A művész - hirado.hu

1997-ben a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán Ágoston Magdolna, történész, főiskolai tanár alapította, szervezte meg a Szláv Történeti és Filológiai Társaságot. Akkor vállalta ezt a feladatot, amikor már nem volt kiemelkedően finanszírozott mindaz, ami az orosz és szláv kultúrához kapcsolódott. Tőle Szabó Tünde tanárnő vette át az elnökséget, és sikeresen folytatta a szervezés, rendezés áldozatos munkáját.

A Társaság szellemében érvényesül ma is Németh László „tejtestvérek” metaforikus telitalálata örök érvényű szókép, a szomszéd népekkel való sorsközösség tudatosítása. Jelentéstartalma a történelmi változások, események során módosult, de a lényege változatlan. Németh erkölcsi példaadást vállalt, amikor a harmincas évek elején a kulturális közeledés szükségességét nevezetes esszékben meghirdette. Tejtestvérek (1932), Összehasonlító népköltészettan (1933), Egy folyóirat terve (1933). A „tejtestvérek” eszme legteljesebb, gyakorlati értelmezését a Krleža Adyról (1940), Híd a Dráván, Most punte, silta (1940) esszéi tartalmazzák. Ezek a Kisebbségben négy könyvre tagolt, kétkötetes kiadásának IV. könyvében is megjelentek.
Rendkívül fontos felismerése: „Mi, Duna-népek, ott tartunk, ahol a háború előtt: itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk… A megismerés: megértés, a megértés: szeretet.” Abban a „néma tejtestvériségben” hitt, melyet „nem a politika csinált s a politika sem szaggathat el.” A közép-kelet-európaiság léthelyzetünk, végzet, de esély is”. A „tejtestvérek” eszme adottság és utópia: a történelem erkölcsi ellenereje: „A mi hivatásunk épp az, hogy Németország és Oroszország közt egy nemzetek fölötti belátást képviseljünk.”
Nagy László egész életművével ennek a szellemiségnek mintaadó példaképe. Lélekerősítő megállapítása ma is iránymutató célkitűzés: „Szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.”
A Szláv Történeti és Filológiai Társaság révén számos konferencia jött létre. Közülük emelkedik ki „Az ortodox kereszténység és kultúra” című tanácskozás. Jeszenyinről célzottan is tanácskoztunk. Ezek előzményéhez tartozik a Jeszenyin 100. születési jubileumára 1995-ben, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán szervezett emlékkonferencia. Előadók voltak: Druzsin Ferenc, az ELTE TFK tanára, Erdélyi Z. János, Erdődi Gábor költő-műfordítók. Lőrincz Julianna, az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola tanára és jómagam. Huzella Péter megzenésített Jeszenyin-dalokat adott elő az emlékünnepségen. Akkor egy Jeszenyin-fordító és -kutató, kis baráti kör, igazi „kruzsok” jött létre, amely a szombathelyi Szláv Történeti és Filológiai Társaság égisze alatt konferenciázott. (Visszatekintve Villon híres refrénjét idézem Mészöly Dezső fordításában: „De hol van már a tavalyi hó?”– „Mais où sont les neiges d’antant?”)
Ágoston Magdolna, a Társaság történész elnöke szívén viselte a Jeszenyin-rendezvények sorsát. Sorozatszerkesztőként őt és Fábián László szerkesztőt is nagy köszönet illeti. Fontos érdemük, hogy a Jeszenyinről szóló előadásokat a Szláv Történeti és Filológiai Társaság kiadványaként, teljes terjedelemben jelentették meg.
Elsőként Erdélyi Z. János foglalta össze a Szláv Történeti és Filológiai Társaság Jeszenyin-kutatásának eredményeit. A kiadványokból kitűnik: a Jeszenyin-konferenciák tematikája változatos volt. Elhangzottak irodalomtörténeti tanulmányok, nyelvészeti dolgozatok is. Jeszenyin és József Attila, Jeszenyin és Váci Mihály, Jeszenyin és Cvetajeva költészetének tipológiai párhuzamairól, rokon és rokonítható jellegzetességeiről. Erdélyi Z. János, Erdődi Gábor, Fábián László, Fodor Mária, Kerekes Anita, Lepahin Valerij, Lőrincz Julianna, Toldi Éva, Villányi Eszter, és jómagam.

Valerij Lepahin, Erdélyi János, Fodor Mária, Toldi Éva érdemben szólt az ikon, az ikonelvűség témaköréről, Jeszenyin ikonarcú költészetéről. A Jeszenyin- konferenciák előadásait közlő kiadványok teljes terjedelmükben tartalmazzák: Folyóba hulló égi kék. Tanulmányok Szergej Jeszenyin költészetéről. (Szombathely, Szláv Történeti és Filológiai Társaság. Berzsenyi Dániel Főiskola. 2004) Elviháncolt a tavaszi zápor. Szergej Jeszenyin születésének és halálának évfordulója alkalmából (Szombathely, 2007) Ágoston Magdolna: Szent művészet és az ikon. (Szombathely, 2007)

Rab Zsuzsa „...fényköréből az ősi pápai kollégiumnak...”

Jeszenyin születésének 130., halálának pedig 100. évfordulóján méltó és igazságos, hogy Rab Zsuzsáról, a legismertebb magyar Jeszenyin-fordítójáról külön is szóljak. Ez időszerű azért is, mert jövőre lesz száz éve, hogy Rab Zsuzsa 1926. július 3-án megszületett. Szülővárosa Pápa, a méltán híres iskolaváros. Petőfi és Jókai, a mítoszian nagy elődök után számos jeles író- és költőutód, köztük Nagy László és Csoóri Sándor is pápai diák volt. Rab Zsuzsa öntudattal, hűséggel vall a Kisalföld és a „szarvas-hangon bődülő” Bakony határán, a hegyvidék és a Marcal és Rába síkságain található szülőföldjéről: „A Bakony aljáról jöttem, árnyékéból vagy inkább fényköréből az ősi pápai kollégiumnak, amelynek édesapám tanulója, görög-latin szakos tanára, igazgatója volt. Gyerekkoromat és ifjúságomat gályarab-professzorok szikár emléke, szülőföldem tiszta, ízes beszéde s a nyelvnek, az irodalomnak velünk egy födél alatt lakó ragyogása formálta. Mindez meghatározta későbbi utamat.”

A pápai kollégium - wikipedia

Tanárgyerek volt, a költészet szeretetében nőtt fel. Mindössze 17 éves, amikor Pápán igazi feltűnést keltett első verskötetével, melynek címe: a Fény felé (1943). A 14-16 éves diáklány versei erőteljes Ady-hatást mutatnak. (Egyszer a vidéki költők budapesti, akadémiai bemutatkozásán is sikert aratott adys halálproblematikáról valló verseivel.) Édesapja nemcsak a Bibliát adta a kezébe, hanem Ady köteteit is. Rab István a görög és latin órákon is gyakran Adyhoz kanyarodott vissza. A kortársak vádjait Ady-versek felolvasásával és értelmezésével cáfolta.
Egyetemista volt, amikor az Orosz Intézet könyvtárában a polcon lévő könyvek mögött egy 1917 előtti, különös betűtípussal és helyesírással nyomtatott kis Jeszenyin-kötetet talált. Érdeklődésére az egyik tanár riadtan bizonygatta, hogy a hazájában is indexen lévő, huligán költő könyvét vette kézbe. Érezve, a tiltás meghökkentő erejét, kíváncsiságának engedve, a kabátja alá rejtette a könyvet, és a tiltott gyümölcsöt a könyvtárból kilopta. Olvasni és fordítani kezdte Jeszenyint, de egy évtizedet kellett várnia, amíg Jeszenyin-fordításai 1955-ben kötetben is megjelenhettek.
1949-ben a Budapesti Tudományegyetem magyar–orosz szakán végzett. Szellemi szabadfoglalkozású lett. 1971–1984 között az Élet és Irodalom munkatársa volt. Az orosz irodalom, az orosz népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója közel kétszáz kötetnyi műfordítást hozott létre. Az orosz irodalom mellett fordított a baskír, grúz, észt népköltészetből is, és ugyancsak orosz nyersfordítások alapján, Andersen meséit is átültette magyarra.
Szülőföldszeretetét bizonyítja, hogy a kétszeres József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, újságíró, a Magyar Írószövetség választmányi tagja; a Pápai Jókai Kör, a Veszprém Megyei Irodalomtörténeti Társaság, valamint a Pápai Honismereti Társaság tagja volt. Önjellemző analógiaként saját fordításában idézte a róla készített televíziós portréfilmben Jeszenyin Itthon vagyok című versét: „Itthon vagyok, együtt megint / e tűnődő, szelíd vidékkel. / A hegy mögül még visszaint / a fürtös alkony, lágy kezével. / (...) Míg lassan ellep a sötét, / s a szelek gyönge nádat törnek, / örökre elszállt évekért / könyörgök a párolgó földnek.”
Rab Zsuzsa számos verse szól felhőtelenül boldog gyermek- és ifjúkori világáról, emlékeiről, élményeiről, életre szóló elementáris ihletforrásairól: Otthagyott városomban, Vízimalmok, Kisvárosi közjáték, Az a város stb. Szülővárosában 19 esztendőt töltött, a Nátusba, a Református Nőnevelő Intézetbe járt, mert a Kollégiumnak a lányok csak magántanulói lehettek. Számára Pápa és a Bakony a „szellemi-lelki alapvetést”, a gyerekkor „kék és zöld” éveit, a folyton visszatérő alapélményeket jelentette.
Pápa egykori birtokosától, a Papo családtól kapta nevét. A királyi birtok a Garaiak kezére került. Enyingi Török Bálint a végvári védelmi rendszer egyik fontos erődítményévé tette a várkastélyt. 1554-ben Pápa a Dunántúli Főkapitányság székhelye. A vár két ízben is török kézre került, de mindkétszer csak rövid ideig tartott a török hódoltság. Később az Esterházyak birtoka lett Pápa.
Gróf Eszterházy Károly püspök bronzszobrát Pápán 2000. május 4-én avatták fel. A Fő téren, magas talapzaton áll az általa építtetett katolikus nagytemplom előtt. A város ezzel tisztelgett bőkezű földesura előtt, akinek idejében nyerte el mai barokk arculatát. A városépítő püspök egyik kezében keresztet, a másikban Bibliát tart. (Eszterházy püspök emlékére Egerben is egész alakos szobrot állítottak, az általa építtetett Líceum, a nevét viselő egyetem központi épülete előtt.)
A reformáció fontos központjában szervezték meg a pápai Református Kollégiumot, amelynek alapító oklevelét 1585-ben nyugati református minták alapján fogalmazták meg. (Az eredeti alapító törvénykönyv máig megőrzött másolata 1724-ből való.” A Kollégium már korábban is létezett, alapításának kezdetét 1531-re datálják.
A pápai Református Kollégiumba az egész Dunántúlról, de a Felvidékről, sőt Erdélyből is jöttek diákok. Könyvtára 150 ezer kötetet őriz. A tudást nevelő, emberséget növelő Alma Materből vitték szét a növendékek az egész országba az igazi rangot biztosító emberi, szellemi-lelki értékek tiszteletét, a magyarság szolgálatának hivatás- és kötelességtudatát, a megmaradás hitét és reményét.
A Pápán együtt tanuló Petőfi, Jókai és Orlay Petrich triászból Petőfi itt még színészi pályáról álmodozott. Jókai élete végéig megőrzött szenvedélynek, a festészetnek hódolt. Orlay Petrich pedig a verselést tekintette fő feladatának. Petőfi itt írta, innét küldte Borozó című versét az Athenaeumhoz, amelynek megjelenésével Petőfi Sándor néven elindult az üstökös-pályán. (A pápaiak szerint Petőfi Pápán született, mert Petrovicsból itt lett Petőfi.) A XIX. században is Pápa iskolavárosi jelentőségét elismerték, Dunántúli Athénnak is nevezték.
Rab Zsuzsa mindig büszke volt a szülőváros kövekben, falakban és tudatban megőrzött történelmi örökségére. Öntudattal hivatkozott a pozsonyi vérbíróságon halálra ítélt, majd velencei gályákra eladott és sok szenvedés után mégis hazatért gályarabok példájára és a Pápáról kitiltott, de a száműzetés idején egy fa alatt gyülekezetté szervezett kollégium tanárainak helytállására.
Rab Zsuzsa anyai nagyapja „Pápa egész alsóvárosi parasztságának tanítója volt, sok nemzedéken keresztül.” Nagy álma is valóra vált, presbitertársaival együtt templomot épített. Apja, Rab István a pápai református kollégium diákja, majd görög és latin szakos tanára, végül igazgatója volt. Az első világháborúban a galíciai fronton harcolt és esett fogságba. Hét évi hadifogság után tért haza. Lánya olyan büszke volt rá, mint Kosztolányi, a Tanár az én apám című vers költője apjára. Édesapja emlékére írott verséhez Horatiustól választott mottót: „El kell majd hagynod házadat, kertedet, karcsú feleségedet.” Rab István Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik, Sírkövére lánya Horatius szavait, az Exegi monumentum reményhitét vésette: „Non omnis moriar.”
A Tapolca patak és a Bakony-ér vize a két világháború közötti időszakban valóban kék volt, nem az emlékezet kékítette meg. A Tapolca vize dolgozott is, nemcsak ragyogott. A régi időkben 26 vízimalmot hajtott: Bocsor-malom, Péntek-malom, az Öreg-hegy alatt található, öreg fák alatt álló Kishantai-malom stb. (A Bakony-ér ma alig csörgedezik, a Tapolca patak pedig kiszáradt és eltűnt.) Az egykori gyerekkori felfedezés, hogy a Tapolcán az ostobának látszó vízipókok mindig az ár ellenében futottak, hogy egyhelyben maradhassanak, később új értelmezéssel „a küzdés örömét” sugallta: a helytálló hűséget a szülőföldhöz, amelyhez egész létével kötődött.

Költő és műfordító

 Rab Zsuzsa gimnáziumigazgató édesapjától, a nagy műveltségű klasszika-filológus Rab Istvántól, oroszul is tanult. Apja az első világháborúban a keleti fronton harcolt. Hadifogságba esett és Szibériába került. A második világháború végén, a szovjet megszállás alatt, az igazgató úr otthonát is megszállták a katonák. Rab Zsuzsa így emlékezik vissza: „... tágas házunkba nem is egy szovjet tisztet, katonát szállásoltak be. Esténként édesapám köré gyűltek, csöndesen beszélgetett az első világháború a másodikkal”.
 A magyar literatúra kiemelkedő része a nemzeti műfajként számon tartott műfordítás-irodalom. Legnagyobb íróink és költőink rendre kitűnő műfordítók is voltak. Irodalmak, népek, kultúrák közti szellemi kapcsolatteremtés lehetőségét biztosítja a műfordítás. Különös erővel jelentkezett ez a tájékozódási és kapcsolatteremtő igény irodalmunkban a századelőn. Ady a közép-európai sorsközösséget tudatosította, Bartók a népek testvérré-válásának eszméjét hirdette. József Attila a „rendezni végre közös dolgainkat” igényét fogalmazta meg. A „tejtestvérek”-eszmét és a „híd-koncepciót” hirdető Németh László kelet-közép-európai küldetéstudatának alapelve: „A megismerés: megértés; a megértés: szeretet.”
 A műfordítás az emberi szellem végtelenére nyit ablakot. Nagy elődök örökségét folytatták és újították meg az orosz irodalom magyar fordítói, akik mindig is tudták, hogy munkájukkal nem csupán szövegeket, nemcsak egyes műveket tolmácsolnak, hanem egy nagy és organikus kultúra értékeit közvetítik, az adaptáló közösség szellemi arculatát alakítják, ember- és világlátás rejtett képességeit segítenek felismerni, hiányzó értékeket tudatosítani.
Rab Zsuzsa műfordítóként szerzett hírt s nevet, elismerést, pedig költőként kezdte pályáját. Fordítói munkásságának kivételes eredményességét számos könyve bizonyítja. Ő ültette át nyelvünkre az Új Magyar Kiadónál megjelent, első magyar nyelvű Jeszenyin-verskötet legtöbb darabját: Jeszenyin: Versek. (1955). A második Jeszenyin-verskötet pedig 1957-ben Rab Zsuzsa fordításában jelent meg a Móra Kiadónál, Jeszenyin válogatott versei címen. A világirodalom gyöngyszemei sorozatban, Lator László szerkesztésében, hogy aztán 1963-ban, 1965-ben, 1972-ben, 1973-ban, 1977-ben és 1979-ben is új és újabb, folyton gazdagodó Jeszenyin versköteteket vehessen kézbe a magyar olvasó. (A mindmáig legteljesebb Jeszenyin válogatott versei kötetet Gerencsér Zsigmond válogatta, szerkesztette a költő prózai munkáiból, leveleiből, cikkeiből, önéletrajzi írásaiból is.)
Kiemelkedő Rab Zsuzsa-fordításkötetek sorjáztak: A repülő hajó (1954, népmesék), Lidérc anyó kútja (Bazsov-mesék, 1959.), Ékes fehér hattyú (orosz népköltés, Kormos Istvánnal együtt fordította, 1962.). Legkedvesebb orosz költőitől válogatta a Sárkányölő (1965) versanyagát. Dobok és fuvolák (1966) nyomában jelent meg a Varázslók, szentek, vitézek című, óorosz népi énekeket, hősi, istenes és történelmi énekeket tartalmazó válogatás 1967-ben. Hózápor (Fiatal szovjet költők, 19679, Idők futása (Anna Ahmatova-versek, 1967.), Andersen legszebb meséi (1967), Férjhez mennek az angyalok (1972.), A Sámán fia (Ajgi-versek, 1973. Társfordító: Oravecz Imre.), Népek költészete (1973), Sziklaszálon szép galamb (szovjet népek folklórja, 1982), Kalevipoeg (észt hősének, 985.), Dajnák (lett népdalok, 1987.), Mark Szergejev versei (1989), Orosz népköltészet (1989).

moly.hu

 

A történelem szabta sors következménye, hogy Rab Zsuzsa második önálló verskötete csak negyedszázad múlva, 1968-ban látott napvilágot. Címe a karácsonyi örömhírhez kötődik: Aranyvasárnap. A kötetben A kezdet szabadsága című ciklus meggyőzően bizonyítja, akkor sem apadt el finom hangulatú lírája, amikor önálló verskötettel nem volt módja jelentkezni. Jellemzője, ahogyan a formai tudatosságot össze tudja egyeztetni az előadásmód sajátos bájával. A bensőséges hangot, jellegzetes látásmódot, egyéni nyelvi önkifejezésre törekvést képvisel a kortárs irodalomban. A nagy példaképek inspirációi, világirodalmi minták sugallatai, a műfordító élmény- és ihletforrásai termékenyek költészetében. A bevált és kimunkált költői-műfordítói megoldások azonban a rutin simább útjait, lehetőségeit is kínálják számára. A legerőteljesebb hatást Rab Zsuzsa költészetére a magyar és az orosz népköltészettel való bensőséges találkozás tette. Ebből a változatos mintaadó élménykörből is eredeztethető verseinek világos, áttekinthető, gyakran kristálytiszta szerkezete, áttételes, képes versbeszéde, a kihagyásos alakzatok gyakorisága, a halk tónus szeretete is.
Érdeme, tudatosságának bizonyítéka, hogy fordítói műhelymunkájának, a hatalmas műfordítás-irodalomnak az eredményeit költészete javára tudatosan is kamatoztatni akarta. Egységes költői világot, egyéni látásmódot, sajátosan bensőséges – gyakran szándékosan is a hétköznapi beszédből merítő – költői nyelvet alakított ki. Képes volt pillanatnyi meglátásokból, felismerésekből, villanó képekből feszes, az esztétikai minőséget tekintve is értékes verseket alkotni. Legjobb verseiben a hangulat nem öncél, hanem a gondolat kiemelésére szolgál. Igaz, a tájékozottság és olvasottság, a műfordítói gyakorlat gazdag irodalmi élmény- és képbősége néha nála is megbontja a kifejezés egyensúlyát, ilyenkor túlírttá válik a vers, túlburjánzik a képvilág.
Sok költő számára az ötvenes, sőt a hatvanas években is menedék volt a műfordítás. Az elhallgattatás idején műfordítóként tovább folytatták munkájukat, amint ezt Vas István megfogalmazta A fordító köszönete című versében: „Köszönöm nektek, nyájas óriások, / Hogy elnémulva sem hallgattam el, / Hogy tiltott hangom hangotokon át szólt, / Schiller és Goethe, Shakespeare, Molière!” Rab Zsuzsa azonban kénytelen volt nyakába venni a műfordítás sokaságát, amikor költőként még megadatott neki a beérkezés. A mennyiségi szempontból ugrásszerűen megnőtt, műfordítás-irodalomban a veszélye annak, hogy az elvárások, a penzum-feladatok sokasága végleg elnémítja benne a költőt. Volt ereje megőrizni a műfordítói munka aránytalan dominanciája ellenére is költői ambícióit.
Idővel enyhült, bár mindvégig megmaradt, az ellentét hatalmas műfordítói teljesítménye és saját költészetének elért eredményei között. Az eredeti alkotások, a saját versek száma élete utolsó évtizedében is messze elmaradt a fordításokétól. Bármennyire is jó iskola volt számára a műfordítás, jogosan állapítja meg: „Mégis: gyakran lázadt fel bennem a költő a műfordító ellen. Sokáig beszéltem mások helyett, mások nevében, sok idegen költőt vezettem kézen fogva a magyar olvasó elé. Hogy melyik a fontosabb küldetés, nem tudom. Csak azt, ahogy fogy az élet, egyre jobban szorít a kimondhatatlan. »Ki mondja el helyettünk, amit csak mi tudunk elmondani?« – kérdezem magamtól generációm nevében?” Válasza egyértelmű és határozott: „Senki más.” Az elismerést és kitűntetést szerző műfordításkötetek mellett fájdalmasan későn látnak napvilágot saját könyvei: Ráolvasó (1973), Kő és madár (1980), esszéket, vallomásokat tartalmaz az Álombéli lakomák (1981).
Tudjuk, a fordulat éve után, az ötvenes években Kálnoky László a Nyugat harmadik nemzedékének képviselőjeként számos nemzedéktársával együtt szorult a műfordítás gályapadjára. Rab Zsuzsa nemzedékének is problémája ez az aránytalanság. Tudjuk, Nagy László életművének is háromnegyedét teszi ki a műfordítás. Lator László már a Válaszban verseket közölt, aztán műfordítóként kereste kenyerét. Pályakezdését követően 25 év telt el, míg 1969-ben megjelent Sárarany című verskötete...
Rab Zsuzsa Rejtve és láthatatlanul c. versében is nyíltan vall erről a dilemmáról: „Jártam a földön keresztül-kasul, / mások hangján szólaltam, száz alakban. / És mégis: rejtve, láthatatlanul. / És mégis: egyhelyben maradtam.” Költői munkásságának kétségtelenül nagy problémája, hogy nehezen oldódik-bontakozik ki a műfordítói „gályapadból” eredő befogottságból, az évtizedeken át kényszerűségből is vállalt, szorító helyzetből. Időre és sok-sok erőfeszítésre és műfordítói sikerre volt szüksége, míg végül „A bölcsességet érlelő évek lassanként a panaszt is, a vádat is elcsitították”.
Kétszeres tévedésnek tartja azt az állítást, hogy „a műfordító nem más, mint elvetélt költő, aki nem vállalja a maga mondanivalóját, vagy éppen nincs is neki, ezért rejti arcát mások költészetének csuklyája alá, hogy azok hangját utánozva, onnan beszéljen kifelé.” Tévesnek tartja és cáfolja ezt a véleményt a magyar literatúra nagy hagyományú műfordítás-irodalmával is érvelve: „saját költői hang és mondandó fedezete nélkül nincs, vagy csak elvétve van maradandó műfordítói alkotás. (...) a költő-műfordító nemhogy nem rejti másoké mögé a maga arcát, hanem inkább odatartja közszemlére. Hiszen éppen azok a mások vallanak rá. Már kiválasztásuk is elárulja: ki-mi a költő, kikkel vall közös eszméket, milyen azonos élményekre visszhangzik. Nem véletlen, hogy a legtöbb műfordítás-kötet – talán szerzője tudtán kívül – felér egy tömör életrajzzal.” Rab Zsuzsa a ’segítő-ellenőrző’ hálózattal is sikerrel vívta harcait.
A bűvös orpheuszi varázslat ellenében a hétköznapok csodáit emeli versbe, „a maga teremtette idő” közegében rögzíti az élet apró csodáit, színeit, hangulatait. Lehetőségeinek magasra emelkedő szintjét mutatja Iszalag és Linquenda című verse. Elsődleges nála az etikai helytállás belső parancsa, amely Radnóti reményhitét idézi: a kivágásra ítélt fát fehér kereszttel megjelölték már, mégis várja a holnapot, és „addig is új levelet hajt”. Nagy László élete jelképét a iszkázi kertjük felső szélén található vadkörtefában találta meg, amelyet háromszor csavart meg az északi főszél, de mindmáig bőven terem. Az életbátorító szemlélet jellemző Rab Zsuzsára, de jelképe Nagy Lászlóénál esendőbb: „Ismerek egy fát a Pápakovácsiba vezető országút szélén. Magról kelt őszibarackfa. Fiatal vagy öreg, nem tudni. Egyedül térdepel az árokparton, pőre táj közepén, messze környéken az egyetlen barbár rózsaszínű láng kora tavasszal. Húsvéttáji autós vagy motoros kirándulók nem tudnak tétlenül elmenni mellette, facsarva nyúzzák virágos ágait; húsvét után már csak a görcsös-rémült anyatörzs szégyenkezik az árokszélen. Aztán újra kihajt.” A „Levágva kizöldül” alapelv megfelelőjét találta meg ebben az évente csonkig tépázott, de végtelen életerőt példázó őszibarackfában. Figyelmes lett egy budapesti járdaszigeten felnőtt kukoricára is, amelyet a surján fák derekát roppantó gyerekek sem törtek le, mintha érezték volna: „példának, jelképnek jött a világra”.

„...Mások hangján szóltam, száz alakban...”

Rab Zsuzsa eredendően a magyar költészetnek ahhoz a fő vonulatához tartozik, amely Janus Pannoniuson, Balassin, Csokonain, Tóth Árpádon, Nagy Lászlón át a jelenkorig, legalábbis Nagy Gáspárig ível. A számtalan különbség ellenére – távoli analógiaként – Csokonai örökösét is látjuk benne, aki így vélekedett önmagáról: „A mi magamat illet: az én külsőm olyan, mint a magának hagyott természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik és teremt.”
Rab Zsuzsa műfordításaira jellemző a műgond, a pontosság, eszménye a tökéletesség. A fűszálról szóló példázatokat saját vallomásával gazdagítja: „Évek óta nem hagy békén egy fűszál, egy ki tudja hol, mikor látott téli fűszál, verssé akar lenni, de hajszálpontos verssé, ehhez ragaszkodik. Derékig kinyúlik az ikrásodó, téli hóból, két kis fonnyadt zöld levelét egyfelé fújja, imára kulcsolja a szél, a szár negyvenöt fokos szögben megdől, körülötte parányi lyuk, mintha a teste melegétől, a lyuk szélén körben üveges szemcsék, kicsit kijjebb hártyás jéggyűrű, átsejlik rajta a feketezöld, bozontos, nyirkos föld. Ezt így, csak én láttam. De ez csak egy fűszál egy pillanata. S a többi? A mindenféle emberi pillanat, amelynek egyetlen, halandó tanúja vagyok?”
A sors azzal a költői képességgel jutalmazta, hogy neki minden egyes szó: képet, színt, formát, mozdulatot, néha még szagot és illatot is jelentett: „Ez a költői fogékonyság, az átélő és kifejező képesség titka. Ezért fájlalta, hogy „A színes, árnyalt, pontos, ízes kifejezések elárvultan gyűjtőszavak alá bújnak, zsugorodnak össze. Fa. Virág. Gaz. Állat. Madár. Bogár. Hal.” De a változatokat már nem tudjuk megnevezni. „Ha valamennyi kopott hasonlat, jelkép, jelszó forrásvidékét, eleven mintáját megkeresnénk, kevesebb szürke szó zörögne körülöttünk, gazdagabbá válna a világ, hívőbbé az ember” – vallotta. Ezért tudott neki, a költő-műfordítónak semmihez sem hasonlítható örömöt szerezni egy szerencsés árnyalatú szinonima, egy türelemmel megfejtett nehéz mondat.
Hamvas Béla remek esszét írt a fákról, számos példát idézhetnénk a fák dicséretére, de Rab Zsuzsához hasonlóan senki sem vallott ennyire egyértelműen a fák, a karácsonyfák sorsáról. A fenyőfát kivágják, eladják, hazaviszik, feldíszítik, gyönyörködnek benne, majd pedig kidobják, és a szemétre kerül. A karácsonyfa tündöklése a csúcspont. A gondolatsor végén felvetődő kérdés: „Miért pusztul bele mindig annyi minden ünnepeinkbe?”
Tanulságosan vall a dal műfajáról, amely „úgy segít rajtunk, hogy tudatosítja bennünk a fájdalmat. A diagnózis már fél gyógyulás”. Rab Zsuzsa szerint a költői „becsvágy nem más, mint szeretetvágy”. Tudja, „A legszürkébb kis kavics is vénebb és örökebb a Gilgames-eposznál.” Felteszi a kérdést: akkor minek „minden: önkínzás és ének”? A „Látva lássanak” sem feltétlenül ok arra, hogy akit látva látnak, azt szeretik is.
A sorvadó emberi kapcsolatok kórképet mutatnak, elveszik az összetartozás tudata, mert fontos dolgokra sincs idő. Kötés című versében hitet tesz az emberi kapcsolatok mellett: „Mert kell valaki, akihez beszélsz. / Mert kell egy másik: mások ellen. / Ne áltasd magad. / Ennyi az egész. / De ez eltéphetetlen.”
A költő legerősebb érve: maga a mű. Rab Zsuzsa négysorosa az Önarckép: „Gyümölcskosár a januári kertben. / Hintaszék a behavazott verandán. / Konok szökőkút felhőszakadásban. / Gyertyacsonk, hogy a tűzvészt jobban lássák.” Dúdoló című verse nemcsak a dallamosság, a biztos ritmusérzék bizonyítéka, hanem a magára utalt ember szép vallomása is: „Felhővé foszlott az erdő, / söprik nyers szelek. / Heggyé tornyosult a felhő. / Hol keresselek? // Korhadt tönkön üldögélek, / nyirkos fák alatt. / Nem tudom már, merre térjek, / honnan várjalak. // Virrasztom a fák tövében / szunnyadó telet. / Éneklek a vaksötétben, / lámpásul neked.”
Református örökségét számtalanszor megvallotta. Erős, ihletadó élménye a Biblia, a zsoltárok évezredes világa. Hétsoros verset írt A XC. zsoltárra címen: „Elejitől / magamban kellett volna bíznom. / Most már / az öncsalás se tesz csodát. / Feje, alá szorítom / megszenvedett nyugalmam / hűvös és tiszta vánkosát.”

A Jeszenyin-fordító

Rab Zsuzsa 1947-ben, másodéves magyar – orosz szakos egyetemista. Jeszenyin akkor még „tilalmas költő. „Retrográd”, „messianista”, „pesszimista”, „falusirató” hangjáért ütötték rá a bélyeget.” Rab Zsuzsának még éveket kellett várnia, hogy Jeszenyin „nyelvének árnyalatos hajlékonyságát” bizonyító fordításaival jelentkezhessen.

moly

Rab Zsuzsa legjobb erői fogtak össze Jeszenyin csodálatos költészetének magyar tolmácsolásakor. Szeme előtt kétségtelenül ott lebegett a Nyugat első nemzedékének, a Rába György monográfiájának címével „Szép hűtlenek”-nek nevezett költő-műfordítóinak eszménye, amelyet Kosztolányi a műfordító szabadságának jogait hangoztatva fogalmazott meg: „A költeményt a törvényszéki hites tolmács pontosságával éppoly kevésbé szabad lefordítani, mint egy szójátékot. Újat kell alkotni helyette, másikat, mely az eredetivel lélekben, zenében, formában azonos. Hamisat, mely mégis igaz.” (Hűség és a szépség természetes igényéről és lehetetlenségéről szól a francia mondás: A fordítás olyan, mint a nő. Ha szép, nem hűséges. Ha hűséges, nem szép.” – „Une traduction est comme une femme. Si elle est belle, elle n’est pas fidèle. Si elle est fidèle, elle n’est pas belle.”)
Rab Zsuzsa műfordítói munkásságára, kiváltképpen Jeszenyin-fordításaira jellemző az új műfordítói eszmény megvalósítása, amint ezt Rába György igen pontosan megfogalmazta: „Egy kortárs francia költő és esztéta, Charles Péguy úgy veti föl a kérdést, hogy a fordítás mintegy táblázatbeli átírást jelent-e az analógiák egy-egy rendszerén belül, vagy pedig átlépést az egyik rendszerből a másikba, pl. a rovarok világából a kristályokéba. Ha az analógiák egy-egy rendszerén belüli átszámítást zenei átiratnak, mondjuk egy zenekari mű zongoraátiratának értelmezzük, akkor az eszményi versfordítást metaforikusan meg is határoztuk; jelenkori legjobb versfordítóink, lehetőség szerint, csak a nyelvi különbség szabta, feltétlenül szükségszerű áttétellel élnek, és lényegében ilyen zenei »átirat«-ot készítenek. A Nyugat nagy versfordító nemzedéke viszont nyilvánvalóan úgy ért el művészi hatást, hogy az egyik rendszerezésből átlépett a másikba, s az átlépés folyamatában a rovarok rendszere a külföldi verset, a magyar változat a kristályokat jelenti. A problémát lényegére egyszerűsítve: az eredeti szöveg költői rendszerét újjal helyettesítik, s ahogy az új rendszerezés inkább a fogalmi vagy ellenkezőleg, a tónushűséget érinti, úgy fedezzük föl az »individualizálást«, vagy a fogalmak, vagy a tónus némiképpen eltérő rendszerében.” (Szép hűtlenek. Akadémiai Kiadó. Bp., 1969.)
Rab Zsuzsa a lírafejlődés eredményeire és a közönségízlés változásaira egyaránt figyelt. Fordítói munkássága arra is példa, hogy a műfordítói eszmény átalakulása, az »analitikus« tolmácsolás új ideálja, a korkövetelménnyé vált nagyobb nyelvi pontosság ellenére sem szűnt meg a Nyugat kivételes tehetségű költő-műfordítóinak példaadó és pezsdítő hatása. Lényeglátó tömörséggel összegezték A magyar irodalom története 1945-1975 című kézikönyv szerzői Rab Zsuzsa fordítói erényeit: „Szuggesztíven, árnyalatnyi hűséggel fordította az orosz falu költőjének látszatra könnyű, valójában a fordító minden tudását és intuícióját próbára tevő verseit. Költői teremtőerő kellett hozzá, hogy Jeszenyin lírájának népdalszerű hangját, különlegesen gazdag képeit és modern intellektualizmusát az eredetihez méltó homogén tartalommal ötvözze.”
Hiába hívta fel a figyelmet Németh László már 1952-ben, Vas István pedig 1954-ben Marr, szovjet-grúz nyelvész és a róla elnevezett „marrizmus” veszélyeire, amely szerint a nyelv egyértelműen a társadalmi felépítményhez tartozik. Ennek következtében a fordításnak nemcsak egyik nyelvből a másikba kell átültetnie az eredeti művet, hanem az egyik társadalmi felépítményből a másikba is. Hozzá kell idomítani annak az olvasóközönségnek az ideológiájához, amelyik kézbe veszi.
Az eredeti műveket „haladóbbá” és „forradalmibbá” költötték át, mintha az ötvenes évek Magyarországán születtek volna. A közérthetőség követelményével pedig az értékek tisztelete helyett újabb önkényeskedésre adtak okot, amennyiben az eredeti mű nyelvét és formáját leegyszerűsítették, színeit pedig kifakították. Ezek az irodalompolitikai elvek nemcsak Jeszenyin, Blok, Paszternak, Cvetajeva magyar fogadtatásának nem kedveztek, de Majakovszkij hiteles tolmácsolásának sem.
Rab Zsuzsa mindig a költészet és a műfordítás keskeny mezsgyéjén érezte magát. Nem volt „színváltó,, „színészlelkű” alkat. Nem Weöres Sándor-i próteuszi egyéniség, aki fordítóként alkatától távoli költők lelkébe is bele tudja élni magát. Számára a műfordítás nyelvi és szellemi felfrissülést jelent, melyben kiélhette a szerepjátszás potenciális lehetőségeit is. Lehetősége szerint legtöbbször rokonműveket választott fordításra, olyanokat, amelyek közel álltak saját költői törekvéseihez.
A világlíra változatos korszakaiból és égtájairól gazdag termést begyűjtő Szabó Lőrinc műfordítói eszménye és gyakorlata termékenyen hatott Rab Zsuzsa műfordítói munkásságára. Ismerte és követte az értelemre figyelő, a vers gondolati vázát felépítő fordítások előnyét és szépségét is. Sosem feledkezett el a vers jellegadó hangulatáról, az emocionális tényezőkről, a képi-hangulati finomságokról sem. Fordítói munkásságával bizonyította: magas színvonalú fordításra csak érzékeny és fogékony költői alkat képes.
Nagy László is Jeszenyint szeretett volna fordítani, az egyetemen ezért ment át orosz szakra. Nyelvoldó és bátorító példakép volt számára Jeszenyin költészete. Jeszenyin azok közé tartozik, akikről így vallotta: „Poéták, csoda-nyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.” Jeszenyinről sok magyar költő, író, irodalomtörténész írt és vallott. A neki ajánlott emlékversekből kötetet lehet szerkeszteni.
A legtömörebb és legszebb méltatás Weöres Sándor négysorosa, a Szergej Jeszenyin emlékezete: „Kik nem felejtik, mi a szerelem, / Kiknél a szerelem képekbe szőtt, / S kiknél a kép lángol szerelmesen: / Mind boruljunk le Jeszenyin előtt.”
Fodor András jól érzékelte, líránkban Kormos Istváné „az a hang, mely leginkább rokonítható Jeszenyinével. Nem csupán azért, mert intonációinak, színeinek tónusa gyakran hasonlatos az övéhez (»Havas rét«, »Majd tél jön«, »Aluvók«), hanem azért is, mert érzéseinek bánattól rezgő, átható mélysége, temperamentumának változékony eredetisége, a lélek tradicionális-népi és urbánus modern közti feszültsége őbenne volt az orosz költőre emlékeztetően leglíraibb.”
Jeszenyin népszerűségét és Rab Zsuzsa rendkívüli ismertségét bizonyítja, hogy Tímár György Ezt sem én írtam című paródiakönyvének legsikerültebb darabja egy Jeszenyin-paródia: „A vörös hold, mint ökrök lelke vérzik, / ordas vonít a szomszéd kert alatt. / Az est, ez üres hordó fölpenészlik, / míg álmodnak a sárból vert falak. / Szinte hallani, hogy a pajta rozzan, / és ölt az éj fekete papcsuhát, / míg holt muzsikok dalolnak a rozsban, / kik soha nem ismerték Rab Zsuzsát.”
Fodor András szerint Rab Zsuzsa műfordítói erényeit: „Férfias keménységre, ellágyuló gyöngeségre egyaránt alkalmas ez a nyelv, melynek dicséretes tulajdonsága még, hogy nemcsak irodalmunkból táplálkozik, hanem (...) saját népi, természetbeli élményeinek gazdag tartalékából is. (...) különleges értéke, életképességének biztosítéka, hogy szellemében, felfogásában jelenkori költészetünk legjobb nívójához igazodik, (...) a magyar lírából is fölszívta azokat az eredményeket, amelyek a népi érzésvilágot sokszor éppen Jeszenyinével érintkező színeit, dinamikáját hordozzák.”
Külön minőséget képvisel átköltésében a magyar nyelven újjáteremtett jeszenyini érzékenység és szépséggel bűvölt látásmód. Fogékony a falusi, természeti élményekre, ember és természet rejtett kapcsolataira, a színek, hangulatok poétikus kifejezésére. Bokraink közt kezdetű, oroszul és magyarul is legismertebb versének maradandó érvényű fordításában az eredeti nyitósor inverziós mondatszerkezetét kiegyenesíti. A visszatérő elégikus nyitány bánatos színt kap, lágy hangzásúvá válik, az átköltés őrzi a hangzás párhuzamosságát, alliterálóbb az eredetinél. Az átköltés szépsége indokolja a strófa egyéni átalakítását, az alapszöveg és a fordítás közti optimális megegyezés aránymódosítását. A fordító nem szavakhoz, nem mondatokhoz tapad, hanem a teljes szövegre figyel: a vers hiteles hírtartalmát, a költő konkrét közlési szándékét hangulatában, képségében teremti újjá. Rab Zsuzsa felismerte: ebben a remekműben nem az érzem, hanem a hangulat a legfontosabb.
A negyedik versszakban is tetten érhető a fordítói hozzáadás. Az eredeti szöveg hasonlata teljes, konkrét, láttató erejű, szó szerint így fordítható: „Csendes órán, amikor a hajnal a háztetőn / mint macskakölyök mancsával mossa a száját”. Rab Zsuzsa felfokozó, metaforikus összevonást végez, tömörít, hogy magyarul erőteljes hatást érjen el: „Amikor a háztetőn a hajnal / macskamódra, lustán lépeget”. Gondolati és stiláris szempontból nemcsak célnyelvi ekvivalenseket alkalmaz a helyes tartalomfeltárás, szimbólumértelmezés és tónusváltozat érdekében, hanem saját nyelvi, képi és hangulati egyesítést gazdagítást. Átköltésében a hangulat dominanciája érvényesül.
Irodalomtörténeti jelentőségű érdeme a legnagyobbakéhoz mérhető. Jeszenyin-fordító utódai közül néhányan felvetik fordításainak hiányosságait, fogyatékosságait is. De azt nem szabad felednünk, hogy Rab Zsuzsa akkor kezdte fordítani Jeszenyint, amikor még nem voltak megfelelő magyar-orosz és orosz-magyar szótárak, amikor még a Jeszenyin-kiadás és -kutatás a hazájában is tiltott, vagy éppen csak megtűrt volt.
Szergej Jeszenyin 130 éves születési jubileumához és halálának 100 esztendős évfordulójához hattyúemlékezés illik. Erre példa Weöres Sándor tiszteletadása: „Kik nem felejtik, mi a szerelem, / Kiknél a szerelem képekbe szőtt, / S kiknél a kép lángol szerelmesen: / Mind boruljunk le Jeszenyin előtt.”
Csoóri Sándor Jeszenyint, Lorcát és József Attilát „a XX. század hármas költőikreinek” nevezte. Nemcsak a „népi szürrealizmus” (Csoóri Sándor), vagy a „mágikus realizmus”, a metaforában gazdag nyelv, stílusbeli hasonlóság révén rokoníthatók, hanem a népi, paraszti szellemiség mélyrétegeiben is.
Jeszenyin két kor határmezsgyéjén élt és alkotott. A cárizmus idején a nemzetmegtartó orosz parasztság, az orosz föld, a falu, a vidéki, falusi emberek, a muzsikvilág elmaradott, nyomorúságos körülményei közt élők, a történelmi küldetését betöltő parasztság búcsúdalát zengi, amint nálunk József Attila és a népi írói mozgalom költői, Erdélyi József, Sinka István, és spanyolhonban Federico García Lorca. A paraszti élet rendje a természet rendjéhez, az évszakok váltakozásához igazodott, különösen a tavaszi szántástól a nyári és őszi betakarításig.
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin, Federico Garcia Lorca és József Attila három olyan költő, akiket a világirodalomban keresztnevükön is számon tartunk. (Antonomázia, igazi pronominatio, magyarul névhelyettesítés, mint a Himnuszban: „Bendegúznak vére”, amely Attila nagykirály nevét jelöli.)
Jánosi Zoltán szerint „Szerjozsa”, „Attila” és „Federico” „Testvérek fényben és fájdalomban”, a „Versben bujdosó” Nagy Lászlóban találkoztak. Radnóti sorselőrejelző verse megragadó emlékidézés: „Federico García Lorca / Mert szeretett Hispánia / s versed mondták a szeretők – / mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költő voltál, – megöltek ők. / Harcát a nép most nélküled víjja, / hej, Federico García!” Sántha Ferenc Halálnak halála című novelláját a kivégzett Lorca tragédiája ihlette.
A műfordítás vértelen szellemi hódítás: értékhonosítás. Ismeretes, hogy egyszer arra a kérdésre, hogy melyik a legszebb magyar vers, Babits Mihály ezt válaszolta: „Shelley: Óda a nyugati szélhez – Tóth Árpád fordításában.” A poétaságra kiváltképp alkalmas nyelvünknek és jeles költő-műfordítóinknak köszönhető, hogy literatúránk óriási fordításirodalommal büszkélkedhet.
Rab Zsuzsa magyar nyelven, élményszerűen hatóképes jeszenyini hangot tudott kimunkálni. Megzenésített fordításait nagy sikerrel játszotta és népszerűsítette a Kaláka együttes. Ezt a magyarrá varázsolt jeszenyini hangot, számos kiváló költő-műfordító társával együtt, készségesen követte Kálnoky László is.

Cs. Varga István - archív

Pór Judit, az Európa Kiadó gondozásában 1986-ban megjelent Jeszenyin költői világa című monográfia szerkesztője, a könyv hátoldalára írta: „Jeszenyin talán az egyetlen idegen költő, akinek némelyik versét magyar versként fogadta el a magyar olvasó”. Való igaz: Jeszenyin magyarul megszólaltatott több remekműve is gazdagította nemcsak a magyar nemzet kultúráját, irodalmát, hanem nemzeti kultúránkat és irodalmunkat is. Jeszenyin és Rab Zsuzsa emlékezetére a Bokraink közt kezdetű, kivételes műfordítói remeklést idézem:

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.
 Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
 Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
 Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom – aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
 Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve hajadról
nem álmodom többé már soha.”

Szokolay Károly Szellemidéző címen jelentette meg versfordításainak válogatott kötetét. Megállapítása ma mér közmegegyezés: „versfordítás-irodalmunk Arany János óta egyedülálló a világon. Ha a magyar versek is olyan mesterek hangján születtek volna meg angolul, németül, spanyolul vagy franciául, mint a nagyvilág költészete magyarul, akkor líránk nem nélkülözné azt a megbecsülést, amelyet érdemel.”

Cs. Varga István