Szadai Károly – nmhh

A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsának Médiatudományi Intézete konferenciát tartott A KÁDÁR-RENDSZER NYILVÁNOSSÁGA ÉS A MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE címmel. Szadai Károly, a Médiatanács tagja a MÚOSZ és a Nyilvánosság Klub létrejötte tárgykörében mondott ismertetést, őt kérdezte a Gondola.  

– Szadai úr, a Nyilvánosság Klub létrejötte miként élénkítette föl a pártállami újságírószervezet, a MUOSZ működését?

– Nem mondanám, hogy a Nyilvánosság Klub megalakulása felélénkítette volna a MÚOSZ-t. Amit én a kutatásomban találtam, az inkább arra mutat, hogy gyanakvást és riadalmat váltott ki belőlük. Arra gyanakodtak, hogy itt egyfajta ellen-újságírószervezet jön majd létre, ami akár egzintenciális problémát is okozhatott volna a MÚOSZ-nak, bizonyos privilégiumok elvesztését. Itt nem nagy dolgokról volt szó általában, inkább olyan apró, a MÚOSZ bürokratikus irányitói által birtokolt, a korabeli rendszerre oly jellemző privilégiumokról, mint a gépkocsi-kiutalások, vagy a balatoni nyaralások elosztása. Nyilván egy konkurrens szervezet megjelenésének nem örültek volna. De azt hiszem, fontosabb volt ennél az, hogy miként látták a maguk és a Nyilvánosság Klub szerepét a politikai mezőben. Én úgy érzékeltem a MÚOSZ elnökségének és választmányának elérhető dokumentumaiból, hogy ők egyáltalán nem kérdőjelezték meg az MSZMP lenini elveken nyugvó sajtópolitikai elveit, azok intézményi kereteit. Elfogadták, hogy a Párt és sajtó viszonya ebben a fölé- és alárendeltségben van, ez számukra természetes volt. El tudtak volna képzelni egy kicsit partneribb viszonyt, de a Párt vezető szerepét nem kérdőjelezték meg. Nota bene, ezt a Nyilvánosság Klub által később előzményként felvállalt, Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára című anyaga első változata sem tette meg. Amit igazán szerettek volna elérni, az volt, hogy vegyék emberszámba őket a politikai hatalom csúcsán lévők. Úgy érezhették, hogy ez a partnerség - ha lehet ebben az hierarchikus viszonyban ilyesmiről beszélni egyáltalán - kialakulóban van: 1985 és 1988 között a legfelsőbb párt- és állami vezetők egész sora látogatott el a MÚOSZ-hoz, némelyikük többször is. Kádár Jánostól kezdve Berecz Jánoson és Bányász Rezsőn át egészen Grósz Károlyig terjed a névsor. Ebben a helyzetben azt hiszem púp volt a hátukon egy olyan spontán kezdeményezés, mint a Nyilvánosság Klub. Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy a szerveződésnek - mint megannyi más szerveződésnek a nyolcvanas évek közepétől - volt egy erős generációs jellege is. Ez a generációs nyomás Gorbacsov színrelépésével megjelent a "nemzetközi munkásmozgalom", így legfelsőbb magyar pártvezetés szintjén is. Nem csoda, hogy ez "leszivárgott" más alrendszerekbe, így a sajtóba, médiába is. A MÚOSZ vezetői idősödő emberek voltak és bár próbáltak az elnökségbe vagy a választmányba kooptálni fiatalabbakat ez elég felemásra sikerült. Ráadásul 1987-88-ra ezeknek a fiatal, késő harmincas, kora negyvenes újságíróknak egy része már elért bizonyos középvezetői, vezetői pozíciókba - ők is veszélyeztetve érezték magukat. A MÚOSZ vezetőinek gyanakvását valószínűleg az csak tovább erősítette, hogy az egész kezdeményezés, ami a nyilvánosság helyzetének kérdését napirendre tűzte kívülről, a reformközgazdászok felől érkezett: a Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára című anyag eredetileg a Fordulat és reform című reformközgazdász pszeudó-program háttér-tanulmányaként.

– A kiteljesedő újságíró-társadalom hogyan gyorsította a rendszerváltoztatás első, 1989 végéig tartó folyamatát?

– Szerintem ez egy nagyon fontos kérdés és általánosságban nehéz is rá válaszolni. Itt van például rögtön a korszakolás kérdése: 1989-re nem lehet egységes egészében nézni, hiszen nagyon más volt az eleje és a vége. Ráadásul - eseménytörténeti szempontból - nem is biztos, hogy január elsején kezdődött, mint ahogy az sem, hogy december 31-én ért véget. Úgy vélem, hogy 1989 a rendszerváltás legfontosabb éve vagy január 28-án a nevezetes Pozsgay-nyilatkozattal kezdődött, vagy méginkább az MSZMP KB februári ülésével, amelyik feladta az egypártrendszer monopóliumát. Ez a folyamat számomra logikusan 1990. május másodikán ért véget, amikor megalakult az 1945 óta első szabadon választott magyar Országgyűlés. Egyértelmű, hogy 1989. június 16-a – Nagy Imrének és társainak újratemetése – fordulópont volt az átmenetben, így a nyilvánosságban is. Ez volt az első alkalom, hogy egy, nem az állampárt által rendezett tömegrendezvényről élő, egyenes adásban adott híradást a rádió és a televízió. Az, hogy egy ellenzéki politikus saját politikai álláspontját élőben, főműsoridőben kifejtse, június 16-a előtt három nappal történhetett meg először, amikor Kónya Imre felolvasta az Ellenzéki Kerekasztal állásfoglalását a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások kezdetén. Tehát pontosan akkor, amikor az MSZMP tárgyalóasztalhoz ült az ellenzékkel. Ezen felül adatokkal bizonyítható, hogy a rendszerváltás nem volt a média napirendjén egészen az év végéig, a választasi kampány kezdetéig. A média napirendjén az átalakulás mint rendszerkorrekció szerepelt: "reformokról", "modellváltásról", "demokratikus szocializmusról" szóltak a cikkek. A "rendszerváltás" helyett még 1990-ben is inkább az átmenet szükségességéről beszéltünk valamiféle "szociális piacgazdaságba" - de már ez is inkább 1990-ben, a választási kampányban volt jellemző. A változás évének második felében, tehát 1989. június 16-a után többé-kevésbé eltűntek leomlottak a tabuk, de korántsem mindegyik. A szovjet csapatok kivonása, a Varsói Szerződés kérdése, Kádár János személyének felelőssége a forradalmat követő megtorlásokban, és bármilyen, élesen antikommunista megnyilvánulás továbbra is a fősodratú sajtó rosszallását vonta maga után. Az újságíró-társadalom szerepe az átmenetben egybeesett azzal a nagyhatalmi törekvéssel, amely inkább hűteni, lassítani kívánta a kelet-európai átalakulás menetét, nem pedig gyorsítani. Ennek megfelelően sokat olvashattunk a "békés, jogállami átmenet"-ről, a "nemzeti összefogás" és - főleg Nagy Imre temetése időszakában - a "nemzeti megbékélés" szükségességéről.

Szakmai közönség a tanácskozáson – nmhh

– A mostani NMHH-konferencia miként érzékeltette, hogy a történelemtudományi tanácskozás nagyon is a jelen elevenébe vágott?

– A fentebb elmondottakból következik, hogy véleményem szerint a "rendszerváltó magyar sajtó" mítosza nagyrészt utólagos konstrukció, amelyet az 1989. június 16-án egy "megtisztító rítuson" átment és 1990 közepére szinte teljesen "privatizálódott" média- és gazdasági elit, a reformközgazdászok, a "Nagy Imre-vonal" életben maradt képviselői, az MSZ(M)P reforkommunistái és a poszt 68-as demokratikus ellenzék koalíciója hozott létre. Ennek a kolíciónak ez az egyik, ha nem a legsikeresebb projektje: az átmenet történek (tudományosabban: diskurzusának) termelése, újra és újra konstruálása, szabályozása, rendjének fenntartása. Az elmúlt évek - vagy talán most már egy egész évtized - alatt azonban kialakultak a korábban említett poszt 68-as koalíciótól független intézmények, kutatóhelyek, amelyekben megszülettek azok az átmenet-értelmezések, amelyek vitába szálltak a korábban "konszenzusos" átmenet-magyarázatokkal, rámutattak a korábbi narratívák gyenge pontjaira. A mi múlt szerdai konferenciánk rendkívül élesen exponálta ezt a momentumot: a "régi elit" - számomra is meglepő módon, személyesen - megjelent és megpróbálta fentartani a korábbi értelmezés kizárólagosságát, úgy, hogy annak megvitatását már a konferencia előtt diszkreditálni próbálta. Az igazán rossz hírem a számukra az, hogy nem csak tőlünk kell félteniük a diskurzus elvesztését, hanem például azoktól az ifjú baloldali, (neo)marxistáktól, akik ugyancsak problémásnak látják például a neoliberálissá vált pénzügyi elit rendszerváltás-kori szerepét. Javaslom, nézzenek körül a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti-műhelyében született könyvek, tanulmányok és előadások környékén. Igencsak meg fognak lepődni.

Molnár Pál