"Az Ige testté lett" - Karácsony a megtestesülés ünnepe

Kevés bibliai mondat van, amely annyira provokatív és aktuális lenne ma, mint János evangéliumának kijelentése: „Az Ige testté lett.” Ez a keresztény hit egyik alaptétele, karácsony fő üzenete, amely egyszerre mond sokat Istenről, az emberről – és a testünkhöz fűződő, gyakran ellentmondásos viszonyunkról.

Miközben a mai kultúra látványosan ünnepli a testet – szépségideálokkal, fogyasztással, teljesítménnyel és szexualizált képekkel –, paradox módon egyre inkább elszakadunk a saját testi valóságunktól. A virtuális jelenlét, az elidegenedett kapcsolatok és az egészséges kötődések hiánya azt mutatja: sosem voltunk ennyire „testközelben”, és mégis ilyen távol a testtől.

A keresztény teológia – szemben a felvilágosodás óta terjedő propagandával, például Sade márki – egyáltalán nem testellenes. Sőt: radikálisan komolyan veszi a testet. A Biblia emberképe nem ismeri azt a görög filozófiából ismert kettősséget, amely a testet a lélek börtöneként kezeli.

A Szentírás szerint az ember nem „birtokolja” a testét – hanem testben létezik. Az egész ember él, cselekszik, vétkezik és remél.

Szent Pál levelei gyakran félreértésre adnak okot, pedig éppen ő segít tisztázni a különbséget. Amikor a sōmáról beszél, a testet mint személyes, felelős, kapcsolatokban élő létmódot érti.

A test az a hely, ahol a hit konkréttá válik. Nem elvont belső meggyőződés, hanem megélt valóság.

Ezért lehet „élő áldozatként” felajánlani.

A félreértések forrása inkább a sarx, vagyis a „testiség” fogalma. Ez azonban nem a testet jelenti, hanem az Istentől elszakadt, önmagába zárt emberi létet. A valódi ellentét nem test és lélek között húzódik, hanem az Isten nélküli élet és a Lélek által áthatott lét között. A Lélek nem kivon az emberi testből, hanem jövőt ad neki.

A keresztény remény nem testetlen túlvilág, hanem feltámadás: az egész ember átalakulása. Pál szerint még a halandó test is részesül ebben az újjáteremtésben. Nem eltűnik, hanem megdicsőül.

Ennek csúcspontja maga a megtestesülés. Az, hogy Isten testté lett, nem szimbolikus költészet, hanem teológiai botrány.

Isten nem megkerüli az anyagot, nem használja a testet eszközként, hanem magára veszi. Valódi testet, valódi sebezhetőséget, valódi szenvedést.

Ezért volt olyan fontos az ősegyház számára hangsúlyozni: Krisztus nem „látszólag” volt ember. A keresztény hit végső állítása tehát nem az, hogy „a lélek megmenekül”, hanem az, hogy az egész ember részesedik az üdvösségben.

A test nem akadálya az istenkapcsolatnak, hanem annak tere. Itt történik a szeretet, az erkölcsi döntés, a szenvedés és a remény.

A keresztény testteológia nem idealizálja a testet, de nem is menekül előle. Elismeri sebezhetőségét, miközben ragaszkodik végső méltóságához. Talán épp ezért lehet ma is iránytű: egy olyan korban, amely egyszerre bálványozza a testet és elveszíti vele a kapcsolatot.