Helmeczi Benjamin - A filmrendezőtől a meseíróig

A fiatal, de máris komoly szakmai elismerésekkel rendelkező rendező-újságíró, Helmeczi Benjamin több rövidfilmet is készített, amelyek hazai és nemzetközi fesztiválokon egyaránt sikereket értek el. Legutóbbi alkotását Torres Danival közösen készítette, Évforduló címmel. Filmjeiben rendszerint komoly társadalmi témákat boncolgat – ilyen például az állatkínzás vagy a családon belüli erőszak –, most azonban egy egészen más műfaj felé fordult: a meseíráshoz.

 

Benjamin nemcsak mozgóképes formában alkot, hanem a mesék világában is otthon érzi magát. Már készül első gyerekkönyve, amely 2026 szeptemberében jelenik meg. A „Pehelyke, a kis télmanó" című kötet az „Évszakmanó-könyvsorozat" első darabja lesz, amelyet 2027 februárjában követ a „Pilla, a kis tavaszmanó".

 

Az író Facebook-oldalán már most megoszt részleteket készülő meséiből, valamint időről időre új, rövidebb történetekkel is jelentkezik. Advent első vasárnapján pedig közzéteszi a „A kismókus és a gyertyák" című mesét, amely a készülő könyvben is olvasható lesz – önálló történetként azonban már idén elérhetővé válik.

 

Izgalommal várjuk, hogy Helmeczi Benjamin új műfajban is népszerű legyen, hiszen a filmek intenzitása után most a mesék bensőséges, érzelmes világában nyithat utat a fiatalabb korosztály számára.

 

Az alábbiakban egy különleges mesét közlünk tőle, csak itt, a Gondola.hu oldalán, amelyhez kellemes olvasást kívánunk!

Zalán nagyon kényes kis oroszlán volt. Zavarta, ha az anyukája nem vágta ki a ruháiból a címkét, mert csiklandozta a nyakát. Nem szerette, ha megmosták és kikefélték a sörényét, és nem szeretett minden nap kétszer fogat mosni.

 

Ám ami a leginkább zavarta őt, ha koszos lett a mancsa. Zalán soha, semmit nem volt hajlandó puszta manccsal megfogni. Az óvodában nem akart gyurmázni, sem festeni a délelőtti foglalkozáson, mert attól félt, hogy összekeni magát a festékkel.

 

Amikor kimentek az udvarra, semmivel sem akart játszani, csak egyedül ült a kispadon, és nézte, ahogy a többiek vidáman játszanak. Legjobb barátja, Gergő, a kis zebra hiába hívta őt csúszdázni, mászókázni, homok alagutat ásni, Zalán nem akarta, hogy piszkos legyen a mancsa.

 

Csak ült a kispadon, és izgatottan várta, hogy délben bemenjenek az udvarról, megmossák a kezüket és asztalhoz üljenek, hiszen a kedvence lesz ebédre, rántott husi. Ráadásul fontos feladata is volt, hiszen most ő volt a napos, vagyis ő segített megteríteni az asztalt, és a szalvétákat is szépen félbehajtotta mindenkinek.

 

Ebédidőben Zalán volt az első, aki leült az asztalhoz; alig várta, hogy az óvónéni behozza a finom rántott husikat, és jól telepakolja vele a pocakját. Persze előbb a zöldséglevest kellett megennie, de azt is nagyon szerette; főleg a répát és a karalábét. Hozzá is látott rögvest, de ahogy a szájához emelte a kanalat, véletlenül lecsöppent a leves a pólójára.

 

- Jaj ne! Óvónéni, gyere, segíts! - kiáltotta a kis oroszlán.

 

- Mi történt Zalán? - lépett oda hozzá az óvónéni.

 

- Leveses lett a pólóm - panaszolta Zalán.

 

- Semmi baj, ez csak egy apró folt. Szépen letöröljük. Így ni! Majd ebéd után átveszünk egy másik pólót, rendben? - mondta neki az óvónéni.

 

- Nem, most akarok új pólót. Ez koszos lett! - makacskodott az oroszlán.

 

Addig-addig erősködött, míg a dadus néni végül kikísérte őt a szekrényéhez, kivett belőle egy tiszta pólót, és ráadta a kis ovisra. Zalán egyből megnyugodott, és visszaült az asztalhoz. De még mielőtt folytatta volna az ebédet, egy-egy szalvétát rakott a nyakához és az ölébe, hogy biztosan ne legyen foltos a ruhája.

 

A leves után végre behozták a rántott husit. Finom krumplipüré volt hozzá, és cékla. Mikor Zalán megkapta a maga tányérját, furcsa dolog történt. A kis oroszlán nem villával és késsel látott hozzá a rántott húshoz, hanem megfogta a mancsába, és úgy harapta.

 

Az óvónéni nem értette, most miért nem zavarja Zalánt, hogy morzsás és olajos lesz a mancsa. Aztán ahogy a jóízűen majszoló kis oroszlánt nézte, hirtelen eszébe jutott valami. Mikor mindenki befejezte az ebédet, megmosta a kezét és a fogát, bementek az alvószobába, hogy meghallgassák a mesét, és aludjanak egyet.

 

Zalán is lefeküdt a saját ágyába, és magához ölelte a plüss nyusziját. Az óvónéni odalépett hozzá, betakargatta,

és megkérdezte tőle:

 

- Na, Zalánkám, hogy ízlett a piszkos husi?

 

Zalán csodálkozva nézett rá az óvónénire.

 

- Milyen piszkos husi?

 

- Hát amit ebédre ettél.

 

- De az nem is volt piszkos, hanem rántott husi volt - felelte a kis oroszlán.

 

- Nem, nem. Ez most piszkos husi volt. Ugyanolyan, mint a rántott husi, csak ettől piszkos lesz a mancsod, ha megfogod - magyarázta az óvónéni. - De látod, most nem is zavart téged. Máskor sem kell félni attól, hogy maszatos vagy koszos leszel, hiszen minden piszkot és foltot le lehet mosni, el lehet tüntetni.

Zalán elgondolkodott.

 

- Akkor szerintem alvás után festek egy szép képet anyukámnak, utána megmosom a mancsomat, aztán kimehetünk az udvarra, és Gergővel ásunk homokalagutat.

 

- Rendben Zalánka - mosolyodott el az óvónéni.

 

A délutáni alvás, az uzsonna, és a játék után a szülei eljöttek Zalánért. Péntek volt, ezért rögtön a boltba igyekeztek, hogy bevásároljanak a hétvégére.

 

- Mi legyen az ebéd holnap, Zalán? - kérdezte tőle az apukája.

 

- Piszkos husi - vágta rá a kis oroszlán.

 

- Piszkos husi? - kérdezett vissza az anyukája.

 

- Igen! Olyan, mint a rántott husi, csak ez piszkos, mert piszkos lesz tőle a mancsom. De nem fog zavarni, mert utána majd megmosom - válaszolta izgatottan Zalán.

 

Onnantól kezdve a kis oroszlánt soha sem zavarta, ha piszkos lett a mancsa. A kedvenc étele pedig már nem a rántott husi, hanem a piszkos husi volt - még ha a kettő ugyanaz is volt.