Derűs anekdoták hírességekről

Az ateista francia filozófus, Voltaire összetalálkozott az utcán egy pappal, aki éppen a haldoklók szentségeivel sietett egy beteghez. A cinikus humoráról ismert híresség tiszteletteljesen félreállt, és levette a kalapját.

Nocsak! – csodálkozott a pap. – Kibékültünk az Úrral?

Csupán üdvözöljük egymást – mosolygott Voltaire.

 

Johann Wolfgang von Goethe és Ludwig van Beethoven Karlsbadban időztek egy kúrán. Gyakran sétálgattak együtt a promenádon, de beszélgetésük sosem volt zavartalan: a többi sétáló felismerte, és tiszteletteljesen köszöntötte őket.

Borzasztó! – mondta egyszer rosszkedvűen az író. – Nem tudom kikerülni a sok bókot, amivel elhalmoznak.

Ne csináljon belőle problémát, excellenciás uram – szólt a komponista mosolyogva, – lehet, hogy a tisztelgés nekem szól!

 

Csodálom a szépségét – udvarolt Mark Twain egy idősebb szőke hölgynek.

Az asszony elutasítóan válaszolt: Kár, hogy én nem tudom viszonozni a bókot!

Miért nem? – kérdezte az író. – Hazudjon Maga is!

 

Jack London amerikai író gyakran került pénzzavarba. A neje, aki erről ódákat tudott volna zengeni, egy alkalommal így szólt az urához: Nincs mit felvennem.

Az író, aki épp egy kéziraton dolgozott, így reagált. Akkor burkolózz hallgatásba!

 

Agatha Christie, aki szép kort ért meg, annak idején egy régészhez ment feleségül. Harmonikus házasságát később így indokolta: Nagyon jó dolog egy régész felesége lenni. Minél öregebb leszek, annál értékesebbnek tart engem.

 

Alfred Hitchcock, a híres angol filmrendező nem igazán tudta elfogadni a filmekben akkoriban éppen elterjedni látszó szexjeleneteket. 

Az a nő, mondta, aki nyilvánosan levetkőzik, olyan, mintha egy thriller rendezője már az előzetesben elmondaná a megoldást.

 

Beethoven Fidelio című operája régebben nem volt Budapesten kasszasiker.
– Ezért a húsz emberért nem kéne a darabot előadnunk! – mondta egy alkalommal az egyik zenekari tag dühösen.
Erkel direktor úr azonban higgadtan így reagált: Éppen ezért a húsz emberért kell játszanunk a darabot!
 

Giacomo Rossinihez egyszer beállított Meyerbeernek, egy másik komponistának az unokaöccse. A fiatalember előadta, hogy gyászzenét írt elhunyt nagybátyja tiszteletére. Megkérte Rossinit, hogy hallgassa meg és mondjon róla véleményt.

Rossini türelemmel végighallgatta, majd megszólalt: Nem rossz. De jobban örültem volna, ha ön hal meg, és a gyászzenét a bácsikája írta volna.

 

Albert Einstein nagy zenebarát volt. Maga is szenvedélyesen hegedült. És bár a dodekafóniát nem sokra tartotta, jó barátságban volt az osztrák zeneszerzővel, Arnold Schönberggel. Érthetően erős volt benne a vágy, hogy játszhasson valamit hegedűjén a komponistának, és hogy meghallgathassa annak szakmai véleményét.

A zeneszerző rezzenéstelen arccal hallgatta, és a játék befejezése után is konokul hallgatott.

Hallgatása beszédes volt. Einstein nem bírta sokáig, és megkérdezte: Na, milyen volt?

Schönberg szenvtelenül így válaszolt: Relatíve jó, barátom!

 

Egy asszony meghalt gyermekágyi lázban. A boldogtalan férj, akiről az egész város tudta, hogy többször is felszarvazták, keservesen sírt.

Moritz Gottlieb Saphir, a magyar származású berlini humorista így szólt hozzá: Egy dolog meg kell hogy vigasztalja önt: Maga nem bűnös a halálában!