Idegen érdekek kiszolgálói próbálják kiszorítani a kereszténységet - rögzíti Frenyó Zoltán katolikus bölcselő
"...a megjelent program is jól mutatja, hogy mennyire érdeklik a Tisza Pártot az egyházak valójában: a kampány során igyekeznek szép szavakkal magukhoz édesgetni őket, de a valódi tervek egész mások lehetnek az egyházak esetében is, mint amit hivatalosan elmondanak" - nyilatkozta Csercsa Balázs, a Tisza Párt volt egyházügyi munkacsoportjának lemondott vezetője híroldalunknak. Dr. Frenyó Zoltán katolikus filozófust, egyetemi tanárt, eszmetörténészt kérdezte a Gondola.
- Professzor úr, fontos-e, s ha igen, miért, hogy egy pártprogram egyházügyi fejezete mögött vallási bölcselet, vagy akár több vallási bölcselet tényleges tisztelete húzódjon meg?
- Amióta az újkori politikai erők kiszorították a kereszténységet az állami és a politikai életből, bármilyen politikai törekvés esetén magától értetődően szükséges, hogy a politika szereplői megvilágítsák egyházpolitikai elgondolásaikat. Ha ezt nem teszik, az aggasztó a programjuk elhihetőségére nézve. Bármilyen pártprogramnak világossá kell tennie a vallással kapcsolatos felfogását és ebből fakadó céljait. Ezt demokratikus szándékkal, a polgárok bizalmára építve és hagyatkozva kell kifejtenie. Annál is inkább így kell tennie, mert sajnos az egész nemzetközi politikai életben megfigyelhető a politikai beszédnek az az elfajulása, hogy sok politikai erőközpont és érdekcsoport nem elvek szerint nyilatkozik meg, hanem a szavazatvadászat szempontjából, egészen az elvtelenségig menően hajlítgatja mondandóját.
A komoly és hiteles politikai mozgalom kidolgozott és koherens eszmei felfogással, világnézettel és filozófiával rendelkezik, amelyből levezeti a politikai cselekvés terén kitűzhető teendőit. Konkrét politikai lépései így nem a szél járásához igazodnak, hanem az igazság s a közjó értékeit fogják építeni. Az természetesen, hogy egy helyes vallásbölcseleti felfogásból mint stratégiából időről időre milyen konkrét politikai kérdés kerül terítékre, taktikai kérdés.
A mai fenyegetett korban azonban különösen fontos, hogy mind elvi és hitbéli megfontolásból, mind pedig a hagyomány és a tapasztalat alapján rámutassunk a kereszténység nemzetmegtartó erejére.
Hadd jegyezzem meg, itt nem a Habsburg-katolicizmusra gondolok, hanem Prohászka Ottokár és Márton Áron püspökök nemzetféltő keresztény szellemiségére.
Éppen nem utolsó sorban pedig minden jóakaratú embernek fel kell fognia, hogy az európai civilizáció megmaradása sem képzelhető el a kereszténység igazi értékei nélkül, ennélfogva egy hiteles és távlatos politikai mozgalom és párt fel kell, hogy vállalja ezt a vallásbölcseleti eszmét és küldetést.
- Ahhoz képest, hogy a kommunizmusban egy főpapot megkínoztak, majd nyolc évig börtönben, utána 14 évig nagykövetségi épületbe bekerítve tartottak, az itthoni ellenzéki párt egyházügyi közönye enyhe fenyegetést jelent. Miért nem tudunk ennek mégsem örülni?
- Az itthoni ellenzéki politika az elvtelenség képét mutatja, s ez szükségszerű jelenség. Ha ugyanis a kormány politikáját vezérlő elvekkel szemben kívánna eltérő markáns elvi álláspontot hirdetni, jövője eleve reménytelen lenne, veresége pedig szükségképpen elkövetkezne.
A homályban hagyás, a mondandó visszatartása, a szándék meg nem határozása, s ezek helyett eseti populista felvetések, szeszélyes hangulatkeltések szükségszerűen jellemzik azt a politikai mozgalmat, amelyen keresztül szűk érdekcsoportok kívánják a politikai hatalmat megragadni.
Még tragikusabb, hogy a hazai egyéni érdekhajhászás erőteljes idegen érdeklődéssel, érdekérvényesítési vággyal karöltve kívánja céljait elérni, s ennek minden egyéb mellett egyházaink is áldozatul esnének, egyébként határon innen és határon túl egyaránt.
Ha pedig az ellenzéki politika előnyösnek érzi, minden gátlás nélkül túllép a kérdésben említett közönyön, és a régről ismert vallásgyűlölethez, antiklerikalizmushoz, az alantas ösztönök hergeléséhez, a legolcsóbb demagógiához folyamodik.
Ezeket, az emberek egy részében sajnos meglévő indulatokat ismerte és használta már az úgynevezett felvilágosodás, a francia forradalmi hevület és a kommunizmus egyaránt.
Erre a veszedelemre több eset is figyelmeztet a közelmúltból: ilyen volt a templomból távozó hívek és papjuk inzultálása egy platóról harsogott verbális agresszióval, vagy egy templom előtti gátlástalan tüntetés-sorozat és zavarkeltés.
Mindez a legsötétebb időket idézi fel az emberben, holott azt reméltük, hogy reálisan nézve az ilyen elképesztő magatartás már a történelem szemétdombjára került. Persze nem vagyunk naivak. Megtéveszthető, olykor jóhiszeműen tévedő tömeget változó mértékben, de mindig lehet találni. A gond csak az, hogy míg egy saját útját járó nemzet önmagában mindig kezelni tudja ezt a nemzedékében folyton keletkező kisebb megtévedt réteget, addig sokkal nehezebb a helyzet, ha ezt a mindig elégedetlen és felelőtlen vállalkozásokra kapható réteget
idegen érdekeltségek kollaborálásra hívják, akik táplálják és lendületben tartják őket a nemzet ösztönös korrigáló működésével szemben.
Ez utóbbi tehát önmagában még elegendő lenne, de a jelen helyzetben a normalitás érvényre juttatása és védelme fokozott erőfeszítést igényel.
- Amikor egy uralkodó párt mögött semmilyen filozófia nincs, csak egy birodalmi központhoz való igazodás diktál, mennyiben más, mint amikor a birodalmi központ mellett szoros ideológiai abroncshoz is kovácsolni akarja a társadalmat?
- Két ismert esetről van szó a múltból és a jelenből; egyik rosszabb, mint a másik, egyik veszélyesebb, kártékonyabb és rombolóbb, mint a másik, s nyilvánvaló, hogy egy harmadik lehetőség a kívánatos. Ráadásul, ha jobban belegondolunk, ha különböznek is, azért bizonyos vonatkozásban össze is függnek egymással. Itt az újkori európai politikai mozgalmak és rendszerek tűnnek fel, amelyek a keresztény civilizációval szemben keletkeztek, majd ágaztak el egymástól.
Először a nyugati liberalizmus és szekularizmus, majd ennek embertelenségeire reagálva a szocializmus és kommunizmus, amely szintén embertelenre sikeredett. A nyugati liberalizmusnak eredetileg megvolt a filozófiája, amely a gazdaság, a politika, az erkölcs terén érvényesült és kiteljesedett. Ez a filozófia és ennek ideológiája mára felemésztette önmagát, kifordult önmagából, és így
a nyugati társadalmak a természettől, a normalitástól elrugaszkodó eszmékben fuldokolnak,
de lényeges, hogy mindez masszív pénzhatalmi erők dominanciája alatt zajlik, amely erők lassan beszivárogtak a nyugati államokba és az európai intézményrendszerbe, s megakadályozzák a népek politikai akaratképződését. Itt tartunk ma, ami azért súlyos eset, mert nehéz az ellenséget hathatósan megtalálni, holott ismerjük.
A másodikként említett eset a kelet-európai közelmúlt, a kommunizmus és annak hosszú árnyéka, amely rendszer egyébként valóban
szigorú ideológiájához képest agóniájában érdekes módon a teljes elvtelenségbe torkollott.
A jövőben a közvélemény előtt talán jobban fel lehetne tárni, hogy mind a kapitalizmusban, mind a szocializmusban a rendszer fenntartóit egyaránt és összefonódóan jellemezte
az önérdek és a messianizmus.
