Anélkül, hogy a szlovák belpolitika további izgalmaival untatnánk az olvasót, szögezzük le: Magyarország és a magyarok számára – mint általában – most is komoly tétje van az ottani parlamenti választásnak. Eltérően azonban a kilencvenes és a kétezres évektől, most már nem azon kell izgulnunk, hogy valamilyen magyarfaló koalíció vagy egy kiszámítható, mérsékelten nacionalista kormány kezébe kerül-e félmillió testvérünk sorsa (emlékszik még valaki Meciar és Slota nevére?), manapság a tét inkább geopolitikai:

talán még sosem volt ennyire fontos az elmúlt harminc évben a térségbeli országok összefogása, mint most, a háborús fenyegetettség és uszítás évtizedében.

Ha kiemeljük fejünket a bevezetőben idézett kishírek állóvízéből, beláthatjuk, hogy a magyar–szlovák viszony még a nyári uborkaszezonban is mutatott némi hullámzást. A kavicsot Orbán Viktor dobta be még Tusnádfürdőn, igaz, erről azok is csak később értesülhettek, akik élőben követték a miniszterelnök előadását. A szlovák kormány által kifogásolt mondat ugyanis már a beszédet követően, egy közönségből érkezett kérdés kapcsán hangzott el, s a hazai közvélemény a pozsonyi kormány reakciójából, az ottani magyar nagykövet bekéretése nyomán értesülhetett arról, hogy a kormányfő az elszakított területeket elszakított területeknek nevezte.

És most itt nyissunk egy nagy zárójelet. A történet legemlékezetesebb része nem maga a paranoid túlreagálás volt – az lenne különös, ha nem kerülne sor a Kárpát-medencében évente ilyesmire –, hanem a tiltakozást alátámasztani hivatott külügyminisztériumi érvelés: „Csehszlovákia (és később Szlovákia) vagy Magyarország egyformán utódállamai Ausztria–Magyarországnak. A mai Magyarországtól ezért semmit nem szakíthattak el.” Az állítás természetesen bődületes marhaság.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közismerten jogutód nélkül bomlott fel, a trianoni békediktátumot aláíró Magyar Királyság már egy független ország volt, amely a magyar állami jogfolytonosságot vitte tovább.

Ha Csehszlovákia és Magyarország egyformán utódállamai lettek volna a Monarchiának, ahogy azt a szlovák külügy állítja, akkor nemcsak Magyarországnak, hanem Csehszlovákiának is háborús jóvátételt kellett volna fizetnie. Mindezt azért is érdemes leszögeznünk, mert a szlovák nacionalista történelem- és jogértelmezésnek ezt a gyöngyszemét a félművelt hazai liberálisok már régóta a magukévá tették; ha valaki eddig nem értette, hogy a Körúton belül miért teszik rendszeresen idézőjelbe az elcsatolás és visszacsatolás szavakat, hát ezért.

És itt jön a képbe Robert Fico, akit szuverenista, migrációellenes és EU-kritikus nyilatkozatai, az orosz–ukrán háború kapcsán elfoglalt békepárti álláspontja, valamint a Budapest irányában tanúsított esetenkénti szimpátiamegnyilvánulásai miatt már régóta Magyarország legfőbb jövőbeli szövetségeseként, sőt a felvidéki Orbán Viktorként ünnepelnek a hazai jobboldalon. Fico a nemzeti politizálás szlovák ikonjaként – egyébként érthető módon – nem akart lemaradni az ügyvezető kormány mögött, és szintén hozzátette a maga dörgedelmét a Tusványoson elhangzottakhoz, a pozsonyi külügyhöz képest egyébként visszafogottan. A történet akkor vett érdekes fordulatot, amikor emiatt egy kormányszimpatizáns hazai hírportál durván megtámadta Ficót, hirtelen és váratlanul felróva neki az elmúlt két évtized minden bűnét, a Malina Hedvig-ügytől a állampolgársági törvényig, a hozzászólók pedig – akik már évekkel ezelőtt előkészítették az olajágakat Fico győzelmi bevonulására – most úgy estek neki, mintha Rajka elcsatolását jelentette volna be. Hát így fest a magyar–szlovák közhangulat dinamikája, ha nem Ukrajna vagy a füleki csatornahálózat a téma.

De mivel Fico valóban a szeptember 30-i választás nagy esélyese, érdemes tisztán és józanul látnunk a helyzetet. Mindenekelőtt szögezzük le: az első Fico-kormány (2006–2010) négy éve a független Szlovákia legsötétebb időszaka volt, amelynek az említett Malina-ügy és állampolgársági törvény csupán egy-egy epizódját képezte; a kisebbségek anyanyelvhasználatát akár pénzbüntetéssel is szankcionáló, egyébként máig érvényes nyelvtörvényt szintén ekkor fogadta el a pozsonyi parlament, de a legmegdöbbentőbb húzás, a Benes-dekrétumok megerősítése is ennek a négy évnek a szégyene.

A 2010-ben hivatalba lépő Orbán-kormány azonban végül nem ellenségként, hanem a megkerülhetetlen vezetőnek járó csendes tisztelettel és türelemmel kezelte a két év múlva ismét kormányfői székbe kerülő Ficót, aminek következménye egy nyilvánosan soha nem deklarált tűzszünet lett. Ennek lényege – és ezt csak a tapasztalataink alapján vélelmezzük –, hogy Pozsony nem változtat a jogsértő törvényeken, viszont nem is alkalmazza a gyakorlatban azokat, Budapest pedig nem emel nyilvánosan kifogást e jogszabályok ellen. A megoldás lényegében működött és működik, aminek legbiztosabb jele, hogy még a választási kampányokból is eltűntek a korábban alaphangnak számító magyarellenes szólamok.

Ami viszont most is nagyon rossz fényt vet a szlovák kisebbségpolitikára, az a Benes-dekrétumokra hivatkozva végrehajtott földrablások:

a 2020-as években már többszáz hektárt kobzott el a szlovák állam a magyaroktól visszamenőlegesen, arra hivatkozva, hogy annak idején ezt elfelejtették megtenni. Logikájában ez ugyanaz, mintha a magyar hatóságok ma – hogy csak egyetlen történelmi analógiát említsünk – egy 1946-os sváb listát lobogtatva felszólítanák a villányi borászokat, hogy adják át pincéiket és szőlőföldjeiket az államnak, mert felmenőik lemaradtak a marhavagonokról. Szlovákiában mindez rögvalóság, különösebb politikai és diplomáciai következmények nélkül.

Ami Ficót illeti, pártja szeptemberi győzelme esetén a Közép-Európára most jellemző, Orbán Viktor tusnádfürdői beszédében is leírt geopolitikai állapotok gyorsan átrendeződhetnek:

Magyarország a szuverenista törekvéseket tekintve kaphat egy új szövetségest, Brüsszellel szemben egy Varsó–Pozsony–Budapest-tengely kialakulása várható, az ukránkérdésben viszont kialakulhat és szembekerülhet egymással a magyar–szlovák és a lengyel–cseh tömb.

Kérdés, hogy a kisebbségi kérdés mennyire verhet majd éket Budapest és Pozsony közé, s annak esetleges eszkalációja esetén (amit kívülről is szíthatnak) meddig lesz fenntartható a magyar állam konfliktuskerülő magatartása. Paradox módon – és valószínűleg ez jelenti majd a megoldást – a szlovák politikában Fico lehet az egyetlen, aki megengedheti magának a még létező feszültséggócok felszámolását, így akár a botrányos földelkobzások leállítását. (Mint látjuk, Szlovákia magyar nemzetiségű miniszterelnöke nem foglalkozik ilyen problémákkal.)

Persze a kisebbségjogi problémák rendezésének az lenne a legbiztosabb módja, ha valamelyik felvidéki magyar párt ősztől kormányzati szerepet kapna.

Ehhez azonban előbb be kellene jutni a parlamentbe, ami jelenleg finoman szólva kétesélyes. A felvidéki magyar politika alkalmassági problémáiról bővebben majd máskor…

S ha már szóba került Ódor Lajos, végül rá is szánjunk néhány mondatot. Idén júniusban ezen a honlapon azzal zártam egy írást – miközben hitet tettem a politikai újoncoknak kijáró bizalom mellett –, hogy ha az ügyvezető kormányfő a magyar újságíróknak csak szlovákul hajlandó interjút adni, akkor majd újraírjuk a róla szóló cikket. Nos, erre szerencsére nincs szükség, mert Szlovákia első magyar miniszterelnöke végül anyanyelvén adott interjút a pozsonyi Új Szónak. Ebből kiderült, hogy az egyébként minden politikusi karizmát nélkülöző, retorikai képességeit tekintve valahol a Medgyessy–Bajnai-skála közepén elhelyezhető, ám kétségtelenül kedves és jóindulatú Ódor egyetlen kormányzati prioritása a gazdaság. Kisebbségi ügyben jelenleg valamilyen bizottság munkájának az eredményére várunk – de úgy, hogy az abban foglaltak minden kisebbségre vonatkoznak majd. A félmilliós magyarság problémái tehát (ha egyáltalán nevesítik őket) valószínűleg közös aktába kerülnek majd a vietnámiak, a bigenderek és a fényevők különféle gondjaival, de sebaj: mire összerakják, majd újra szétszálazzák ezeket, már rég kihirdették a választási eredményt.

Inkább örüljünk annak, ha L’udovít Ódor erre a kis időre feltűnés nélkül elviszi a hátán az országot, botrányok nélkül, mert akkor a végén majd csak egy jóleső történelmi emlék marad, miszerint nekünk is volt valamikor Pozsonyban egy Lajosunk. Mert bár a politika alapvetően akkor jó, ha sikerorientált, vannak idők és helyzetek, amikor a kudarc hiánya a legnagyobb eredmény. Ezekre a hetekre pedig épp elég, ha Besztercebánya megyében elmarad az erdőtűz, Füleken pedig megépül a csatornahálózat.

Kovács Erik