széles látóköre, amely egyszerre szilárd és nyitott; következetes és dinamikus; igaz és egyre mélyebb megismerésre törekvő” (XVI. Benedek pápa)

Aquinói Szent Tamás, gondolkodása és élettisztasága révén, az „Angyali Doktor”, többször is hivatkozik Areopagita Dionüsziosz (Dénes) állítására: „Hierotheus doctus est, non solum discens, sed et patiens divina.” – „Hierotheusz művelt, nemcsak tanul, de isteni türelmes is.” Az állítás értelme: az Istennek élő embert nemcsak a tanulás világosítja meg, hanem az isteni fény, a lelki sugárzás, az ihletettség is – főképpen, ha a lelki élet jelenségeit értelmezi, mindaz, amit csupán emberi erőből megérteni nem lehet. Amit a Barsi Balázs, a hitszónok mond és ír, nem csupán tanulással megszerezhető ismeret és tudás. A Lélek indítja igehirdetésre, tanúságtételre, missziós szolgálatra, irányítja és vezeti. Két sugallatos idézet: „Mert nem az élmény az érték, hanem a szeretet, nem az értelmi ismeret, nem a jámborság a legfőbb kincs (...) Igenis a misztériumból, az imából kell élni.” – „Az igazi keresztények, aki tudják, hogy miért keresztények, azok ideje jött el.”

Barsi Balázs bencés gimnáziumi tanítványból lett ferences szerzetes. Evangelizáló, missziós munkája önmagáért beszél. Szívből gratulálok. A gratulor, a gratula lényege: elismerem teljesítményét, és vele együtt örvendek. Isten éltesse – a lehető legjobb egészségben, sok jó erővel, örömmel! Teljesítse be mindazt, amit benne a tehetség kegyelme Sióagárdon elkezdett, Győrben, Esztergomban, az ELTE-n, a pesti ferences templomban, majd pedig Sümegen valóra váltott, és mindazt is, amit Szécsényben is folytat! Arany János aranyos áldáskívánásával köszöntöm, amellyel Toldi Miklós búcsúzik édesanyjától, amikor Budára indul: „Kegyelmedet pedig áldja meg az Isten; / Áldja meg az Isten ezen a világon: / Még a másikon is, szivemből kívánom.”

Cs. Varga István