A gyerek és a fürdővíz esetének tanulságai
Rendeltetésszerű működését tekintve mindvégig megőrizte folytonosságát a szakma zászlóshajójának szerepkörében…
2016. február 5. 14:08

Itt egy szakma. Amely az egyelőre tavaszi bájait mutogató fergeteg havának az ötödiktől a hetedik napjáig számításba vehető éjszakákon, immár tizedik alkalommal rendezi meg egyik, legtöbb polgárt megmozgató ünnepét, a Kultúrházak éjjel-nappalt.

Tavaly hatszáznyolcvan, lakóhelyünkhöz vagy a szívünkhöz legközelebb eső művházban, kultúrházban, faluházban – kinek hogy tetszik – találhattunk közös tetőt az együttlét felett kivilágos-kivirradtig, ha erre kedvünk kerekedett. Az idén is programok százai közül válogathatnak az érdeklődők.

De térjünk vissza a kályhához.

Itt egy szakma. Hívták, hívják népművelőnek, kulturális menedzsernek, művelődésszervezőnek, közösségfejlesztőnek. Ha vannak létfontosságú feladataink napjainkban (és vannak), akkor a közösségek megerősítése egyike ezeknek. E szakmának ebben mással nem pótolható szerepe van. Egyrészt az intézményei keretében megvalósuló megannyi közösségi aktivitással, másrészt az elsőként e szakmai keretei között professzióvá váló közösségfejlesztés révén.

Az, hogy e szerepnek, feladatnak a művelődési házak összessége milyen mértékben tudott és tud megfelelni és ennek mennyire a forráshiány volt az akadálya, máskor tárgyalandó. Annyi azonban mindenképp megemlíthető, hogy a forrásszűke oka talán az is lehet, hogy amikor ezeket az intézményeket említjük, akkor még mindig túl sokan nem tudnak szakítani a Zsdanov-korszak kultúrkockáinak és a bálás ruhavásárok rémképeivel. Pedig ez már a múlt.

E szakma képviselői szerveztek olvasóköröket, dalárdákat, gazdatanfolyamokat, bátorítottak önszerveződő közösségeket a szabadművelődés korszakában. Kultúrházak vezetőiként – már a szocializmus vaskorszakában – politikai rendezvényeket, ankétokat, ünnepi műsorokat celebráltak felsőbb parancsra, és színházi előadást, olvasó népért mozgalmat, falusi lakodalmat hoztak tető alá szakmai igényességből, mondhatnánk jókedvükben. Később, mondjuk a kádári, brezsnyevi érában – a létező szocializmus ólomidejében – pinceklubokat, amatőr színjátszókat, olvasóköröket, helyi közösségeket, a szabadság kis köreit tűrték, támogatták az állam hivatalos és félhivatalos épületeiben, így ha fel nem is robbanthatták, csendesen aláaknázták a rendszert.

A Budai Vigadó épületegyüttesében működő közművelődési intézet megszüntetésének gondolata azonban az egymást váltó kormányok egyikének sem jutott eszébe. Miért is tették volna, hiszen a gazdag és változatos előélettel rendelkező Corvin téri ház még a legsötétebb Rákosi-korszakban is progresszív műhelyeknek adott otthont. A Népművészeti Intézet és a Magyar Állami Népi Együttes, miközben (mi mást is tehetett volna?) megadta a propaganda császárának, ami a császáré, és megadta a népi kultúra istenének is, ami az Istené. Nem akármilyen színvonalon. Bartók Béla és Kodály Zoltán nyomdokain járva kiváló kutatógárda folytatta a végveszélyben élő paraszti kultúra értékeinek gyűjtését, rendszerezését, archiválását. A Rábay Miklós által alapított együttes fergeteges sikerű hazai és külföldi előadásaiban historikus zenét és táncot, autentikus népzenét és néptáncot, dramatikus játékot, világzenét és látványszínházat teremtett európai színvonalon, a szovjet kultúra esztrádműsorainak silány környezetében.

Majd az együttes bázisán az első Orbán-kormány létrehozta a Folklórdokumentációs Könyvtárat és Archívumot, a Népművészeti Módszertani Műhelyt és a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumot is működtető, előadó, kutató, képző és szakmai módszertani fejlesztő tevékenységet végző, széles Kárpát-medencei kapcsolatrendszerrel működő Hagyományok Házát. De a társadalmi mozgástér határait módszeresen tágító közművelődési gyakorlat is itt találta meg legfőbb támogatóját és ösztönzőjét. A magyar kulturális élet legnagyobb közhasznú intézményhálózatát működtető szakmai műhely ma a Nemzeti Művelődési Intézet, amelynek leánykori nevei Népművelési Intézet, Országos Közművelődési Központ és Művelődéskutató Intézet, valamint Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus valának.

Rendeltetésszerű működését tekintve azonban mindvégig megőrizte folytonosságát a szakma zászlóshajójának szerepkörében, így annál érthetetlenebb, hogy éppen most kerül veszélybe puszta léte. Pedig jórészt e forrásvidékhez köthetők az olyan ellenkulturális mozgalmak, mint a beatzene, a pinceklub, az underground filmezés, az avantgárd képzőművészet, a kísérleti színház, az olvasótábor vagy a táncház. Ezek szelídebb változatait innen menedzselték, képezték, vadabb hajtásait a tűréshatár innenső oldalára terelgették.

A társadalmi, politikai rendszerváltást közvetlenül előkészítő folyamatok leglátványosabban mégis a szakma gyökeres megújítását szolgáló kísérletekben, a sikeresen megvalósított közösségi művelődés elterjesztésében mutatkozott meg. Ilyenek voltak a művelődési otthoni nyitás izgalmas innovációi (előtér, nyitott ház), a helyi közösségek részvételére alapozott faluházépítések, kalendáriumszerkesztések, a civil kezdeményezések segítésének, ösztönzésének jó példái, már Makovecz Imre építészeinek és Beke Pál méltóságkeresőinek együttműködésében.

Ezt a termékeny pezsgést akasztotta meg a rendszerváltás rövid eufóriát követő depressziója, a tömegekre leselkedő munkanélküliség réme, a szakma mély krízisállapota. Aztán, mint a hazudós Münchhausen a mesében, a szakma harcedzett élcsapata valóban a saját hajánál fogva kezdte magát kihúzni a mocsárból. Úgy tűnt, eljött a nyugat-európai jó gyakorlatok honosításának ideje. Az önkormányzatiság komolyan vétele (beleértve az ifjúsági önkormányzatok ösztönzését), a közösségfejlesztő szakma hazai talajba ültetése, a népfőiskolai mozgalom újraélesztése, a képzési rendszer korszerűsítése, plurálissá fejlesztése, a komplex település- és térségfejlesztési programok kidolgozása, az integrált közösségi és szolgáltató terek hálózatának kiépítése, vagy a Hagyományok Háza esetében a népművészetet milliókkal megismertető Fölszállott a páva műsor – a közmédiával közös – megvalósítása, mind egy-egy reményteljes kaptató a jövő ormai felé.

Hosszan sorolhatnánk a szakma megújulásának példatárát, amelynek kezdeményezője és kimunkálása elválaszthatatlan a szakma zászlóshajójának radikális átalakításától és kiterjesztésétől.

A második Orbán-kormány idején rohamléptékben indult el a régóta várt szakmai rekonstrukció. A Nemzeti Művelődési Intézet megyei hálózatának koncentrálása, a szakmai feladatok nagyvonalú kiterjesztése, a példátlan méretű kulturális közfoglalkoztatási program és az ahhoz kapcsolódó képzés sikeres megszervezése önmagukban is fenntartásra és fejlesztésre méltó kezdeményezések. Csak ez utóbbi program keretében, mintegy húsz-huszonöt százalékos a munka világába való visszakerülés mértéke, ami teljesen egyedül álló a szakmai alap- és átképzések palettáján. Tegyük hozzá, hogy e szerencsés tanfolyam hallgatóinak egyharmada eleve szakos diplomával rendelkező jelölt, ami jó eséllyel állja (állná) útját a kontraszelekciónak.

Mármost csak megválaszolásra váró kérdéseink maradtak.

Bürokratikus intézménynek tekinthetők egy nagy tradíciókkal rendelkező szakma csúcsintézményei, koronaékszerei? Mekkora, forintban kifejezhető összeget takarítana meg a költségvetés két, összesen alig több mint háromszáz fős intézmény megszüntetésével, átszervezésével?

Mennyi elvesztegetett időbe telne egy megújulásban lévő szakma új orientációs pontjának beüzemelése? Vajon hatályban van-e még az energiamegmaradás egykor örök érvényűnek definiált természettudományos alapelve, vagy időközben többségi szavazás függvénye lett ez is?

Vagy lesz, egy óvatlan pillanatban, amikor éppen nem figyelünk oda.

Balázsi Károly, Magyar Hírlap
  • Fel kell venni a harcot a gravitáció ellen!
    A normalitás elleni háború légnyomást okozott magas poszton is.
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó