Tallián

„A menedék forró katlanná vált, és a gomolygó füstábrák a vörös falak mentén, mint a vonuló felhők változó alakzatai odakünn a kék égen, minden percben egy új történetet meséltek el" – írja Füstfelhők című novellájában Tallián Mariann. A mű a Törvényen kívüliek – ifjúsági elbeszélések című kötetben jelent meg, a könyvet az Orpheusz Kiadó és az Arany János Alapítvány bocsátotta közre a közelmúltban. Az írót kérdezte a Gondola.

– Tekintete a messzeségbe révedt. Fejében összecsengett a kerten túli utcáról beszűrődő hangkavalkád, a gyermekek zsivaja, párok búgása, sóhaja, egy rikkancs kiáltása. Megannyi zsibongó jel az élet szépségéről" – írja Orchideák című munkájában. Miért fontos, hogy hamar felismerjük életünkben a veni sancte spiritus pillanatokat?

– A „Veni Sancte Spiritus​” egy pünkösdi fohász, a Szentlélek eljövetelének hozsannája. Régóta érlelődik bennem a tudat, hogy semmi másnak nincs értelme az alkotásban, csak azoknak az áldott pillanatoknak a közvetítése, amikor az életöröm összekapcsolódik egy magasabb rendű lénnyel való összekacsintásra. Ez a mai szlengben olyasmi, mint a flow-élmény. A minden mindennel összefügg, azaz mindannyian a mindenhatónak a teremtményei vagyunk evilágon belül és túl megtapasztalásával, kap az ember egy védőhálót, egy olyan biztonsági megerősítést, amit időnként fel kell idézni magunkban, mert erőt adnak az élethez. Ilyennek képzelem a Szentlélek eljövetelét. Megáll az idő egy személyes találkozásban a teremtővel, de a világ folyása halad tovább. Nekem a legbensőbb áhítat. Ezeket a pillanatokat szeretem megfogni, leírni, továbbadni. A kötet elbeszéléseiben emberi mércével mérve szomorú sorsú lények szerepelnek, de az előbb felvázolt hitem szerint mindannyian egyenlő arányban osztozunk a Gondviselésben.

– Virágéneket is Holtodiglan-holtomiglan című novellájába illesztett: „Immár Tőlem ne irtózzál, / Rabod vagyok mert meg-fogtál, / Csak hogy vélem gyengén bánjál / Zöldellő szép Liliom szál. / A’ vagy hogy ha úgy lészen-is, / Hogy egymást nem láthatjuk-is, / Csak üzengető szókkal-is, / Üzenjünk egymásnak még-is." Ezt a bensőséges középkori műfajt miért kell a XXI. században is elevenen tartanunk?

– Végülis nem kell, de lehet. Nekem ez a hosszúra nyúlt novella lehetőséget adott a szerepjátékra. A főszereplő hölgy valójában nem élő személy, mégis a legösszetettebb emberi érzést, a szerelmet szítja fel egy halandóban. Ebben az elképzelt karakterben ő nem tud beszélni, de üzenni a tárgyakkal igen, mert megtudja őket mozdítani. Egy olyan műfajt választottam a szerelmi költészet kincsestárából, ami közérthetően, és nyíltan fogalmaz. Ugyanakkor körbelengi a múlt, hiszen ez a szellem már emberöltők óta ott él a házban, és szép, régies nyelvezettel fogalmaz. Az idézetek –, melyekkel a régmúltban, mint ma egy SMS-sel üzengettek egymásnak a szerelmesek –, a XVIII. századi magyar közköltészet világi énekei. A trubadúrok korát idézi meg, ami pedig a dalköltészet bölcsője. Színészként sokat szavalok, és ez a korszak nagyon kedves számomra. Innen datálódik a pódiumművészet. Ezenkívül szerettem volna példát mutatni a fiataloknak, hogy Messengeren is lehet összetettebb érzéseket megfogalmazni, nem kell emojikhoz nyúlni, nem érdemes.

 – „Szépnek találta a megfejthetetlen ábrákat. Ki tudja, kinek és mit üzennek ezek a jelek? A megkopott valóságban egy számára értelmezhetetlen üzenet, mellyel minden nap szembesül, talán valamerre elmozdítja a holtpontról a moccanatlan időt, gondolta." A hangszerész című elbeszélésében leírt részlettel Ön rámutat: vannak makacs talányok az életünkben. Miért jó, ha ezeket soha nem is akarjuk megfejteni?

– Valójában ez a novella arról szól, hogy a főhős beleszorul egy olyan élethelyzetbe, melyből nem találja a kiutat. Ilyenkor az emberek többsége fuldokolni kezd a boldogtalanságtól. Irányt veszt, és pótcselekvésekkel, vagy függőségekkel próbál örömet kicsalni az élettől, de ezek csak rosszabbá teszik a mindennapokat. Ezt az ábrát, amelyhez hasonlókat én egyébként a pesti belvárosban sokat látok, graffitiket vagy falfirkákat, szépnek találom, de nem tudom, mit jelentenek, mert nem abba a környezetbe valók, ahol általában szembetalálkozom velük. De valakinek fontosak, hiszen olyan festékkel rajzolta oda, ami lemoshatatlan, vagy majdnem az. Ha valakinek fontos az, amit megoszt a nagyvilággal, az azt jelenti, hogy számára értékes is. Mindenkinek lapul a szívében pár nélkülözhetetlen kincs. Egy emlék – mint ebben a novellában –, vagy egy zeneszám, egy étel, egy tó látványa, vagy fénykép, annyi minden előfordulhat! Ezek a jelentéktelennek tűnő apróságok, ha bele tud kapaszkodni a fuldokló az ehhez társuló pozitív érzelemhez, elindítják egy mezsgyén, kifelé a szomorúságból. Vagy legalábbis ott a lehetőség, csak meg kell ragadni, ehhez azonban kell egy segítő kéz. Mint a mesékben a segítő lények. Mindig mondom a fiataloknak, hogy ha bajban vagy, kérj, és fogadd el a segítséget! Felnőttként is megszívlelendő intelem a mesék igazsága, semmi nem megy egyedül. Ez a novella rávilágít a gyakorlatra, hogy ha ki merünk nyílni kicsit a másik ember előtt, még ha idegen és ellenszenves is, az ő fénye ránk vetül, és máris másképpen látjuk az életünket.

szif

Az általad választott részletekből is kisejlik, hogy az extatikus, és a legelhagyatottabb pillanataink közötti széles spektrum, az életünk, a maga valóságában, hétköznapiságában számomra mint íróként nem olyan érdekes, engem az érdekel, hogy a lélek miként rezonál arra a transzcendens létezésre, ami a Mindenhatóval való kapcsolat. Tudva-tudatlanul, vállaltan vagy sem, de mindenki találkozott már ezzel.
 

Molnár Pál