Az életvédelem utolsó európai bástyái az alkotmányos monarchiák?
Szerző: Gondola
2025. december 23. 08:34
Ki és milyen alapon képes megvédeni egy közösség alapértékeit a korszellemmel szemben, és milyen szerepük lehet ebben az uralkodóknak, illetve a választott államfőknek?
Érdekes politikafilozófiai írás jelent meg a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) honlapján karácsony ünnepe előtt. Kiindulópontját II. Albert monacói herceg döntése adja, aki országának katolikus identitására és történelmi önazonosságára hivatkozva megtagadta az abortusz legalizálását célzó törvény aláírását. Ez az Európában ritka és bátor lépés nem pusztán életvédelmi állásfoglalásként értelmezhető, hanem szélesebb politikai és filozófiai kérdéseket vet fel:
ki és milyen alapon képes megvédeni egy közösség alapértékeit a korszellemmel szemben, és milyen szerepük lehet ebben az uralkodóknak, illetve a választott államfőknek.
A szerző felidézi, hogy Európában mára szinte teljesen eltűnt a magzati élet jogi védelme: az EU-n belül csupán Lengyelország és Málta képvisel kivételt. Történeti kitekintésként megjegyzi, hogy az abortuszt elsőként a Szovjetunióban legalizálták 1920-ban, ami a kommunista ideológia emberképével együtt új korszakot nyitott a nyugati civilizációban is.
A cikk szerint ma már szinte kizárólag EU-n kívüli monarchiák képesek ellenállni annak, amit a szerző „halálkultúra globális gőzhengerének” nevez.
Monacóban ugyan a parlament nagy többséggel megszavazta az abortusz engedélyezését, ám az uralkodó vétója végül megakadályozta a törvény hatályba lépését. II. Albert világossá tette: a fejedelemség katolikus identitása és történelmi folytonossága nem rendelhető alá egy aktuális politikai hullámnak. A kormányfő, Christophe Mirmand ezt tovább erősítve hangsúlyozta, hogy a döntés nem technikai jogalkotási kérdés, hanem a monarchia lelki és történelmi alapjainak védelme, amely több mint hét évszázada biztosítja Monaco szuverenitását.
A cikk párhuzamba állítja ezt az esetet Liechtenstein példájával, ahol 2011-ben népszavazással próbálták legalizálni az abortuszt. Alois koronaherceg azonban előre jelezte, hogy minden ilyen törvényt megvétóz, függetlenül a referendum eredményétől. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a választók többsége elutasította az abortusz legalizálását. Egy évvel később pedig még nagyobb arányban védték meg az uralkodó vétójogát is, amikor liberális csoportok annak eltörlésére tettek kísérletet.
A szerző szerint ez arra utal, hogy az életvédelem társadalmi támogatottsága erősebb, mint azt a progresszív narratíva feltételezi.
Ezzel szemben Belgiumban és Luxemburgban más utat választottak. Belgiumban 1990-ben Baldvin király vallási meggyőződésből megtagadta az abortusztörvény aláírását, mire a kormány ideiglenesen „uralkodásra alkalmatlanná” nyilvánította, majd megkerülve őt elfogadta a jogszabályt. Luxemburgban pedig az eutanázia kapcsán egyszerűen alkotmánymódosítással megfosztották az uralkodót vétójogától, miután erkölcsi kifogásait hangoztatta. A szerző ezeket az eseteket a jogállamiság kiüresítésének és a hatalmi visszaélés példáinak tekinti.
A tanulmány elméleti alapját Edmund Burke klasszikus gondolata adja, miszerint a társadalom nem csupán az élők közössége, hanem szövetség a holtakkal és a még meg nem születettekkel is. Ebből következően a népszuverenitás nem lehet abszolút, hiszen kizárólag a jelenben élők akaratát fejezi ki. A múlt örökségének és a jövő nemzedékek érdekeinek képviselete ezért olyan politikai szereplőket kíván, akik képesek túllépni a választási ciklusok rövidlátó logikáján.
A szerző szerint ezt a szerepet a monarchiák dinasztiái képesek a leginkább betölteni. Az uralkodók nem függenek újraválasztástól, nem pártpolitikai logika szerint működnek, és személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy stabil, értékalapú országot hagyjanak örökül utódaiknak. Emellett sok esetben vallási meggyőződésük is erősebb erkölcsi autonómiát biztosít számukra, mint a szekularizált köztársasági rendszerek államfőinek.
Végkövetkeztetésként a cikk azt állítja: amikor egy uralkodó értékalapon vétózza meg a parlament döntését, nem demokratikus ellentmondás jön létre, hanem két különböző legitimációjú szuverenitás találkozása. Ez a feszültség nem hiba, hanem lehetőség arra, hogy a rövid távú politikai érdekekkel és a korszellemmel szemben megvédhető legyen egy nemzet domináns kultúrája, erkölcsi öröksége és hosszú távú jövője.
