Demkó Attila biztonságpolitikai szakértőt kérdeztük: véget ér-e 2026-ban az orosz-ukrán háború?

– Az orosz-ukrán háború kapcsán az egyszeri hírfogyasztó egyre nehezebben tud eligazodni a dezinformációk dzsungelében. Feltartóztathatatlanul nyomuló oroszok az egyik, befagyott front és csúfos vereségek (pl. Kupjanszk) a másik oldalon. Ukrajna mindjárt térdre rogy az energetikai infrastruktúrát ért bombázások miatt, az oroszok kifogytak a modern tankokból. Segítsen nekünk rendet tenni: mi várható reálisan 2026-ban?

– Se az a narratíva, hogy Ukrajna voltaképpen nem veszít, és hogy Oroszország megverhető, sem az, hogy Oroszország kiütéses győzelmet aratott, vagy akár erre esélye lenne, nem igaz. A nyugati sajtó nagy részére jellemző naivitás, hogy itt Ukrajna kitartása majd meghozza gyümölcsét, Oroszország előbb fárad el, Oroszország már a gazdasági összeomlás szélén van: ez nem igaz. De az sem igaz, hogy Ukrajna a katonai összeomlás szélén lenne, viszont társadalmilag nagyon nehéz helyzet van.

2026-ban szerintem az várható, hogy a gyorsabb ukrán fáradás és a nagyobb ukrán szükség Ukrajnától kényszerít ki nagyobb engedményeket. Ukrajna így is elveszíti területének a 20%-át, valószínűleg akár a teljes Donbaszt is, de nem veszíti el teljesen Zaporizzsját és Herszon megyét. Tehát az öt követelt megyéből hármat teljesen elveszít, de kettőt csak 70-75%-ban. A tűzszünet pedig akkor jön létre, amikor Ukrajna már annyira belefáradt, vagy Oroszország annyira belefáradt, hogy visszavonul, vagy Oroszország tényleg áttörést ér el a Donbaszban.

Én egy ilyen tűzszünetet látok reális forgatókönyvnek, és egy nagyon hosszú békefolyamatot, ami a tényleges békekötéshez csak évek vagy akár évtizedek múlva vezet el. Rövid távon én nagyon nem látom valószínűnek a békekötést, a teljes békét, de már a tűzszünet is egy óriási előrelépés lenne 2026 folyamán.

– És Ön szerint, ha Oroszország elfoglalja a Donbaszt, akkor nem menne tovább a „Novorosszija” projekttel, tehát Odessza vagy Harkiv, esetleg Zaporizzsja irányába?

Odesszához kellene egy vízi átkelés a Dnyeperen, és Odessza maga is egy milliós nagyváros, előtte van még egy másik milliós nagyváros, Mikolajev. Tehát itt két nagyvárost is be kellene venni az oroszoknak, ez nagyon nem lenne egyszerű. Nem hiszem, hogy Oroszországnak erre most megvan a képessége. Egyelőre a Donbaszban nem tudnak bevenni pár százezres városokat. Kramatorszk és Szlovjanszk együtt nagyjából 300 ezer lakosú, ott van még két másik város, Druzskovka meg Konsztantyinivka, ez együtt egy nagyjából félmilliós agglomeráció. Ezzel küzd Oroszország már évek óta.

Most ehhez képest, hogy hirtelen megtáltosodjanak az oroszok, és átkeljenek a Dnyeperen, majd elfoglaljanak két milliós várost, meg még Harkivot is bevegyék, ami szintén egy milliós város, meg Zaporizzsja városát, ami 800 ezres – alaphangon ez kellene a „Novorosszija projekthez” –, ezt én most nagyon nem látom reálisnak. Ezek mind vasbetonból épült, viszonylag jól védhető nagyvárosok, nagyságrendileg nagyobbak, mint Szlovjanszk és Kramatorszk. Erre szerintem csak akkor lenne esélyük, ha egy teljes ukrán katonai és politikai összeomlás következik be, ami viszont a nyugati segítség miatt nem valószínű.

Nem az akarat hiányzik Oroszország esetében, hanem a képesség ahhoz, hogy a „Novorosszija projektet” kiteljesítsék, tehát hogy ne csak azt az 5 területet vagy oblasztyot vegyék el, amit most minimális célként megjelöltek. Pontosabban ne csak a hármat vegyék el, meg a kettőnek a háromnegyedét, hanem az ötöt teljesen, mellette meg még minimum Odesszát. Erre nincs meg az orosz erő jelenleg.

– A következő kérdésem Trump és Grönland – látszólag teljesen egyoldalú – szerelmére vonatkozik, ami az utóbbi napokban nemcsak a politikai csatornákat, hanem humoros videómémek formájában a közösségi médiát is elárasztotta. A „main stream” európai narratíva szerint Trump „beégette magát”, hiszen a sok „hisztizés” után csak azt kapta, ami a NATO-n belül már amúgy is az övé volt: katonai bázisokat Grönlandon. Ugyanakkor mégiscsak előkerült a szekrényből a „ciprusi modell”, amit egyébként Ön előre jelzett, tehát hogy a szóban forgó katonai bázisok szuverén amerikai területek lesznek Gröndlandon, ahogy a brit katonai bázisok Cipruson. Ki nyerte a diplomáciai csörtét, és egyáltalán mire ment ki ez az egész: a katonai bázisokra, az ásványkincsekre vagy a NATO-n belüli erőviszonyok demonstratív tisztázására, ami Trumpnak köztudottan szívügye?

– A válaszom erre attól függ, hogy tényleges területenkívüliséget kap-e az Egyesült Államok, vagyis szuverenitást is kap-e Grönlandon a bázisok mellé. Nemcsak az 1951-es megegyezés, hanem a ciprusi modell alapján. Mert

ha szuverenitást kap az Egyesült Államok Grönlandon, még ha viszonylag kis területen is, az már valódi nyereség. A Pituffik bázis 600 négyzetkilométer, de mellette még lehetnek más amerikai bázisok is, a hidegháború alatt összesen 17 volt, ez esetben már több ezer négyzetkilométerről beszélünk. Akkor Trump elért egy olyan eredményt, amit az USA egyébként nem kapott volna meg, és fontos lehet az államnak, hiszen a szuverenitás a 100%-os biztonság egy bázisnál.

Ha ezt nem éri el, hanem csak az 1951-es egyezményt bővítik ki, akkor lehet, hogy tényleg felesleges volt ez az egész. Tehát ez az első fontos szempont.

Hozzáteszem: ha ezt az eredményt el is éri, nem jelenti azt, hogy végleg lemondott Grönlandról, csak azt, hogy most nem lép tovább. A Dánia részéről kilátásba helyezett függetlenség elnyerése után is (bár ezt egy sikeres népszavazást követően még a dán parlamentnek is ratifikálni kellene, ami egyáltalán nem magától értetődő) megállapodhat az USA a független Grönlanddal egy társulásról úgy, hogy közben a Pituffik bázis már amerikai terület, meg esetleg még más bázisok is hozzá tartoznak. A kettő nem zárja ki egymást. Ezért mondom én, hogy a kérdését a jövő dönti el, most mindenki szimpátia alapján mondja sikeresnek vagy nem sikeresnek ezt a diplomáciai csörtét, de végső soron ehhez kell azért egy jó pár éves távlat, hogy lássuk, kinek volt igaza.

A kérdés második felére pedig:

katonailag nyilvánvalóan fontos Grönland, hiszen az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszeréhez, radar előrejelző rendszerek telepítéséhez nagyon fontos terület. Fontos lesz a jövőben a tengeri útvonalak szempontjából is, hiszen innét lehet ellenőrizni az északi tengeri útvonalakat, ami az Amerikai Egyesült Államok számára stratégiai előnyt is jelent Oroszországgal szemben. És ha a jég olvadásával pár évtized múlva megnyílna az úgynevezett transzpoláris átjáró, akkor ez szintén Grönland mellett megy el.

Tehát Grönlandnak van egy konkrét, aktuális katonai jelentősége, vannak globális szempontból is jelentős tengeri útvonalak, harmadrészt pedig az ásványkincsek szempontjából is fontos. Több olyan ritkaföldfém-, olaj- és gázmező is van a jég alatt, ami valószínűleg kitermelhető mennyiségű. Ez megint egy több éves folyamat, mire kiderül, de valószínűleg kitermelhető mennyiség, és valóban fontos nyersanyagok. Itt egy kétmillió négyzetkilométernél nagyobb földterületről, a világ legnagyobb szigetéről beszélünk, ami nagyrészt egy kontinentális talapzaton helyezkedik el. Ekkora területen nagyon sok minden lehet, még akkor is, ha ennek a nagy része most még a jég alatt van – bár már így is több százezer négyzetkilométer jégmentes. Tehát most még nehéz számszerűsíteni, dollárra konvertálni, hogy mennyi értéke van ásványkincsek szempontjából Grönlandnak, de az biztos, hogy jelentős érték, és ez még egy teljesen kiaknázatlan, szűz terület. Pontosabban most még csak aranybányászat van, semmi más, és biztos, hogy a melegedéssel egyre jobban kitermelhető lesz, egyre több földterület szabadul fel.

Összefoglalva: Grönlandot én katonai-stratégiai és kereskedelmi utak szempontjából, valamint az ásványkincsek szempontjából is a jövő ígéretének nevezném, tehát nem most per pillanat ennyire fontos, hanem a jövőben lesz az. Donald Trump üzletember és politikus, ő magának akarja ezt a dicsőséget, azt akarja, hogy ő legyen az, aki a jövő kincsét felfedezte, és elhozta Amerikának.

Szerintem itt erről van szó, és nem az a fő kérdés, amit Trump mondott, hogy Kína vagy Oroszország veszélyt jelentene számukra. Oroszország egyáltalán nem veszélyes Grönlandra, Kína pedig gazdasági szempontból lehet veszélyes a jövőben, de nem most per pillanat 2026-ban.

– Az elmúlt hetekben – többek közt épp Grönland kapcsán – egyre többet hallani a közös európai haderő létrehozásának szükségességéről. Ön szerint lesz-e ilyen, és ha igen, milyen formában?

– A rövid válaszom: látható időn belül nem lesz. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehet erősíteni az együttműködést bizonyos területeken, akár a haderőfejlesztési területeken, akár a hadiipari területeken. Kiképzést nagyon sok területen lehet erősíteni, az együttműködést is. Például, hogy ne legyenek bürokratikus szabályok, ne akadályozzák a hadseregek mozgatását egy másik európai országon keresztül. Ez is egy nagyon fontos dolog. Nagyon sok apró dologban sokat lehet elérni. Tehát mondjuk, hogy ne kerüljön olyan hosszú időbe egy francia dandárnak átmenni Romániába, a román tengerpartra közös szolgálatot teljesíteni.

Tudja, a probléma az, hogy az emberek mindig nagy dolgokban gondolkodnak, „kell egy európai hadsereg”, miközben nagyon sok dolog a kevésbé látványos döntéseken múlik, olyan banális dolgokon, hogy legyenek megfelelő hidak és utak.

Például Romániában még mindig nincs autópálya a Kárpátokon át. Ez egy nagyon komoly hátrány a katonai telepítéskor, ez katonai kérdés. Milyen teherbírású egy híd? Mekkora egy alagút? Be tud-e menni egy túlméretes konvoj? Tehát itt nagyon sok dolog van, ami apró technikai kérdés, mégis rengeteget jelent.

Ha a közös európai hadsereg azt jelentené, mint az amerikai, hogy összeadják az országokat ugyanazzal a fegyverzettel, teljesen kompatibilis minden, akkor el kellene dönteni, hogy az európai országok milyen harckocsit használjanak. Na most Európában használnak T-72-est, használják a Leopard 2-esnek a különféle változatait, használják az Abramset – Románia és Lengyelország épp most vesz belőlük –, használják a Leclerc-et, ami a francia, használják a Centaurót, ami az olasz, használják a Challengert, ami a brit, most kapásból legalább hat fajta harckocsit mondtam. Egy közös európai hadsereg egy napja a jövőben akkor tud hatékony lenni, ha van hatékony logisztikai irányítás – akkor mi a vezetési nyelv? Hogy épül fel és ki szervezi az egységes kiképzést?

Ha összerakunk mondjuk egy kisebb, százezer fős hadsereget, és ez lesz a közös európai hadsereg, akkor az első kérdés az, hogy ki hatalmazza fel a bevetésre? A mi katonáink is benne vannak, de nem a magyar miniszterelnök hatalmazza föl, hanem az Európai Bizottság elnöke? Most elképzelte, hogy Ursula von der Leyen irányítja a mi hadseregünket? Megvan ehhez a bizalom? De nem csak Magyarország, bármelyik európai ország és az Európai Bizottság között megvan ez a bizalom? Esetleg a hadügyminiszterek tanácsa, a közel 30 ország kétharmados döntésekkel? Vagy a miniszterelnökök meg az elnökök, tehát az Európai Tanács egyhangú döntéssel?

Szóval technikailag is nagyon nehéz lenne, meg vezetési és kiképzési szinten, de a legnehezebb politikai szinten létrehozni valamit, amit már közös európai hadseregnek lehet nevezni. Ettől függetlenül szerintem törekedni kell az együttműködésre, azoknak az akadályoknak az elhárítására, amelyek sokszor banálisnak tűnnek, de egy valódi konfliktus esetén már a felvonulásnál komoly problémát jelentenének: egy bürokratikus papírakadály, egy híd, egy autópálya hiánya. Tehát ez a könnyebb, ez az alacsonyan függő gyümölcs. Az európai hadsereg, az a magasan függő gyümölcs, de még az is lehet, hogy nem gyümölcs.