MKDSZ: Kell-e nekünk "kultúrkereszténység", és egyáltalán mit értünk ezalatt

Az MKDSZ honlapján megjelent cikkben Kovács Erik Ferenc a „kultúrkereszténység” szerepét és szükségességét vizsgálja Magyarországon és tágabb értelemben Európában.

 

A kiindulópont az, hogy a közéletben gyakran jelenik meg az „álkeresztény” vád, miközben különböző – főként liberális – keresztény irányzatok is bírálják a kereszténység politikai és kulturális formáit.

 

A szerző ehhez kapcsolódva ismerteti Máté-Tóth András vallásszociológus felosztását, amely négyféle kereszténységet különböztet meg: kultúrkereszténységet (mint civilizációs alapot), politikai kereszténységet (retorikai és hivatkozási keretként), hitvalló kereszténységet (vallási előírások követése), valamint spirituális kereszténységet (belső lelki békére törekvés). Bár ezt a tipológiát alapvetően elfogadhatónak tartja, egy fontos állítását vitatja: azt, hogy az európai kultúra egésze kultúrkereszténynek tekinthető, még az ateisták esetében is.

 

A szerző szerint ez a nézet pszichológiai okokból népszerű: a liberálisok számára megkönnyíti a nem keresztény eszmék elfogadását, a konzervatívok számára pedig enyhíti a kereszténység visszaszorulása miatti szorongást. Ugyanakkor úgy véli, hogy az Európában megjelenő, kereszténységgel szemben álló ideológiák nem tekinthetők a keresztény kultúra részének, még akkor sem, ha abból nőttek ki.

Ugyanakkor a „kultúrkereszténység” megítélése szerinte romlott, részben a média hatására, és nemcsak egyházellenes, hanem értelmiségi körökben is lenézés tárgya. A kritikusok gyakran a „valódi hit” nevében támadják a külsőségeket, a szerző viszont amellett érvel, hogy a forma és a tartalom nem választható szét: a külső megjelenés (rituálék, hagyományok) nem helyettesíti ugyan a hitet, de annak fontos hordozója lehet.

 

A szöveg kitér arra is, hogy a politikai és kultúrkereszténység nem puszta „látszat”, hanem közéleti szinten képvisel normákat (például életvédelem, családfelfogás). Ezzel szemben a liberális keresztény gondolkodók álláspontját szűkebbnek és kevésbé átfogónak mutatja be, az jelenleg szinte csak a korlátlan migrációra összepontosít, ami viszont egy (szélső)baloldali politikai agenda.

 

A szerző ezután társadalomlélektani szempontot hoz be: a nagy hagyományú intézmények, például az egyházak, erős érzelmeket váltanak ki, és a tisztelet alternatívája nem a közöny, hanem gyakran az ellenszenv vagy gyűlölet. Példákkal illusztrálja, hogy Magyarországon is jelen vannak egyházellenes indulatok, főleg a baloldali–liberális ellenzék, jelenleg a Tisza Párt részéről. Magyar Péter pártelnök azzal kezdte politikai pályafutását, hogy egy kisteherautó platójáról üvöltözött a templomból jövő hívekkel és a helyi plébánossal, de tiszás gyűlésen a templomok felgyújtására is buzdítottak már.

 

Emellett hétköznapi példákon keresztül mutatja be, mit tekint a keresztény kultúra visszaszorulásának: vallási ünnepek eljelentéktelenedését, hagyományok fellazulását, illetve azok figyelmen kívül hagyását.

 

A szöveg egyik központi állítása, hogy a jelenlegi európai állapot egy átmeneti, „nihilista” korszak, amelyben a keresztény civilizáció gyengül. A szerző szerint ez nem spontán folyamat, hanem részben tudatosan alakított változás, és úgy véli, hogy a kereszténységet egy másik domináns kultúra válthatja fel.

 

Ezzel összefüggésben hangsúlyosan jelenik meg az az állítás, hogy Európában az iszlám válhat meghatározóvá. Ennek okaként három tényezőt sorol fel: a bevándorlás és a demográfiai különbségek, a tömegek alkalmazkodási hajlama a domináns kulturális trendekhez, valamint a politikai és kulturális intézmények részéről érkező, szerinte túlzott alkalmazkodás a muszlim közösségekhez. Németországi példákat hoz arra, amit kulturális behódolásként és burkolt vagy nyílt iszlamizációként határoz meg.

 

A szerző végkövetkeztetése az, hogy a kultúrkereszténység nem pusztán hagyomány vagy külsőség, hanem a keresztény civilizáció fennmaradásának egyik kulcsa. Szerinte ennek hiányában Európa kulturális identitása megszűnhet, és helyét más, idegen kultúra veheti át. Ezért úgy válaszol a címben feltett kérdésre, hogy a kultúrkereszténységre igenis szükség van, mert ez jelentheti az egyik legerősebb védelmet a civilizációs átalakulással szemben.