Szily Nóra esete a Stockholm-szindrómával
Szerző: Barát János
2025. december 31. 05:05
Van egy fogalom, amit a pszichológusok jól ismernek: a Stockholm-szindróma. Akkor használjuk, ha valaki szimpátiát érez a bántalmazója, fogvatartója iránt. Ezt teszi Szily Nóra és a tiszás szavazók jelentős része is.
Lassan ott tartunk, hogy – legalább a választásokig – nem érdemes értelmes beszélgetésben reménykedni polgártársainkkal, olykor még az általunk értelmesnek tartott ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal sem, amennyiben a „másik oldalhoz” tartoznak. Túl mélyek a politikai árkok, indulatok, elfogultságok. Ez persze korántsem jó vagy kívánatos állapot, de sajnos ez a realitás:
Eklatáns példa erre Szily Nóra Magyar Péterrel készült hírhedt karácsonyi interjúja. Adott egy ismert televíziós személyiség, riporter, újságíró – akinek alapvégzettsége pszichológus. Politikai elkötelezettsége ismert, szakmai életútja figyelemre méltó. És adott egy ellenzéki miniszterelnök-jelölt, celebpolitikus (a „pártelnök” egy minimális és ismeretlen tagságú párt esetében kissé fellengzősen hangzik), akinek politikai teljesítménye a protest szavazók begyűjtésére szintén figyelemre méltó – ugyanakkor a nőkkel szemben tanúsított finoman szólva is aggasztó viselkedése közismert.
Volt felesége, Varga Judit korábbi igazságügy-miniszter olyan „életszagú” történeteket osztott meg róla, amit egyszerűen nem lehet csak úgy hirtelen kitalálni:
egy késsel mászkált fenyegetőleg a házban, ál-öngyilkosságot tettetett, a közös gyerekek intézetbe küldésével fenyegetett, övcsattal emberkedett, várandós feleségét a falnak lökte, pincébe zárta, olyanokat mondott neki, hogy „Sírjál, majd elmegy a tejed.”
Számos tanú van arra nézvést is, hogy társaságban hogyan bánt a feleségével, hogyan alázta és szólta le folyamatosan. Volt barátnője, a kormánypártisággal éppen nem vádolható Vogel Evelin pedig többek közt így jellemezte őt:
– „Nehéz eset volt, és amit mondott, a visszajelzései negatívak voltak, mindenki, aki neki dolgozik, rossz, rosszul végzi a dolgát, mindenki hülye, mindenki agyhalott. Nagyon sokszor ezt mondta, és valójában az én munkámat is leszarozta.”
„Elkezdett velem úgy üvöltözni az utcán és közben közeledni felém, hogy – nem szeretném túldramatizálni a helyzetet, de – ott megijedtem, fenyegetve éreztem magam és féltem. És én nem szoktam annyira félni valójában, de amikor egy nővel szemben áll egy férfi, aki minden dühét, erejét, hangját kiadja, az tényleg nagyon ijesztő tud lenni egy nő számára. És ha jól emlékszem, én akkor sírva is fakadtam, vagy csak később. Mindenesetre láttam, hogy ül a gyerek az autóban és sír.”
– „Azt se bánja, ha szakítunk, mert bárkit (értsd: bármely nőt) megkaphat ebben az országban, ebben a pozícióban.”
– „Ő sokszor használt engem eszközként, anélkül, hogy megbeszélte volna velem.”
Ezek egy nárcisztikus, bántalmazó kapcsolat tipikus jelei.
Ezt Szily Nórának pszichológusként – vagy akár csak tapasztalt riporterként – is tudnia kell. De inkább a homokba dogja a fejét, és asszisztál egy propagandainterjúhoz, amely épp ezeknek az eltakarására – politikai imázsjavításra a női szavazók körében – szolgál. Majd a csőstül érkező – jogos – kritikákat olvasva, védekezésként kirak egy tipikusan áldozathibáztató posztot. Így nem egyszerűen bántalmazás-relativizálóvá, hanem egyenesen társtettessé válik.
És hogy miért vállalja mindezt? Nem gondolom, hogy pusztán a pénzért (bár néha az se jön rosszul), vagy emberi aljasságól – ne tételezzünk rögtön ilyesmit embertársunkról. Szerintem benne is végbement az az alapvető hasítás (úgyis, mint primitív elhárító mechanizmus), amely a potenciális Tisza-szavazók százezreire jellemző, és amit ez az interjú is tovább erősít. Arról van szó, hogy „bárkire leszavazunk, csak bukjon Orbán Viktor”, röviden „mocskosfidesz”.
Az ellenzéki pártok és sajtójuk által – amihez Szily Nóra is tartozik – évtizedek óta szisztematikusan épített gyűlöletkampányról.
Nem törődve az általuk (legalábbis a nem teljesen szemellenzősök által) is előre látott következményekkel, nevezetesen, hogy egy nárcisztikus, szociopatikus jegyeket mutató („büdősszájúak”, „agyhalottak”, stb.) ember kezébe adnák az ország vezetését, amiről Hont András is írt.
Nos, ezért nem beszélgetek már ellenzéki érzületű polgártársaimmal a választásokig, amennyiben még a legnyilvánvalóbb érvekre és jelenségekre is vaknak, süketnek és érzéketlennek mutatkoznak. Mi ez, ha nem egy szellemi Stockholm-szindróma, amikor valaki éppen azt védelmezi (sőt rajong érte), aki a legtöbbet árt a számára elvben fontos ügyeknek (pl. a bántalmazott nők melletti kiállás)? Végtelenül szomorú, hogy idáig jutottunk.
