Az eltűnt szociáldemokrácia nyomában
Szerző: Barát János
2026. január 12. 16:05
A nagy múltú európai szociáldemokrácia helyébe a „kulturális marxizmus” (woke) ideológusai, illetve a „harmadik világ” kommunisztikus mozgalmárai léptek.
Janez Jansa korábbi szlovén miniszterelnök nemrég interjút adott a The European Conservative-nak, amelyben testközelből mutatta be az Európai Néppárt (EPP) balra tolódását. Jansa hiába tett le egy 10 pontos programot az asztalra a legutóbbi európai választások után az EPP ülésén, amely szerinte segítette volna a koalíciókötések józan mérlegelését, ez senkit nem érdekelt. Mint ahogy az Európai Tanácsban is csak Giorgia Meloni olasz miniszterelnök állt elő konkrét programokkal és javaslatokkal, a néppárti-szocialista-liberális trojka tagjait kizárólag a hatalmi osztozkodás érdekelte.
Jansa – az aktuálpolitikai fejlemények mellett – általánosságban beszél az interjúban arról, hogy
a szociáldemokrácia eltűnt Európában. Ami nekünk maradt, az a radikális baloldal, mert a kulturális marxizmus átvette azt, ami a hidegháború alatt a „normális” baloldal volt. Az egész európai baloldal ilyen, talán Dánia kivételével. A probléma az, hogy húsz évig vakok voltunk – néhányan még mindig azok vagyunk.
Miről is van itt szó? A szociáldemokrácia – nagyon leegyszerűsítve – az alsóbb társadalmi osztályok, a munkások-alkalmazottak, a „bérből-fizetésből élők” politikai képviseletére jött létre a 19. században, majd alakította ki – más politikai erőkkel közösen – a jóléti társadalmi modellt a 20. században. A mozgalom végül is nem annyira a világforradalmat (bár kétségtelenül sok kísérlet volt erre is), mint inkább a kapitalizmus korai, „nyers és vad” formájának megszelídítését, a tőkések és a munkások, a munkaadók és alkalmazottak érdekeinek bizonyos fokú összehangolását eredményezte Európában, ami mindenképp történelmi vívmány.
A kulturális marxizmus, a sokat emlegetett woke ideológia (ami Amerikában és Nyugat-, illetve Észak-Európa bizonyos köreiben már szinte államvallásnak számít) ugyanakkor már nem kifejezetten a szegény, hanem a magukat kulturálisan elnyomottnak érző társadalmi csoportokat képviseli (LMBTQ, bevándorlók, afroamerikaiak, stb.) – akik között persze vannak szép számmal szegények is, de a két halmaz nem feltétlenül esik egybe. Sok mai bevándorló például nem a kulturális előítéletek miatt tartozik a társadalom alsóbb, szegényebb rétegeihez (az efféle hozzáállás ugye ma már a nyugati, érzékenyített társadalmakban kifejezetten cikinek és üldözendőnek számít), hanem mert nem beszéli elég jól az adott nyelvet, nincs meg a kialakult személyes-családi-kulturális kapcsolathálója, vagy – bár erről nem szokás nyíltan beszélni – az adott társadalom kifejezetten bizonyos alsóbb munkakörök betöltését várja a bevándorlóktól. Ugyanakkor jó néhány tehetséges és sikeres bevándorló is van, akiket a baloldali-liberális média és politikusok előszeretettel emelnek piedesztálra, példaként állítva őket nemcsak a többi bevándorló, hanem a szerintük „maradi” (vagyis pusztán konzervatívabb) értékrendű választópolgárok elé is.
Ez a hangsúlyeltolódás (ti. a szociálpolitikáról a sérelempolitikára) ugyanakkor azt is eredményezi, hogy a hagyományos szociáldemokrácia, a szegények képviselete visszaszorulóban van – ha csak az érintettek nem tudnak felmutatni a szegénységük mellett valamilyen más, kulturális természetű elnyomatási okot is.
Könnyű belátni, hogy ez bizonyos értelemben az „ősellenség”, a kapitalizmus győzelmét jelenti, hiszen a kulturális marxizmus mentén a társadalom végső soron mégiscsak ideológiailag értékes (gazdag, tehetséges, kulturálisan divatos) kiváltságosokra és ideológiailag érdektelen (szegény, átlagos, kulturálisan „maradi”) tömegekre oszlik. Az ortodox marxisták erre alkalmasint azt mondanák, hogy a kapitalizmus ismét kicselezte a mozgalmukat.
Ez a legvalószínűbb magyarázata annak is, hogy Európa talán leginkább balra tolódott nemzeténél, a forradalmi (értsd: jakobinus) hagyományokra épülő modern Franciaországban a korábban domináns „centrista” (értsd: globalista-föderalista, kulturálisan liberális) Macron-szárny egyre erőteljesebben visszaszorul, a szavazóikat így részben a baloldali népfront (mégpedig az ottani kommunisták vezetésével), részben az új jobboldali erő (Le Penék) hódították el. A liberális, globalista, pénzhatalmi centrum felől nézve ezek a pártok, illetve pártszövetségesek persze tényleg szélsőségesek (a kommunisták egyébként valószínűleg még sokkal inkább, mint a néppártosodó Le Penék, de ez legyen Macron gondja), hiszen a fennálló hatalmi rend, a globálkapitalista status quo alapjait kérdőjelezik meg.
Érdekes módon a kommunista Mélenchon és a nemzeti radikális Le Pen, bár ideológiai értelemben tűz és víz (az előbbi például korlátlan bevándorlást szeretne, az utóbbi ennek megállítását), a kívánt szociális intézkedések tekintetében közelebb állnak egymáshoz, mint a centrista-globalista Macronhoz – például mindketten eltörölnék politikájának szimbólumát, az ún. „nyugdíjreformot” (értsd: elvonásokat). Zárójel: aligha csak a véletlen műve, ha Macron, a szocialista miniszterből lett neoliberális „trükkművész” pályafutásáról sok magyar szavazónak Gyurcsány Ferenc gyors felemelkedése és bukása jut az eszébe. A kommunizmusnak egyébként szerencsére nem mindenhol van akkora ázsiója, mint az ennek „áldásait” közelről soha meg nem tapasztaló Franciaországban – a német kommunista Sarah Wagenknecht pártját például az EP-választáson mindössze 6,2% támogatta.
Ha viszont ez a trend nemcsak a jakobinus diktatúrák óta eleve inkább balra húzó, a nagyvárosaikat a legkisebb megszorításra is lángokba borító franciákat érte utól, hanem Európa más részein is általánossá válik, akkor az európai föderalista elitnek (à la „Brüsszel”) nagyon is van félnivalója.
Ha ugyanis a klasszikus szociáldemokrácia politikai helye továbbra is betöltetlen marad, akkor ezt az ügyet épp a globalizmus/európai föderalizmus esküdt ellenségei, a nemzeti-szuverenista erők fogják felkarolni, ezáltal a szavazóik számát sikeresen gyarapítani.
Le Penék mellett például a Giorgia Meloni-féle Olaszország Fivérei, Andrej Babią frissen újraválasztott cseh miniszterelnök és persze Orbán Viktor Fidesz-KDNP pártszövetsége is inkább az „egyszerű emberek” felé kommunikál (értsd: nem az elitnek, a globalistáknak), kulturális konzervativizmusuk pedig szociális, munkahely- és családvédelmi intézkedésekkel párosul. (Emellett persze azért a bankokkal és a transznacionális vállalatokkal is igyekeznek legalább tűrhető viszonyt ápolni, ami a mai világban elengedhetetlen).
Kérdés, hogy ez a politikai sikerrecept a feltörekvő új EP-frakció, a Patrióták révén el tud-e terjedni szélesebb körben is, valódi kihívást intézve a globalista-technokrata elitek ellen, amely önmagát jelenleg pótolhatatlannak és leválthatatlannak tekinti. (Vö. Fukuyama „a történelem vége” koncepciójával).
És persze az sem mindegy, hogy a liberális világrend eddigi status quójának helyébe csakugyan a „mindenki mindenki ellen” farkastörvénye (ahogy a globalisták szajkózzák) vagy éppen egy végső soron igazságosabb és méltányosabb, többpólusú világ lépne-e (ahogy azt a globális Délen képzelik).
Egyet kell tehát értenünk Jansával, hogy a nagy múltú európai szociáldemokrácia helyébe a „kulturális marxizmus” (woke) ideológusai, illetve a „harmadik világ” kommunisztikus mozgalmárai léptek. Az utóbbiak a gyárkapuk helyett persze már Amerika és Magyarország kerítésein dörömbölnek (miközben a „Wir schaffen das” utáni Németország csendben visszaállította a határellenőrzést), az előbbiek pedig mindent megtesznek, hogy ajtót nyissanak nekik. A folyamat Trump előtt megállíthatatlanul tűnt, de a vége most is erősen kérdéses.
Amit még fontos hangsúlyozni, hogy mind a kereszténységnek, mind az iszlámnak nagy tapasztalata van a nemzetek közötti (nem feletti!) együttélés megszervezésében, persze a kettő igencsak más minőségű társadalmakat eredményez.
A liberális „világnézeti semlegesség” fokozatos visszaszorulásával ezek a tapasztalatok különösen felértékelődnek, a „vallási reneszánsz” lehetőségét (vagy éppen az iszlámnak való behódolás veszélyét) hozva a nyugati világnak.
