Pósa Zoltán - Wikipedia

„A Napjainkból, Miskolc országos hatósugarú irodalmi folyóiratából, pontosabban annak az 1973-as júniusi szám levonatából, hatalmas botrány keretében kivették a verseimet, mert valaki Debrecenből megírta azt, hogy indexen vagyok egy reakciós partizánakció szervezése és antibolsevizmusom miatt" - idézi fel a múltat Pósa Zoltán Balassi-emlékérmes újságíró Önreflexiók (1948-1973) Vaskori tekercsek a remény országából című Önéletrajzi regényének I. kötetében. A mű a könyvhétre jelent meg az Időjel Kiadónál. A szerzőt kérdezte a Gondola.

- Szerkesztő úr, költeményeinek miskolci kiakolbólítása után miért kellett megírnia a debreceni Egyetemi Élet ifjúsági számában, hogy a kommunisták elvették az emberektől az Isten-hitet?

Most, hogy így fölidéztem az analitikus-visszapillantó, ám alapjában véve szabályos realista prózaepikai munkává stilizált önreflexiós, immár hat részesre tervezett regényfolyamom első kötetében a családom múltját, az ötvenes évek rémkorszakát, majd a kígyósziszegésűn ravasz Kádár korszak puhának, kedélyesnek álcázott, ám nagyon is kemény diktatúráját, hálát adok Istennek, hogy hallgattam Barna Mártára, az immár huszonhat hónapja, 2023. április 20-óta a Mennyországba költözött feleségemre, múzsámra életem egyetlen szerelmére, hogy belevágtam ebbe a nem könnyű feladatba. Ő arra ösztökélt, hogy úgy írjam meg regényünkben a gerincpuhító lágy terror korszakát, hogy megjelenjenek művemben a hatalomirányítás rezdülései, a húzd meg-ereszd meg korszak olykor megengedőbb, máskor bekeményítő szakaszai, s a mi életünk boldog idilljei is. A végeredményről, az Önreflexiók (1948-1973) Vaskori tekercsek a remény országából című önéletrajzi regényem első kötetéről Lezsák Sándor, a jeles költő, az Országgyűlés alelnöke is találóan állapította meg egy dedikációt követő beszélgetésünk során, hogy csodálatosan jelenítem meg a Barna Márta szerelem bukolikus hétköznapjait, melyeket fojtogató liánként csomóz körbe a sunyi és újra, meg újra megokosodó diktatúra. Az Ön kérdése telibe találva utal a könyvemben megörökített három eseményre, jelenetre, melyben ez az alattomos, mégis vad terror mutatkozik meg. 1972-ben, az akkori Debreceni Irodalmi Napokkal egy időben próbáltunk bemutatni egy mozgáskompozícióra épült jelenetet egy egri főiskolás hallgató, Kozma György rendezésében, amely Hernádi Gyula Száraz barokk című elbeszélésének fő motívumára épült. Én Hernádi Gyula addigi életművéből és a példázatosságból (a parabolizmusról) írtam meg a diplomamunkámat, melyet Kovács Kálmán professzor és a szakdolgozatvezetőm, Juhász Béla doktorátusként akart elfogadni, ám az egyetemi pébé ezt nem engedélyezte. A Kozma György által dramatizált jelenetben egy náci lágerban találta magát a néző, ahol a tábor őrei meg próbálják félemlíteni a festőművészt, ki képeivel elviselhetővé varázsolja az embertelen szenvedéseket, de nem tudják manipulálni a Művészt. Aztán egyszer csak megérkeznek a kucsmás, vörös csillagos felszabadítók, körbe veszik a táborlakókat és mindenkit megölnek, a művészt is likvidálják.

lira.hu

Hát, a naiv és halálmegvető bátorság iskolapéldája volt, hogy azt hittük, be lehet ezt a darabot mutatni a Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudvarában. Letiltották, összehoztunk egy vérszegénnyé sikeredett kis tüntetést, ami miatt és a darab miatt is jómagam, ki az Alföld című folyóirat szerkesztő gyakornoka és a debreceni egyetem magyar intézetének félállású tudományos munkatársa voltam már, elvesztettem mindkét – egyébként parodisztikusan alacsony fizetésű munkakörömet, de négy hónap munkanélküliség után múltán átkerülhettem a debreceni agrártudományi egyetem könyvtárába növénybetegségekről szóló német nyelvű cikkek fordítójaként és afféle sajtófelelősként. Magyarán, a bekeményítés-lazítás, húzd meg, ereszd meg modell működött, hangzatos tudományos segédmunkatárs lehettem arcpirítóan kicsi, kilencszáz forintos fizetéssel, ami az akkori nyomott árakhoz képest is vérlázítóan kevéske volt. Ekkor fogadta el a miskolci Napjaink öt versemet, melyet két részletben akartak közölni, bemutató szöveggel, ám a főszerkesztő odatelefonált Debrecenbe, s megtudta, hogy indexen vagyok, így a már betördelt verseimet kiszedték az utolsó levonatból s szét kellett szedni miattam két teljes oldalt. Ezek után, ahogy az Ön kérdése implicite is kifejezte, ahelyett, hogy meghúztam volna magamat, s örültem volna annak, a debreceni Egyetemi Élet című „világlap” hagyományos, a tanév végére megjelenő ifjúsági számának szerkesztésében is részt vehettem, beraktam a számba az Eli, eli lamma sabakhtani című versemet, ebben vádolom a kort, amely el akarja venni a keresztény Isten-hitet az emberektől. Ráadásul megjelentettem még egy Síró tanárjelöltek című cikket is, melyben kifejtettem, hogy az ötödéve egyetemi hallgatók moszkvai, illetve rostocki egyetemi fél éves részképzése fölösleges, értelmetlen dolog kötelezővé tenni. Ezekután ezt a két állásomat is elkótyavetyéltem, s édesapám segítségével 1974-ban Szegeden próbálkoztam, ám úgy lehettem volna a Csongrád megyei Hírlap gyakornok-munkatársa, ha a rovatvezetőmet ”informálom” a kollégáim róla és a rendszerről kialakított véleményéről, s mivel nemet mondtam, Szegedről is elzavartak, s három évig, 1977-ig egy sorom sem jelenhetett meg. A feleségemet, Barna Mártit akkor már ismertem, ő nevetve mondta azt immár az esküvőnk után, hogy én vagyok a világ legrosszabb lobbistája, de ezért is szeret, mert ebben a rendszerben valóban szinte lehetetlen tisztességes úton kibontakozni, de mi megpróbáljuk. Hát, a Mártival közös regényem, melyet most dedikáltam a könyvhéten, arról is szól, amit a korabeli akasztófahumoros szólásmondás, fekete maxima úgy fejez ki, hogy a szocializmusban az értelmiség számára két hiteles út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Mi a járhatatlant araszoltuk 1990-ig, s úgy érzem, megérte, mert nem volt könnyű, de mindennél szebb, ha az ember reggelente bele tud nézni a tükörbe, s tiszta tekintetű felesége, Barna Márta és fia, Pósa Máté szemébe.

- Mint kötetében rögzíti: „az alkotás, a művészi teremtőerő nem mindenható, nem mindenek fölött való érték. Az alkotónak nincs joga föláldoznia a mindennél fontosabb családot a nagy, vagy nagynak gondolt MŰ miatt." Miért kell mégis bent tartanunk a magyar irodalomtörténetben azokat a nagyságokat, akik ezt megtették?

Most, amikor a Mindenható huszonhat hónappal ezelőtt minden korábbinál súlyosabb hit-próbatétel elé állított, nagyon átéreztem, hogy a hitvesi szerelem, a gyermek, az unoka, a család minden másnál előbbre való. Arany János intését is ideidézném, fő törekvése minden tisztességes embernek: Embernek maradni mindég, minden körülményben. Isten, haza, család – szorosan összefüggenek egymással, hiszen a látszólag legkisebb emberi közösségek, a családok alkotják a nagy család, a haza fogalmát, melyet – érzésem szerint – csak az Isten-képmáshordozó, hívő ember szolgálhat igazán. Ne csodálkozzon senki, hogy ennyit filozofálok, hiszen a regényemben is, folyamatosan elmélkedek esszéisztikus stílusban és tónusban. Ez nem titkolni való, hiszen az új regényemről megjelent kritikák egyike azt is méltatja, hogy az ÖNREFLEXIÓKba szervesen beleépül egy rendhagyó irodalom- és filmtörténet is. Hegedűs Imre János, jeles írótársam a Polgárok Házában tartott könyvbemutatómon azt találta mondani – nagy örömömre –. hogy azért tart engem a magyar próza egyik igazi nagymesterének, mert a realizmust lenge, költői beszédmóddal ötvözőm teljesen egyedi módon, A moderátor, jeles monográfusom, írótársam Gáspár Ferenc, majd a rólam szóló remek esszé érdemes szerzője, dr. Kelemen Erzsébet költő, esztéta. s Baranyi W. Krisztina, a könyvkiadóm úgy folytatták, hogy ebbe belefél az esszéizálás, egy rendhagyó irodalomtörténeti panoráma is Debrecen újkor irodalmi térképéről, melyből nem hagyom ki az elesetteket, a megfáradtakat, a kallódásra ítélteket és az eltűnteket sem. Nem akarom magam fényezni, csupán azt szeretném kifejezni, hogy a tehetségünket Istentől kaptuk, az övé a dicsőség, ha sikerrel jár valamelyik művünk, a mieink csak a hibák. Ám semmiképpen sem kívánom vindikálni magamnak oldás és kötés jogát valamiféle igaz irodalmi bíró szerepköréra áhítozva. A magyar és a világirodalom, történetének lapjai tele vannak zseniális, korszakalkotó művészek nevével, kik nem csak önsorsrontók voltak, hanem a saját családjuk életét is tönkretették. Ám ez semmiképpen sem kisebbíti életművük egyedülálló, vagy kevésbé egyedülálló értékeit. Ugyanakkor: ezekkel a tényekkel szembe kell néznünk, mert nincs őszintétlenebb annál, amikor emberként gyarló. ám tehetséges művészeket megpróbáljuk erkölcsi példaképpé is hamisítani. Eszembe sincs az állítólag rabszolgakereskedővé is vált Arthur Rimbaud-t, vagy például a narkózis hatása alatt a legnagyobb bűnöket elkövető Csáth Gézát kizárni a világ-, illetve a magyar irdalomból, ám a hiteles irodalomtörténetnek meg kell mutatnia az alkotók gyarló, sőt, adott esetben hitvány személyiségét is a maga teljes valójában. Én a regényemben bevallom, hogy a szüleimnek mérhetetlen sok keserűséget okoztam faltörőkosian örökellenzéki magatartásommal. Főként a feleségem, Barna Márta iránti határtalan és végtelen szerelmem lép szintézisbe a tisztelettel, amiért el tud viselni a Mennyek Országában is engem a magam hektikusan háborgó életutammal, melynek itt és most is csak ő ad szinte egyedül értelmet ebben az árnyékvilágban. S ezerszer aláhúzom: tükröt akarok tartani az újkor elé, ám magamhoz is kíméletlenül, s a KERESZTYÉN MEGBOCSÁJTÁS ÉGISZE ALATT.

- Mint fölidézi: „A szamizdat jellegű lapokban (Kis Nyelvész, Közép-Európai Figyelő, Beszélő, Máshonnan Beszélő, Hiány, Demokrata, Szamizdat, Rendszertelen Pulzus stb.) publikáló újságíró, szociográfus, szociológus stb. tiszteletre méltó is lehet, aki vállalta az alternativitás kockázatát a kommunista, posztkommunista korszakokban 1990 előtt, illetve 1994-1998 és 2002-2010 között." Ezeknek az értelmiségieknek a nagy része ma miért érzi azt, hogy ezt a rizikót nem kellett volna vállalni?

Főszerkesztő Úr most, ebben az interjúnkban kiváltképpen megtalálta a neuralgikus, érzékeny pontokat. Mindenképpen tiszteletre méltó, ha az ember vállalta annak kockázatát, hogy például a Kis Nyelvész megalapításakor, a Beszélő, a Demokrata. a Szamizdat kiadásaiban, a Rendszertelen Pulzusban írva, a nyolcvanas években a Kapu, a Jel, az Igen, a debreceni Úton, a miskolci Heti Hírnök hasábjain felbukkanva publikáljon, ám azt a féllegális lapok szerzői, szerkesztői közül az intelligensebbek hangsúlyozták, hogy nem lehet, sőt, nem szabad a szamizdat jellegű lapokban történő szereplést a bátorság egyedüli fokmérőjeként megítélni. Sőt, mindenképpen meg kell próbálni a járhatatlan utakat, s először a nagyobb olvasótáborral rendelkező legális fórumokon próbálkozni. A vidéki irodalmi lapokban (Alföld, Tiszatáj, Napjaink, Életünk, Palócföld, Forrás, Új Forrás,) felekezeti lapokban (Új Ember, Igen, Jel, Reformáció, Pásztortűz, Reformátusok Lapja, Evangélikus Élet) két országos napilap, a Magyar Nemzet és a Népszava kulturális rovatában sokkal nagyobb esélye volt annak, hogy akár nyíltan rendszerellenes nemzeti elkötelezettségű művek is megjelenjenek, mint a többi lapban, a retorzió persze soha nem maradt el. A JAK FÜZETEK, a Mozgó Világ, a pécsi Jelenkor, a Beszélő az „européer” típusú másként gondolkodásnak is helyt adott, de akkor még egységessé formálta a nemzeti és az „européer” típusú ellenzékieket a kommunizmus utálata. Annak, hogy sokan ma szkeptikusan gondolnak vissza az illegálisan terjesztett lapokbeli szereplésekre, akár 1947-1990-ig, akár a Horn, akár a Medgyessy, akár a Gyurcsány féle visszarendeződéses periódusokban történt, egyrészt az lehet az oka, hogy ezek a lapok nem tudtak soha igazán nagyobb olvasótárborhoz eljutni, így van, aki úgy érzi, akár nemzeti, akár liberális gondolkodású, hogy szinte a semmiért kockáztatták az előmenetelüket. S hogy többet értek a legális lapokba becsempészett ellenzéki szellemű írások, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a mozgósító erejük, persze, így a hatalmi retorzió is sokszor még keményebb, s mindenképpen tartósabb volt. A másik ok, hogy 1990-től kezdve fokozatosan más törésvonalak mentén polarizálódott az írótársadalom, vagyunk mi, szuverenista kurucok és vannak ők, a globalista új szabadkőmíves, idegen érdekeket szolgáló labancok (na, mégis csak ítélkezem). Így, ahogy Főszerkesztő Úr a kérdésében utalt is rá, sokan bosszankodva idézik föl, sőt, tévedésként is értékelik, hogy például nemzeti érzelmű ember létükre szerepeltek a Beszélőben, a Hiányban, vagy liberális létükre a Magyar Fórumban, vagy a Demokratában. Azt gondolom, egyrészt helytelen a mostani állapotokat visszavetíteni az 1990 előtti egységesen ellenzéki értelmiségi világra, másrész igenis, vállania kel az embernek az írásait, a tetteit, ha tetszik, a tévedéseit is, mert az igazán komoly bűneink is akkor bocsáttatnak meg, ha a bűnbánatunk őszinte, s ha nem alakult át a fejlődésünket gátló hamis bűntudattá. Ám ne feledjük, a hangsúly az ŐSZINTE szón van, Isten, Jézus, Szent Lélek Szent Háromsága, valamint Angyalok és Magyarok Királynéja Szűz Mária előtt hiába próbálsz színlelni, ők a lelkedbe látnak. ŐK TUDJÁK, HOGY MI GYARLÓ EMBEREK VAGYUNK, AKKOR IS, HA TÖREKSZÜNK ARRA, AMIT JÉZUS KÉR TŐLÜNK: LEGYETEK TÖKÉLETESEK, MINT AHOGYAN A TI MENNYEI ATYÁTOK IS TÖKÉLETES.

Molnár Pál