Indul a világrendszer-váltás?
Szerző: Békés János
2026. január 9. 08:39
Donald Trump filmbe illő akciója Nicolás Maduro venezuelai elnök elfogására csak láthatóbbá tette a „Világpolitikai rendszerváltás” című színdarabnak a kulisszák mögött már évek óta zajló próbáit.
A földrajz hatalma
A mai politikai vitákban gyakran hozzák fel érvként, hogy minek ez a sok feszültség „pusztán azért”, mert a nagyhatalmak továbbra is ragaszkodnak a saját befolyási övezeteikhez, miközben a nagy hatótávolságú, precíziós rakéták már úgyis elérik az egész Földet. Tim Marshall ír arról híres könyvében, A földrajz hatalmában, hogy a geopolitika jelentősége ma is sokkal nagyobb, mint gondolnánk.
Az online világ illúzióját, hogy egy anyagtalan, távolságok nélküli térben létezünk, pár szerverállomás lekapcsolása (és ehhez már bombák sem szükségesek feltétlenül) elég gyorsan meg tudja cáfolni. Nem mindegy az sem, hogy az említett rakétákat egy vagy több irányból lövik ki egy adott országra, és persze, hogy milyen távolságból (ez a légvédelem felkészülése miatt fontos), milyen mennyiségben, illetve milyen hírszerzési információk alapján (gondoljunk csak az orosz-ukrán vagy az iráni-izraeli háború tapasztalataira). Olyan precíziós műveletet pedig, mint amilyet Trump parancsára hajtott végre az amerikai hadsereg elit bevetési egysége Venezuelában (vagy éppen a szankciókat kijátszani próbáló tartályhajó ellen brit támaszpontokról), aligha lehet a világ másik feléről sikeresen kivitelezni – kivéve megbízható „proxi” országok segítségével, amelyek jelentősége éppen ezért igencsak felértékelődött. A geopolitika tehát továbbra sem elsősorban a virtuális világ törvényszerűségei alapján szerveződik, bár természetesen egy ideje már magában foglalja és számításba veszi ezt.
Ezért nem érdemes csodálkozni azon, hogy a nagyhatalmak – ahogy évezredek óta mindig – ma is különösen érzékenyek arra, hogy mi történik a „hátsó udvarukon”, lásd Oroszország kemény fellépését Ukrajnában (ahogy előtte Grúziában), az Egyesült Államokét Venezuelában (ahogy előtte Panamában, Nicaraguában vagy Kubában), és – sajnos ki kell mondanunk – Kína várható fellépését Tajvanon.
A második vonalba tartoznak azok a stratégiailag, illetve a nagyhatalmi erőkivetítés okán fontos területek, amelyeknek nincs saját „szuverén” erőközpontja – mint például a Közel-Kelet, Afrika vagy lassan sajnos Európa is.
A jog uralma vagy az uralom joga?
A másik közkeletű vélekedés a mai vitákban, hogy a külföldi katonai beavatkozások óhatatalanul szembemennek a „nemzetközi jogi megállapodásokon” nyugvó világrenddel (kivéve persze akkor, ha az a NATO vagy legalább az angolszász hatalmak vezényletével történik).
Az igazság persze az, hogy az ilyen „megállapodások” gyakran már eleve erőkülönbség alapján jönnek létre (megvilágító erejű példa erre az első világháború utáni „békeszerződések”, amelyek magukban hordozták a második világháború magvait vagy épp a nemzetállami határaikon kívül rekedt magyarok és más nemzeti kisebbségek súlyos jogfosztását), és többnyire erőkivetítéssel tartják fent őket.
Putyin elnök ugyanazon „nemzetközi jogrend” ellenében támadta meg Ukrajnát, amely Jelcint még hathatósan visszatartotta ettől – a különbség nem a megállapodások tartalmában, hanem a nemzetközi erőtér átrendeződésében (leginkább Kína felemelkedése) keresendő. Ez persze nem jelenti azt, hogy a multilaterális világrend már teljesen a múlté lenne, hiszen tárgyalások most is zajlanak (gyakran a kulisszák mögött), csak a pozíciók változtak meg. Példa erre éppen Venezuela.
A nagy PR-hadművelet?
Több elemző is felvetette, hogy az Egyesült Államok Venezuelával szembeni fellépése akár egy hallgatólagos amerikai–orosz alkufolyamat része is lehet: elképzelhető, hogy Washington ukrajnai visszalépéséért cserébe Moszkva elengedte a Maduro-rezsimet. Az Erdoğan elleni – vélhetően szintén Amerika által támogatott – puccskísérlet során Putyinék még éppen időben figyelmeztették a Moszkvával minimum ambivalens viszonyt ápoló török elnököt, ahogy el-Aszadot is sikerült kivonniuk még a fegyveres ellenzéki hatalomátvétel előtt – nehéz elhinni, hogy a Maduro elleni akcióra, amit hetek óta lebegtettek az amerikaiak, és aki szorosan együttműködött Moszkvával, egyáltalán nem számítottak (persze a „földrajz hatalmát” itt is figyelembe kell venni, ennek köszönhető, hogy Amerika kevesebb mint fél óra alatt végre tudta hajtani az egész akciót). Maduro orosz szempontból feláldozható szereplő, Venezuela óriási kőolajkészlete viszont, amely a globális tartalékok közel ötödét adja, eddig nagyrészt Kínába jutott el, bonyolult – Iránon keresztüli – útvonalakon.
Ha az USA elvágná Kínát ettől az olajforrástól, az valószínűleg Oroszország számára is kedvező lenne, mert nem kellene áron alul értékesítenie saját energiahordozóit Pekingnek.
A lehetséges „üzlet” tehát mindkét nagyhatalom számára előnyösnek tűnik: az USA visszaszoríthatná az orosz és kínai befolyást Latin-Amerikában, növelhetné politikai súlyát, és jobban kontrollálhatná a migrációt és a kábítószer-kereskedelmet, míg Oroszország nagyobb mozgásteret nyerne saját térségében és új olajpiacokat szerezhetne, miközben két gazdasági riválisa, Venezuela és Irán háttérbe szorulna. Ebből is látszik, hogy a nagyhatalmi politikában a – viszonylag tartós és kiszámítható – érdekek mindig megelőzik a sokszor átmeneti szövetségeket és ideológiai „barátságokat”.
Felkészül: Grönland?
A nemzetközi jogot pajzsfalként maga előtt tartó brüsszeli konglomerátum (amely a „gyengébb” Magyarországgal szemben például bármikor könnyen megsérti ugyanezt a nemzetközi jogot) még fel sem ocsúdott a venezuelai sokkból, már Grönland ügyében kénytelen szembenézni a Trump-úthengerrel (stratégiai szövetség, ugye). Itt megint képbe kerül a földrajz hatalma, hiszen a világ legnagyobb szigete földrajzilag Észak-Amerikához, politikailag viszont Dániához tartozik – úgynevezett autonóm terület mindössze 57 ezer lakossal.
Jelentőségét elsősorban a klímaváltozás miatt hozzáférhetőbbé váló ritkaföldfém-készletek adják, amelyek miatt az USA egyre nagyobb érdeklődést mutat a sziget iránt.
Ezért is zavarhatja Trumpot a sziget körül ólálkodó orosz és kínai haditechnika, mert amúgy Grönlandon már jelenleg is vannak amerikai csapatok, illetve egy radar- és rakétafigyelő állomás is (az esetleges titkos létesítményekről, mint amilyen a korábbi Camp Century nem is beszélve). Ezért – és mert a grönlandi „védelem” nagyjából egy amerikai kisvárosénak felel meg – egy esetleges katonai hatalomátvétel itt rutingyakorlat lenne, ugyanakkor – amint azt a dán miniszterelnök és Brüsszel prominensei is hangoztatták – ez olyan mértékben élezné ki a NATO-n belüli feszültségeket, ami nem biztos, hogy jelen pillanatban megérné Amerikának – főleg, ha van más út is az érdekei érvényesítésére.Rendszerint ilyenkor kerül a képbe az amerikai „soft power” mellett az aktív befolyásolási tevékenység, így például aligha véletlen, hogy a dán kormány által az 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig (!) több ezer fiatal grönlandi nőn végrehajtott önkényes fogalmazásgátlás hirtelen a nemzetközi médiafigyelem középpontjába került.
Egy 2025-ös felmérés szerint már a grönlandiak 56 százaléka szavazna a függetlenségre, innentől pedig már csak egy lépés valamilyen szabadkereskedelmi és/vagy önkéntes társulási megállapodás, amivel rögtön szabad az út az amerikai cégek előtt az ásványkincsek kitermelésére.
Hogy Brüsszel és Koppenhága ezt valószínűleg zokon venné? Amerika az ukrán front helyett biztos szívesen átirányítja ide a figyelmét, fájdalmas választás elé állítva ezzel európai „szövetségeseit”: kinek nem érdeke ilyen körülmények között a „megegyezés”?
Európának nem osztottak lapot
Amint az a fentiekből is látszik, ennek a folyamatnak az egyik legnagyobb vesztese éppen Európa, amely furcsa kettős tudatállapotban geopolitizál: továbbra is ragaszkodik a nagyhatalmi státuszhoz, miközben ennek kötelező kellékeiről (pl. haderőfejlesztés, tagállami konszenzuson nyugvó külső fellépés) mindeddig nem gondoskodott megfelelően, sőt legkésőbb 2015 óta kifejezetten ellenkező irányú lépéseket tett (belső társadalmi stabilitás megingása a tömeges, illegális migráció miatt, gazdasági visszaesés, egyes keleti tagállamok nemzeti érdekeinek teljes negligálása). Persze a Trump-kormányzat már ezen a „problémán” is aktívan dolgozik (ennek nyitánya volt J. D. Vance alelnök elhíresült müncheni beszéde Európa ideológiai önfeladásáról), amelynek eredménye az Európa-szerte erősödő patrióta erők – valószínűleg erre a felismerésre épül Orbán Viktor magyar miniszterelnök nemzetközi politikája is, amelyben a helyzeti előnyét a Trump melletti nyílt kiállással jó előre biztosította (ezt jelenti a stratégiai gondolkodás).
A fősodratú európai politika, amely gyakorlatilag a bukott amerikai demokrata kormányzat ideiglenes telephelyeként szolgál, mindeközben kemény utóvédharcokat folytat, és könnyen lehet, hogy ez a küzdelem (is) végső soron Washingtonban fog eldőlni – meg persze Kínában, akinek geopolitikai erejét sokan még mindig nem akarják észrevenni.
Akárhogy is, világpolitikai rendszerváltások idején különösen résen kell lenni, mivel ez a folyamat egyszerre nagy veszélyeket és lehetőségeket tartogat a kisebb országok számára is. Az előrelátó, tapasztalt és nem utolsósorban szuverén vezetés (a szuverenitás persze mindig viszonylagos, de létező valóság) ilyenkor aranyat érhet, amíg egy gyenge és behódoló bábkormány akár évtizedekre (sőt, századokra) is a mélybe ránthatja az adott nemzetet.
