Elhunyt Drábik János, aki a háttérhatalomról nem suttogva beszélt
Szerző: Gerzsenyi Krisztián
2026. január 5. 10:09
Elhunyt Drábik János, a közíró, aki nyíltan beszélt a háttérhatalomról, nem kerülte a vitát, és a kérdezés bátorságára tanított.
87 éves korában elhunyt dr. Drábik János. Egy közíró, aki nem kerülte meg a kényelmetlen fogalmakat, és nem tompította le a mondandóját csak azért, hogy elfogadhatóbb legyen. Egy ember, aki nem simulni akart, hanem érteni. Nem megnyugtatni, hanem kérdezni. A „háttérhatalom” szót nem félve, nem félhangosan, hanem következetesen és nyíltan használta - vállalva mindazt, ami ezzel együtt járt: vitát, támadást, kirekesztést.
Jogászként indult, de nem a paragrafusok világa tartotta meg, hanem az igazság keresése – még akkor is, amikor az igazság nem volt népszerű, nem volt könnyen emészthető, és végképp nem volt konfliktusmentes. Újságíróként és közíróként azt a ritka utat választotta, amelyen nem a közmegegyezés, hanem a lelkiismeret az iránytű.
Jogi tanulmányai révén pontosan tudta, milyen súlya van a szavaknak. Talán ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a politikai és gazdasági folyamatokat ne pusztán látható intézmények, hanem rejtett érdekstruktúrák felől is értelmezzük.
Sokan nem értették, hogy
amit ő „háttérhatalomnak”, később „szervezett magánhatalomnak” nevezett, nem összeesküvésként, hanem működési modellként próbálta leírni.
1979-1980 környékén disszidált, majd a rendszerváltozást megelőző időszakban, 1983 és 1993 között a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, vezető programszerkesztőként nyugalmazták.
A nyugati emigrációban, a Szabad Európa Rádiónál szerzett tapasztalatai jelentősen formálták világlátását és publicisztikai stílusát: ott tanulta meg, hogy a hatalom természetét nem a felszínen, hanem a struktúrák mélyén kell keresni.
A rendszerváltozás után hazatérve nem lett a politikai fősodor része - nem is akart az lenni. Inkább kívül maradt, és onnan beszélt, gyakran élesen, gyakran provokatívan, de mindig következetesen.
Drábik János nem volt kompromisszumkereső alkat. Nem relativizált, amikor a közbeszéd óvatoskodott. Könyveiben, előadásaiban és médiaszerepléseiben nem puhította az állításait, újra és újra arra figyelmeztetett, hogy a demokratikus intézmények mögött olyan gazdasági és politikai hálózatok működnek, amelyek jellemző módon elszámoltathatóság nélkül gyakorolnak befolyást. Ezt sokan túlzónak, mások veszélyesnek tartották - de közömbösnek kevesen.
Hitte, hogy a demokrácia csak addig él, amíg kérdezni lehet - és amíg vannak, akik mernek is kérdezni.
A háttérhatalomról való beszédet ezért nem tabudöntögetésnek, hanem állampolgári kötelességnek tekintette.
Könyvei, előadásai, televíziós szereplései nem szórakoztatni akartak, hanem felkavarni: arra ösztönözni, hogy a világot ne kész narratívákon keresztül szemléljük.
A Magyar Trianon Társaság elnökeként is abból indult ki, hogy a nemzeti kérdések mögött mindig hatalmi érdekek húzódnak meg - kimondva vagy kimondatlanul. Számára a történelem nem lezárt múlt volt, hanem jelen idejű figyelmeztetés.
Meggyőződése volt, hogy a történelem megértése nélkül nincs jövő, és hogy a szuverenitás nem politikai jelszó, hanem erkölcsi kategória.
Halálával nem egy egységesen ünnepelt közszereplő távozott. Hanem egy olyan gondolkodó, akinek munkássága vitára kényszerített - és talán ez a legtöbb, amit egy közíró elérhet. Mert ahol vita van, ott még gondolkodás is van.
Drábik János nem suttogva beszélt ott sem, ahol mások hallgattak. A hang elnémult - a kérdés azonban itt marad: merünk-e továbbra is hangosan kérdezni?
Nyugodjon békében Drábik Úr!
Tisztelettel:
Gerzsenyi Krisztián
