Bulikormány a fedélzeten
Szerző: Kovács Erik Ferenc
2026. május 13. 20:16
Sógorkormányként indult, de végül – egy hangoskodó népi fieszta kíséretében – bulikormányként vette át a stafétát az új hatalom, amelynek már az első napja több kérdőjelet hordoz magában, mint az előző 35 év együtt. Ugyanis, történelmünkben először, ideológia nélküli kabinet vezeti az országot. És ez csak egy furcsaság a sokból.
Kezdjük azzal, hogy az ún. Magyar Péter-jelenségnek már a keletkezéstörténete sem tiszta. Jön egy teljesen ismeretlen miniszterférj, interjút ad egy liberális megmondóembernek, amelyet néhány óra alatt félmillióan, pár nap alatt pedig kétmillióan látnak. Egy hónap múlva, március 15-én ez az ismeretlen, magát jobboldalinak valló ex-fideszes szervezi a legnagyobb ellenzéki demonstrációt, mágnesként vonzva magához a komplett belpesti tüntetőszekciót. E szekció rendezvényeinek két fő jellemzője: a civil álca (félévente új szervezővel) és a magyar zászlók már-már kínos hiánya.
Magyar Péter rendezvényein viszont már olyan sűrűn lobogtak a piros-fehér-zöldek, hogy arról az embernek már automatikusan a nemzetközi felforgató akciók vizuális PR-trükkjei jutottak az eszébe. Mert azt még utólag, a Fidesz hatszázezres szavazóvesztésének az ismeretében sem gondolhatjuk, hogy a békemenetek keménymagja igazolt volna át a túloldalra, hogy nemzeti színekkel dobja fel a kozmopolita egyhangúságot.
Azóta is aktuális a kérdés: spontán népmesével van-e dolgunk, vagy kitalálták és felépítették nekünk Magyar Pétert? S ha az utóbbi az igaz, akkor kiket tisztelhetünk a bábmesterekben? Sorrendben ezután pedig a következő – talán egy fokkal könnyebb – kérdés így hangzik: kik állnak most Magyar Péter mögött?
Ezt már csak azért is érdemes tudnunk, mert legalább három fontos különbség van a jelenlegi és az 1994-es vagy 2002-es felállás között, amikor is egy jól ismert, vegytisztán balliberális hálózat kezébe került át a közhatalom. A fő különbségek:
1. a miniszterelnök konzervatív-keresztény családi-iskolai háttere és fideszes politikai múltja,
2. a politikai célok homályossága és ideológiamentessége,
3. a szavazótábor vélhető sokszínűsége, illetve egyértelmű politikai színezetének a hiánya.
Ha végigtekintünk az új kormányon – amelynek összetétele mégiscsak egyfajta lenyomatnak tekinthető –, akkor annak tagjai között a multinacionális üzleti világ képviselőit, a Fidesz atlantista szárnyának tagjait, valamint a liberális-globalista-woke irányzat szélsőségeseit egyaránt megtalálhatjuk. Mintha csak összegyúrták volna az SZDSZ-t, a Bajnai-bagázst és a NER másodvonalát. A holdudvar azonban – a tanácsadói körtől a biodíszletig – még ennél is összetettebb: öreg liberális MDF-est és faluromboló hajlamokkal megáldott ex-gyurcsányistát éppúgy felfedezhetünk köztük, mint seftelgető vállalkozókat, könyöklő karrieristákat vagy gyanús szerencsevadászokat. És persze régi NER-hívőket is, szintúgy, természetesen.
A megvilágosító erejű pillanatot végül Rubovszky Ritának, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont volt főigazgatójának, jelenlegi pozíciójában a Ciszterci Iskolai Főigazgatóság első emberének oktatási miniszterré történő jelölése, majd visszaléptetése hozta el nekünk.
Először is szögezzük le: nem tudható, hogy Magyar Péter részéről mi volt az oka az eredeti választásnak. Politikai számítás, szakmai meggyőződés, személyes kapcsolat vagy a már említett katolikus családi és neveltetési háttér? Ami viszont rögtön kiderült: a liberálisok 16 év hatalomelvonás után is a saját hitbizományának tekintik a tárcát. Annak lehetősége, hogy ezt az általuk stratégiai fontosságúnak vélt minisztériumot végül egy katolikus felsővezető, ráadásul egy ismert jobboldali polgári család tagja kaphatja meg, elementáris dühöt váltott ki az ötödik hadoszlopból. Üzenetüket végül a mindössze 21 éves felforgató, Pankotai Lili tolmácsol(hat)ta Magyar Péter felé (jól mutatva, hogy az SZDSZ nem vész el, csak átalakul), aki pedig végül, mint ismert, visszatáncolt – belefutva első politikai vereségébe –, hogy a szivárványos Lannert Juditot nevezze ki végül. Ismét kiderült, hogy ki a valódi parancsnok.
A második megvilágosító erejű esemény a miniszterelnöki szűzbeszéd volt.
Az új kormányfő megtehette volna, hogy – rövid, ám annál zajosabb ellenzéki korszakát lezárva – emelkedett, valódi víziókat tartalmazó, röviden: közjogi szerepéhez méltó szónoklattal indítsa el az ország irányítását. Ehelyett egy pitiáner vádaskodásokkal és fenyegetőzéssel tarkított, az ellenzék ellenzéke szerepet ígérő beszédet kaptunk.
Utoljára Rákosi Mátyás engedte meg magának, hogy az ország vezetőjeként nyíltan a bosszút, a politikai ellenfelek üldözését helyezze tevékenysége origójába. Jelenleg még csak a szavaknál tartunk; kérdés, hogy azok végül átfordulnak-e tettekbe.
A folytatás három tényezőn múlik. Az első Magyar Péter személye és személyisége, a második a Tisza mögött álló erők szándéka (mely erők a legkevésbé sem azonosak a parlamenti Anonymus-frakcióval), a harmadik pedig a szavazótábor igénye.
Magyar Pétert, bár két év alatt eléggé megismertük, még mindig nem ismerjük eléggé. Erre majd most, tevőleges szerepben kerül sor. Azt, hogy a Tisza mögött álló liberális erők, akik már keresztül tudtak vinni egy kinevezés előtti minisztercserét – kiegészülve a hívatlanul odacsapódott szélsőségesekkel –, vért kívánnak-e, az egyáltalán nem kérdés. Ezek az alakok, még ha most éppen podcast-készítők vagy rapperek gúnyájában látjuk is őket, ugyanazt a szellemiséget és indulatot képviselik, mint ’19-ben a Lenin-fiúk, az ötvenes években az ávósok, vagy a rendszerváltás után napi 24 órában kavaró szabadmadarak. Gyűlöletük tárgya azonban nem egy párt, hanem minden, ami ezt az országot magyarrá és kereszténnyé teszi. Őket sokkal inkább izgalomba hozza az Alaptörvény teljes átírása vagy például a kisgyermekek homoszexuálisok általi örökbefogadhatósága, mint egy államtitkár nyilvános rákapcsolása a vezetőszárra. A valódi kérdés inkább az, hogy a Tisza mögött álló egyéb erők hajlandóak és képesek-e ebből a szempontból fékezett habzásúvá tenni a kormányzást.
A szavazóbázison belül szintén érezhető a leszámolás általános igénye, de ez sokkal inkább irányul az előző kormány reprezentánsai, mint a szimbolikus és stratégiai nemzeti ügyek ellen. Ezt a hangulatot az Orbán Viktor bíróság elé citálására vonatkozó – a csőcselékigényeket politikai tényezővé, sőt, mint Schiffer András rámutatott, akár önbeteljesítő jóslattá emelő – Medián-felmérés is igazolja. A fő problémát ebben az esetben nem is a folyamatosan változó közhangulat, hanem a gyűlölködő karakterek felemelkedése jelenti.
Minden „leszámoló” jellegű hatalomváltáskor vagy rendkívüli helyzetnél előbújnak a társadalom homályos zugaiból azok az elemek, akik aztán a nyilvánosság első vonalába pattanva demonstrálják a képességeiket és hajlandóságaikat: ki hóhérsegédként (szerencsésebb időkben csak szimbolikusan), ki spicliként.
Minél fenyegetőbb a hatalom hangja, annál erősebb részükről a megszólítottság-érzet és a megszólalási kényszer. A jobboldali sajtóban például már jó pár napja kering egy munkásőrszerű ember saját feltöltésű videója, amint a TSZ-elnökök nyugodt hangján, trágárságokkal fűszerezve részletezi a fideszesek tömeges felakasztásának a technikáit. Nyilván nem az ilyen alakok teszik ki a Tisza-tábor fő bázisát, ám sem a létszámukat, sem a hatásukat nem érdekes alábecsülni. Tegyük hozzá: a közösségi médiának köszönhetően nemcsak ők kaptak lehetőséget arra, hogy a világ színe elé tárják gondolataik legjavát, hanem mi is arra, hogy azonosítsuk és megjegyezzük őket – persze harag és részrehajlás nélkül, ahogy Tacitus javasolta.
Mivel a Tisza Párt nem jobb- vagy baloldaliként, konzervatívként vagy liberálisként, globalistaként vagy lokalistaként, hanem kizárólag anti-NER formációként definiálja magát, nem tudhatjuk, hogy a belengetett kontrakormányzás végül kik és mik ellen irányul majd. Ha a Fidesz lesz a célpont, akkor hivatalos eljárásokat – legalábbis jogállami keretek között – csupán a túlárazások miatt indíthatnak; ezek tényét épp a jobboldali sajtó hozta napvilágra nemrég a Balásy-ügy után. Ez esetben viszont a Diákhitel Központ egykori vezetője sem úszhatja meg az elszámoltatást, mivel vagy mindenkire érvényes a „parancsra tettem” című kifogás, vagy senkire se, középút itt nincsen.
Ha viszont a bosszúpolitika nem a Fideszről, hanem a jobboldali politikáról és a nemzeti-keresztény értékrendről szól majd, akkor azzal a Tisza világosan kijelöli a maga helyét a pártpalettán.
Bizonyos lépések, például a Rubovszky ügyében tett próbálkozás, vagy a Benes-dekrétumok kapcsán tanúsított kérlelhetetlenség arra utal, hogy az új kormány legalább részben a konzervatív vonalat szeretne képviselni, a nemzetpolitikában pedig akár jobbról előzné az elődjét. Ez egyúttal arra is rámutat, hogy Magyarék hátrányosan élnék meg, ha ellenfeleik beszorítanák őket a liberális térfélre, különösen annak valamelyik szélső sarkába.
MDF, SZDSZ, Fidesz, FKgP, MSZP: öt nagy párt, amely egy-egy választáson vagy két választás között megjárta a népszerűségi listák csúcsát, majd összezuhant (a Fidesz esetében a kilencvenes évek első felében történt felívelésre gondolok). Kivétel nélkül markáns arcéllel rendelkező, ideológiailag jól beazonosítható pártokról beszélünk, amelyek a maguk aranykorában az ingadozókat és bizonytalankodókat is meg tudták szólítani. Nem biztos, hogy amikor majd véget érnek Tisza és a szavazói közötti mézeshetek, a párt ideológiai megfoghatatlansága ugyanilyen előnyt jelent. Mi több, ami a választáson erősségnek tűnt, pár hónap múlva a párt Achilles-sarkának bizonyulhat majd.
Kovács Erik Ferenc
Utóirat:
Az elkeseredett jobboldali szavazóknak álljon itt egy jótanács: a következő hetekben – két sebnyalogatás között – gondoljanak kellő jókedvvel arra a járulékos nyereségre is, amelyet a de jure és de facto kommunista utódpártok (MSZP, DK), valamint a liberális asztaltársaságok (Momentum, LMP, Párbeszéd, Kutyapárt, stb.) kihullásával kapott ajándékba április 12-én a nemzet.
