Föld napja: a talaj szomjazik, ezért erősödnek a klímaszélsőségek

A párolgási deficit növekedése állhat a hőhullámok, aszályok és villámárvizek mögött – állítják magyar kutatók. A Duna-medence vizsgálata szerint egyre kevesebb víz jut a felszín természetes hűtésére, ami felerősíti az éghajlati szélsőségeket.

A vízháztartási szélsőségek, így az aszályok, a hőhullámok és a hirtelen árvizek közös gyökere a párolgási deficit növekedése, vagyis a felszín hűtésére rendelkezésre álló víz csökkenése - állapították meg a REKK.aqua és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) kutatói a Föld napja alkalmából közzétett elemzésükben.

Ungvári Gábor, Kis András és Báder László a Duna vízgyűjtő területén végzett vizsgálataik alapján rámutattak: az éghajlatváltozás hatásai Közép-Európában nem pusztán kevesebb csapadék vagy több hő formájában érezhetőek, hanem egy mélyebb, rejtettebb hiányon keresztül: egyre kevesebb víz áll rendelkezésre a felszín hűtésére, ami felerősíti az időjárási szélsőségeket.

A Másfélfok - Éghajlatváltozás közérthetően című szakportálon közzétett cikkükben a kutatók emlékeztettek arra, hogy az elmúlt két évtizedben Közép-Európában nemcsak gyakoribbá, hanem szélsőségesebbé is váltak az aszályok és az árvizek. Példaként a 2024-es évet hozták fel, amikor a rendkívüli szárazság néhány nap alatt fordult át extrém csapadékos időjárásba.

Elemzésük szerint az ilyen gyors váltások nehezen illeszthetők abba az egyszerű magyarázatba, amely szerint az éghajlatváltozás csupán "felgyorsítja" a vízkörforgást, a nedves területeket még nedvesebbé, a szárazakat még szárazabbá téve. A jelenségek megértéséhez figyelembe kell venni annak a vízmennyiségnek a hiányát is, amely ahhoz lenne szükséges, hogy a felszín a beérkező napenergiát párolgáson és párologtatáson keresztül hűtésre fordíthassa.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis egyszerre nőtt a felszínt érő napsugárzás mennyisége és csökkent a relatív páratartalom, ami azt jelenti, hogy a légkör egyre több vizet "követelne" a felszíntől - magyarázták.

"Amíg elegendő talajnedvesség áll rendelkezésre, a többletenergia párolgásra fordítódik. Amikor azonban ezek a készletek kimerülnek, a felszín már nem tud vízzel hűteni: a napsugárzás energiája közvetlenül hővé alakul. Ekkor gyorsan felépülnek a hőhullámok, és elindul egy önmagát erősítő túlforrósodási folyamat. A 2022-es magyarországi aszály ennek látványos példája volt"

- mutattak rá.

Magyarázatuk szerint a párolgási-párologtatási deficit azt a hiányzó vízmennyiséget jelenti, amelynek elpárologtatása elmarad, ezért a felszínt érő napenergia nem tud látens hő formájában eltávozni, hanem közvetlenül felmelegíti a talajt, és az a levegőt.

A Másfélfokon megjelent elemzés konkrét adatokkal mutatja meg ennek erősödését: a Duna-medencében az 1961-1990 közötti időszakban átlagosan csupán egyetlen hónapban fordult elő, hogy a párolgási igény meghaladta a lehulló csapadékot, míg az 1991-2020-as időszakban ez az állapot már átlagosan három nyári hónapra terjedt ki. A kutatók szerint ez nem pusztán időbeli eltolódást jelent, hanem azt is, hogy a nyári időszak egyre nagyobb részében működik korlátozottan a természetes hűtési mechanizmus, ami közvetlenül hozzájárul a hőhullámok gyorsabb felépüléséhez és az aszályos állapotok elmélyüléséhez.

Ez a hiány nemcsak aszályokat készít elő. A felmelegedő légkör több nedvességet képes magában tartani, amely megfelelő időjárási helyzetben hirtelen, intenzív csapadék formájában hullhat le. A túlszáraz és a túlnedves szélsőségek tehát ugyanannak a folyamatnak a különböző megnyilvánulásai - hívták fel a figyelmet.

A kutatók szerint a szélsőségek mérséklésének egyik legfontosabb eszköze a táj vízmegtartó és párologtató képességének erősítése. A jó állapotú talajok, az erdők és a vizes élőhelyek képesek a felszínt érő többlet napsugárzás jelentős részét párolgáson és párologtatáson keresztül elvezetni. Az erdők esetében ehhez árnyékoló hatás is társul, amely alacsonyabb talajmenti hőmérsékletet és kiegyenlítettebb mikroklímát eredményez.

Ezzel szemben a burkolt felszínek, a kiszáradt szántóterületek és a kimerült talajnedvesség-készletekkel rendelkező térségek már nem képesek ezt a hűtőmechanizmust működtetni: itt a napenergia közvetlenül hővé alakul, a hőterhelés koncentrálódik, és önálló hőszigetjelenségek jönnek létre.

Ezek a folyamatok térben összeadódva gyengíthetik a korábban működő területi kiegyenlítő hatásokat, tovább erősítve a nyári hőhullámokat és az aszályokat. A nyári párolgási deficit alakulása alapvetően meghatározza, milyen eszközökkel lehet hatékonyan kezelni a vízhiányt és az aszályt.

Mint a kutatók cikkükben írják, "végső soron a nyári párolgási deficit és a rendelkezésre álló csapadék - illetve a felszíni vízpótlás lehetősége - határozza meg, hogy egy adott térségben milyen beavatkozások lehetnek hatékonyak a vízhiány és az aszály kezelésében".

A kutatók hangsúlyozzák: a vízgazdálkodásban nemcsak elszenvedői, hanem szabályozói is lehetünk az éghajlati szélsőségeknek, ha a táj vízmegtartó képességét tudatosan erősítjük.