Ambivalens érzelmek dúlnak vele kapcsolatban, mert büszkék szeretnénk lenni, hiszen a mi Nobel-díjasunk. Itt élt, itt nevelkedett, közülünk való, ráirányítja a figyelmet Magyarországra. Jobban odafigyelnek irodalmunkra, érdekes és jó érzés, hogy már 4 Nobel-díjasa van ennek a kicsivé zsugorított országnak. És mégis, nem tudunk felhőtlenül örülni, mert ő nem örül magyarságának. Emlékszünk, hogyan nyilatkoznak sportolóink, akik világbajnokok lettek, hogy sírnak, amikor megszólal a himnusz. Ennek az országnak, hazánknak szereztek dicsőséget, ezért sírnak, ezért küzdenek. 

 

Egy író persze nem az olimpiai bajnokságért ír, nem azért hogy hazájának dicsőséget szerezzen, hanem magáért az írásért, mert nem tud mást tenni, írnia kell. Művészet ez, sokan az íróasztaluknak írnak és ők csodálkoznak legjobban, ha ismertek és népszerűek lesznek. Krasznahorkai is csodálkozott, első felindultságában azt mondta „ez katasztrófa”, de azért hozzátette, amikor közölték vele a Svéd Királyi Akadémia döntését, hogy boldog és büszke. Csak az a baj, hogy nem a hazájáért büszke, „bolondok közé születtem”- hallhattuk a kiábrándító nyilatkozatot. Mindegy hogy magyar vagy szlovák, vagy más nemzetiségű ő nem érzi magát magyarnak. Az újságírók, irodalmárok kiderítették már azóta, hogy (tót) szlovák származású apai ágon, anyai ágon erdélyi magyar. A románok már sajnálkoznak is, hogy nem tették kicsit arrább a trianoni határt, mert akkor románnak mondhatnák a Nobel-díjast. A családfakutatás már elkeseredésből született, mert ilyen dehonesztáló kifejezéseket tett a magyarságra, történelmére, ami szerinte veszteségek sorozata. 

 

Így aztán mostanra már mindenki tudni véli, hogy nem is magyar. Hányan vannak közöttünk, akik családfája alapján nem is magyarok és mégis boldogan vállalják magyarságukat. A Petrovicsból lett Petőfi a legnagyobb magyar költőnk, aki életét adta hazája szabadságáért, és lehetne sorolni, akik annyira megszerették és tettek is hazájukért. Nagy magyarnak tartjuk őket, mert ők is így éreztek. Krasznahorkai nem így érez, ez fáj nekünk a legjobban. Mi büszkék akarunk lenni rá, de nem hagyja, hogy örüljünk. A lexikonokban persze mindig úgy fog szerepelni, hogy magyar irodalmi Nobel-díjas és erre mindig büszkék lesznek a magyarok. Mondják, más írók is nyilatkoztak furcsákat, mégis magyar művészek lesznek, míg világ a világ. Ott van például Ady Endre a „magyar ugaron”, és „Párizs az én Bakonyom” szerzője, a költő óriás. Csakhogy ő értünk sírt, a mi épülésünkre írta, amit írt.

 

A másik, ami az ambivalenciát fokozza, hogy ezt a díjat, lehetne akár politikai Nobel-díjnak is nevezni. Nem lehet eltekinteni attól, amiket már korábban nyilatkozott hazánkról, a jobboldali kormány ellenességétől, ami szimpatikussá tette az északi országban. Van egyfajta politikai elítélés a jobboldali, keresztény kormány ellen a liberális nyugati országokban, közöttük az északi országokban. A norvégokkal, a svédekkel folytak politikai csatározások, mert ellentétes ideológiát képviselünk, tetteink, törvényeink, eltérnek a baloldali, liberális trendektől. Ebbe a trendbe illeszkedik bele Krasznahorkai László világfelfogása. Ahogy gyakran a mai filmeseinket, rendezőinket is azért díjazzák, mert támadják jobboldali kormányunkat. Minden kormányellenzék üdvözlendő, alig várják, hogy hatalomra kerüljön a velük rokon baloldali, liberális ellenzék. 

 

Ambivalens érzések vannak bennünk írásaival kapcsolatban is. Alapkönyve 7 olyan van, amit értékelni lehet, szép életműnek is mondható, ez egy teljesítmény. Ugyanakkor nem tudunk mit kezdeni az „apokaliptikus terror”, és „látnoki írás” fogalmaival, ahogy a svéd akadémia értékelte és indokolta a díjat. A Sátántangó az első és híressé vált könyve, amiből filmet is készítettek. Nagyon sötét, nyomorúságos életeket ábrázol, nem lineáris történetmesélés, hanem párbeszédeiből kell vissza következtetni, hogy miről is szól. Még befejezése sincs, azaz klasszikus posztmodern alkotás, amit kétszer már nem olvas el az ember.

 

A Nobel-díjnak örülünk, de örömünk nem felhőtlen, érzelmeink ambivalensek. 

 

Főkép: Krasznahorkai László portré. Fotó: Szilágyi Lenke