Rákoskeresztúri Új Köztemető, 301-es parcella, Nemzeti Gyászpark.

Egy barátság minél hosszabb ideig tart, annál nyilvánvalóbb mindkét ember – sőt a környezetük – számára is, hogy kapcsolatukban az idő múlásával egyre nagyobb súllyal szerepel „az a harmadik”, amit-akit így tudunk megnevezni: a történelem. És ez a történelmivé súlyosodott magánidő akkor kapja meg igazi szerepét, amikor a sors végső rendet vág a két barát kapcsolatában: itt áll némán, de megszólíthatóan. És kötelesek is vagyunk megszólítani mi, akik egyedül maradtunk, mert csak úgy tudunk az eltávozott baráthoz szólni és róla beszélni, úgy, ha ebben a hirtelen megtorpant időben közös történelmünkhöz fordulunk. Ami kényszerűen azt jelenti, hogy önmagunkhoz beszélünk. Hiszen ő most már csak bennünk van jelen. „Amicus est tamquam alter idem”, írja Cicero: „A barátunk a mi második énünk.” Vagy, talán inkább: „A barát a mi másik valóságunk.” És ez minden barátságra érvényes, ám most azzal a különleges helyzettel szembesülünk, hogy a megidézendő, azaz újra-élésre felkínálkozó magántörténelem nemcsak kerete és tere a kapcsolatnak, hanem olyan tárgya is, ami a kívülállókat is bevonja a körébe.

Sanyi említi valahol, amit, ó mennyiszer, de mennyiszer tapasztaltunk, hogy egy-egy históriai kérdés megvilágítására szívesen hoz példát a maga privát családtörténetéből. 2009-ben egy súlyosnak látszó betegség arra riasztotta, hogy belefogjon emlékiratába. Négy fejezet jelent meg, Különbéke volt a címe, alcíme szerint: „Könyv Katának”. Az Életünkben publikálta, amit én szerkesztettem, de ezt a tényt nem hivalkodásból említem. Hanem mint félszázados barátságunk egyik esetleges tényét, ami azonban túlmutat önmagán, és nemcsak az időben, és nemcsak a szakmai kapcsolatok alkalmi jelzéseként, hanem olyan lelki tájak felé, ahol - borzalom még kimondani is - a mi mostani és mégis időn kívüli „szerepkettősünk” is jelen van. Az emlékirat akkor megszakadt, s nem tudom, hogy a címzett, Sanyi kisunokája értesült-e róla egyáltalán. Abban a folyóiratszámban, ahol a memoár szövegének közlése megindult, ketten szerepeltünk még, Kulin Ferenc a polgárosodásról írt, én meg a nemzeti azonosságtudat mibenlétéről. Hárman együtt, mint oly sokszor előtte is, meg utána is. És ezt a lapszámot Szabados Árpád képei illusztrálták, aki a legkorábban távozott a körünkből, akinél jobban senkit nem lehette szeretni.

Egy-két héttel azután beszélgettünk utoljára telefonon Sanyival, hogy Ágitól végső búcsút vettünk. Azért hívott, motyogta, hogy megkérdezze, milyen is magunkra maradva élni, azt követően, hogy a társunk félszáz év után egyedül hagyott. És ekkor mindkettőnkben a szavakat próbálgatva ugyanegy tablóra vetült rá a Rákospalotai és a Telki temető képe, a végtelenbe vesző oly rövid út a ravatalozótól a tér végsőnek kijelölt pontjáig. A palotai temető (Sanyiék korábbi lakásától egy futamatnyira, hogy a Károli Biblia szavával éljek) parcellái között attól váltunk el itt a földi létben, a mostani karácsony előtt, akinek ő mindig Sanyikám volt, és aki így dedikálta neki a könyveit: „kedves-aranyos Katuskának…, ritka szép nagy szeretettel…” Hogyan lehet élni annak elveszítése után, aki már réges-régen nem az életünk része, hanem maga a nekünk rendelt sors…, motyogom most már én is. Vanni éppen vagyunk, s talán egy ideig még leszünk is. De nem élünk már, hiszen nincs ott a közelünkben az, akitől reggelente megkérdezhetnénk: Kérsz tejet a kávéba? És ez a kis kérdés is hányszor meg hányszor elhangzott négyünk között Esztergomban vagy Egyházashetyén vagy éppen Raguzában. Az utolsó mondatok egyikében, amik ellebegtek közöttünk ezen az utolsó beszélgetésen, ekkor valahol már a volt és a van dermesztő mezsgyéjén, Sanyi közölte, hogy készül hozzáfogni újra az emlékiratához…

De hát miért is ezt a kötetben soha meg nem jelent emlékirat-töredéket emlegetem, amikor egy lezáródott tudományos életmű impozáns korpuszairól lenne illő, méltó és helyénvaló beszélnem? Azért, mert nekem mindig is az a bámulatra méltó személyiség volt a fontos, akit ott észlelhettünk a „szakma” mögött. És ez nemcsak baráti magánmegjegyzés a részemről. Nem tudok hozzá hasonlót se a mi generációnkban, se az előttünk járók között, akinél az életmű egyben életrajz is volna. És hiteles mindkettő. És nem az önmutogató hivalkodás hamis lírájának vagy ripők hangoltságának a jegyében. Hogy ez a tény amilyen kivételes, annyira természetes is, arra idézhetnénk egy mondattöredéket kislány unokájához írt levél-előszavából. Íme: a familiáris intimitás nyelvi közegében a tudósi ars poétika. A megkezdett memoár, írja, „annak illusztrációja, hogy miként lehet a különböző időkben át-, túl-, illetve megélni a történelmet, s ezt az ’életélési’ technikát mennyire határozza meg a személyiség etikája”. Életrajzi kezdeményéhez Sanyi kedvenc költőjétől, Szabó Lőrinctől választott címet: Különbéke, én most hadd utaljak egy másikra: Te meg a világ. És a Te névmásnak most mindenki a jelöltje: az én és a mi, a ti is, meg az ők.
Sanyi tudományos életművének szöveteibe egy nagy s az elmúlt háromnegyed évszázadra oly jellemző önmegvalósítási történet szövődik bele. Egy sajátosan újkori polgárosodási történet. Ennek a részleteit majd életrajzíró tanítványai feltárják, én csak annak a végiggondolását javasolnám megkülönböztetett fontosságúként, hogy milyen következetes és pillanatnyi önfeladást sem engedélyező figyelemre és munkára van szükség ahhoz, hogy a családi múltunk által kijelölt kereteken átlépjünk, és eközben megmaradjunk természetesnek és etikusnak, hűségesnek és hitelesnek. Mert csak így örökíthetjük tovább azt, amit kaptunk és amit utóbb elértünk. Barátságunknak alighanem ez volt a „szociális” meghatározója, és ezen a képen nemcsak ketten vagyunk rajta, hanem, hadd nevesítsem újra őket, Ági és Katus, meg Istennek hála, utóbb a gyerekeink is. És sokan-sokan a korosztályunkból. Tehát: hogy ha nem is lehettünk biztosak benne, hogy hová jutunk, abban igen, hogy honnan jöttünk. És ez mire kötelez. És ez már nemcsak privát ügy, hanem közmorál és történetfilozófia, amit még a politikum is át- meg átsző időnként. Ő is, én is, közelálló társainkkal együtt – ha nagyon keményen faggattak arról, hogy miféle politikában hiszünk - a magyar történelemmel, hadd fogalmazzak így: telítve és felvértezve - azt mondtuk, hogy abban hiszünk és bízunk, amelyikben együtt van a nemzeti eszme és a szegénypártiság. Nem írhatjuk merőben a véletlen számlájára tehát, hogy életutunk párhuzamosan futott egyetemista korunk óta, évekig még egymás közelében is lakhattunk, ugyanazokat tiszteltük (bár ebben voltak persze köztünk árnyalatnyi különbségek, csakúgy, mint a személyes ízlés némely elemében), ugyanazokon az egyetemeken taníthattunk, ugyanolyan helyekre hívtak előadni, ugyanazokra a közéleti kérdésekre mozdultunk, többnyire hasonló indulattal, baráti köreink halmazai is jórészt fedték egymást és sorolhatnám. Ez az elkötelezettség ki is jelölte a helyünket a magyar közélet szerkezetében. Eltérő szerepekben és különböző státusokban. Közéleti kudarcaink okai is sokszor mintha másolták volna egymást… Ha rá is mordultunk néha egymásra, soha nem veszekedtünk. Ugyanazon az oldalon álltunk. Ha maga az oldal változott is… ha talán nem is túl gyakran, de alkalmilag annál megrendítőbben.

Egy helyen azt írja Sanyi, hogy a történész „a dokumentumok foglya”, másutt meg azt mondja magáról, hogy „Kvaterkázó típus vagyok.” A dokumentum szó az ő esetében a tényeket jelenti általában, hiszen az ő kutatási területein a forrásainak nagyon komoly része nem írásos, hanem szóbeli információ. Ami pedig a kvaterkázást illeti… „Magyar ügy”, mondhatnám Csurka István köztünk oly gyakran megidézett szavaival… Arra a közkeletű véleményre emlékeztetek merőben hasonlatként, mely szerint Deák Ferenc éveket átdisputálva hozta tető alá a kiegyezést… Mondtam, hogy M. Kiss Sándor élete és műve példásan szép egységet alkot. Tematikai választásaiban is: nagyjából a világháború végétől a rendszerváltozás utánig. Időnként szinte versenyt futva az idővel: hogyan változik a jelen közelmúlttá és utóbb históriává. És hol vannak a feltárandó titkok, elhallgatott bűnök és érdemükön nem becsült hőstettek. Hadd tekintsem jelképesnek, hogy két hónapos újszülött volt, de már itt volt, amikor Püski Sándorék összehívták a szárszói találkozót, amiről Sanyi a legfontosabb írásai egyikét írja majd, s amit aztán Sándor bátyánk fog megjelentetni 1987-ben New Yorkban…

Az az alapelv, hogy a történelmet meg kell ismerni, a mi korunkban azt is jelentette, hogy a történelmet vissza kell foglalni, meg kell tisztítani a ráfogásoktól és így ajánlani a nemzet tulajdonába. Ez pedig nem magánemberi, szobatudósi lecke. Kíváncsiság és szenvedély, tudás és elkötelezettség teszi a tudóst tanárrá, nemzedékek nevelőjévé – ha vállalja. És M. Kiss Sándor életének és életművének alighanem leginkább szeretetre méltó és hatásában legimpozánsabb eleme: a tanítványai. Tanítványai akik mára már meghatározó aktorok a tudományos közélet legfontosabb intézményeinél, aminek nemzetpolitikai érvényeségét aligha lehet túlhangsúlyozni. Olyan helyről, olyan műhelyből jöttek, ahol nem valamiféle posztmodern dagonyába múlatták az időt, negédesen vihorászva a múlt relativizálásán és a dekonstrukcióján, hanem onnan, ahol feltárt és leírt tényeknek tétjük volt. Ha olvasták, ha nem, a maguk tudósi jövendőjét Cicero bővített mondatának a jegyében kezdték építeni. „Historia… testis temporum, lux veritatis, vita memoriae (et) magistra vitae…” A történelem az idők tanúja, az igazság fénye, az emlékezés élete, (és) az élet mestere…

Alexa Károly - youtube

És Sanyi közönsége észrevétlenül változott közösségé. Alkalomról alkalomra, de sok éves távlatokban is. Ő mindig előadott, ha csak beszélgettünk, akkor is, nem volt hely, ami ne lett volna pódium a számára. Ha ült, ha sétált, ha állva, a magas emberek önkéntelen fesztelenségével fordult a többi jelenlévőhöz. Ha már a „kvaterkázás” szót említettem, hadd hozzak ide végezetül egy családias jelenetet, évtizedekkel ezelőttről. Egyházashetyén vagyunk, az én portámon, disznóvágásra jönnek szomszédaim és barátaim és rokonaim. A dologban járatos vidékiek és a tébláboló városi amatőrök. Minden úgy ment, ahogy az annak rendje és módja, száll le az alkony, már csak a két nemszeretem munka van hátra: a zsírolvasztás és a rendrakás. Én alkalmi – városról szalajtott - gazdaként azt veszem észre, hogy ugyancsak megfogyatkoztunk, hogy eltűnt az eddig buzgón evő-ívó, sertepertélő nép. Feltűnik viszont, hogy házvégi raktárféle szobában, a volt istálló helyén minden ablakban fény. Belesek, behallgatózom. Hát ott ül az összes vendég, lépcsőn, földön, asztalszélen, sámlin, fiatal és öreg, ügyvéd, zöldbáró, tűzoltó, fogorvos, tanár, megyei akárki, utcabeli tsz-tag, vállalkozó, borász, gyerek, asszony és vénember. Mindenki ugyanoda néz némán. Tán a levegőt is egyszerre veszik. És ott ül velük szemben M.Kiss Sándor tanár úr, akiről addig mit sem tudtak, elegánsan, mandzsettás fehér ingben, kezében cigaretta és doboz sör és mesél, és mesél, és oly mindegy, hogy miről – Recskről, Szárszóról, a háromperhármasokról, öreganyja újpesti kocsmájáról, Tóth Ilonáról -, a „nép” issza a szavait. És még az is lehet, hogy némelyik kicsit más emberként kel föl, mint ahogy leült. Mit tehettem, beóvakodtam közéjük.

És itt vagyok vele együtt, és hallgatom őt azóta is.

És fogom is hallgatni – ott, ahova közelesen meghívást kapok majd én is.

Alexa Károly