A jelenleg kormányzó spanyol Néppárt a voksok 28,7%-ának megszerzésével egyértelműen, a második helyezett szocialistákra közel 7%-ot verve megnyerte a választásokat, ami négyéves válságmenedzselést követően, a komoly vérveszteség – három és fél millióval kevesebb szavazat – ellenére komoly siker. Az azonban, hogy ki ülhet be a Moncloa palotába, nyitott kérdés. A PP elvesztette a kormányalakítás szempontjából döntő jelentőségű abszolút többségét az alsóházban, a Kongresszusban, hiába tartotta meg ugyanezt a Szenátusban. A szocialisták, bár maradtak másodikak, történelmük legrosszabb eredményét érték el (22,02%; 90 mandátum, 1,5 millióval kevesebb szavazat, mint 2011-ben). A választások nagy „nyertese” a szélsőbaloldali Podemos („Meg tudjuk csinálni”), amely új erőként, okos kampánnyal, középre húzódva, a becsléseken felül teljesítve ért el harmadik helyezést (20,66%; 69 mandátum). A várakozásokhoz és mérésekhez képest rosszabbul szerepelt a feltörekvő, szintén új, a médiában a Podemoshoz hasonlóan futtatott liberális párt, a Ciudadanos (C’s, „Polgárok”, 13,8%, 40 mandátum). Így aztán egyik ideológiailag egymáshoz viszonylag közel álló pártcsoportnak sincs megfelelő többsége (a 350 fős törvényhozásban 176 mandátum). Kormányozni, vagy akár csak miniszterelnököt beiktatni így vagy az ideológiai palettán átnyúlva lehet csak, vagy a nemzetiségi pártok támogatásával, ami erősen megnöveli a zsarolási potenciáljukat.

Az eredmények mögött részben gazdasági, részben társadalmi és politikai okok húzódnak. A PP-kormány az elmúlt négy évet a bankrendszer megmentésére és a gazdaság talpra állítására fordította, aminek makrogazdasági eredményei ugyan már láthatóak, de az emberek hétköznapi életében még nem érződnek a pozitív hatások. Még mindig 20% fölött van a munkanélküliség, ráadásul két fiatalból egy nem talál munkát. Emiatt többen lettek vevők a szocialisták és a Podemos szociális retorikájára. Például az eredetileg a Podemos által kitalált garantált alapjövedelem szöveget a PSOE át is vette, s végigvitte a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése vonalat. Nagyon negatívan hatottak továbbá a két nagy párt körüli korrupciós botrányok, melyek az egész politikai elitet diszkreditálták, s segítették az újak felemelkedését. A Rajoyt jellemző technokrata politizálás sem javított a PP népszerűségén (a Brüsszelnek imponáló makroszámokkal nehéz választásokat nyerni), hiányzott az érzelmi dimenzió, míg az újak ezzel mesterien operáltak. A kormányra ráégett továbbá a katalán helyzet is, a dialógusra képtelenség fokozta a nemzetiségek haragját. Mindezt a választási térkép is mutatja: az ország nagy része végül kék lett ugyan (PP), de a dél-délnyugati, hagyományosan vörös sarok (Andalúzia, Extremadura) most sem váltott, az északkeleti rész, Katalónia pedig a lázadóké, a Podemosé lett (lila).

Már a választások éjszakáján elkezdődött a latolgatás belföldön és külföldön egyaránt, hogy akkor mi is következik az eredményből. Rögtön beindult az üzengetés, ki kit hol szeretne látni, kivel mikor vagy soha és milyen feltétellel. A nagy pártokat még az exit poll is, nem csak a közvélemény-kutatások, alul mérték, az újakat pedig felül. Brüsszel üzent: továbbra is elvárja a feszes gazdálkodást. Az Economist hangosan siratta, hogy a média által futtatott liberálisok az általa óhajtottnál gyengébben szerepeltek. A Dél-Európában mindenhol előretörőben levő baloldaliak pedig a táboruk további növekedésért szorítanak.

Mostanra két forgatókönyv körvonalazódik: az első, hogy a PP – ahogy Rajoy miniszterelnök a választások éjszakáján meg is ígérte – nekifut a kormányalakításnak.  A második pedig, hogy a baloldal egy népfrontos kormányban összekovácsolja magát.

Nézzük a kettőt külön-külön!

A Néppárt a legelutasítottabb pártként a legmagányosabb politikai szereplő. A programját tekintve a PP-vel bizonyos pontokon még összebékíthető Ciudadanos vezetője, a 36 éves, jó kiállású és üdén kommunikáló Albert Rivera már a választások előtt jelezte: kormányoznia, bárki is lesz az, a győztesnek kell, tehát a beiktatást segíteni fogja. Igen ám, de Rajoyéknak még velük sincs meg a többségük, további potenciális partner pedig égen-földön nincs. Rajoy a felelős döntést kéri számon minden parlamenti erőn, s a stabilitás kényszerét hangsúlyozza a törékeny gazdasági és politikai helyzetben. Adná magát vagy a nagykoalíció ötlete, vagy egy, szintén csak a kormányra lépést segítő szocialista tartózkodás. Az elsőhöz a világ egyik legerősebb ideológiai megosztottságán kellene felülemelkedni, amire sok esély nincsen. A monarchisták és a köztársaságiak gyilkolásig menő ellentétéről szólt a spanyol polgárháború 1936-39 között, s ez bizony a lelkekben továbbra is él, pláne, mióta a Rajoy előtti szocialista Zapatero-kormány újranyitotta a sebeket. Az alkuhoz, külső támogatáshoz a PSOE feltételül támaszthatja a személycserét a PP-ben, amit többen lehetségesnek tartanak. A tisztújításon a szocialisták a ciklus közben átestek: a kora negyvenes Pedro Sanchez sok fiatalt hozott helyzetbe a pártjában, az új pártok pedig eleve csupa fiatallal operálnak (a Podemost vezető Pablo Iglesias is csak 37 éves), így már csak a PP adós a generációváltással (Rajoy idén töltötte be a hatvanat).  Némileg ezzel egybecsengve a kampánytól távol maradó egykori konzervatív kormányfő, Aznar, a PP tiszteletbeli elnöke, immár nem először, az önmagukba nézést, a megújulást, így kongresszus összehívását szorgalmazta a pártvezetés tegnapi ülésén.

A másik alternatíva a „vesztesek koalíciója”, azaz hogy összeáll a baloldal. A parlamenti matematika ezt könnyen kiadja, s ideológiai hátraarcra sem volna hozzá szükség, ellentétben az előző forgatókönyvvel. Állítólag Sanchez ezen már dolgozik is, s azért nyilatkozta, hogy a győztes próbálkozzon meg a kormányalakítással, hogy időt nyerjen a háttértárgyalásaihoz. Sancheznek személyesen is az előre menekülés, a kormányzással való megpróbálkozás az egyetlen út, hogy ne kelljen elszámolnia az övéinek az elért, történelmileg legrosszabb eredménnyel. Igen ám, de párt öregjei, mint Felipe Gonzalez, a nyolcvanas évek nagytekintélyű kormányfője vagy a fiatal, de andalúziai tartományi elnökként már komolyan bizonyított Susana Díaz óva intik a főtitkárt a kalandtól. Attól tartanak, hogy a Podemos kormányon felfalja a szocialistákat (ne feledjük, hogy ha a mandátumokat tekintve nem is, de a szavazatszámban ott vannak a PSOE sarkában), továbbá olyan engedményekre kényszerülnének, melyek vállalhatatlanok. Elég, ha arra gondolunk, Pablo Iglesias a választások éjszakáján már kerek-perec meg is fogalmazta a feltételeit, melyek között szerepel a népszavazás jogának megadása Katalóniának, ami a spanyol egység végét jelentheti. A PSOE pedig a spanyol alkotmány talaján áll, az pedig ilyet nem ismer.  Ezen túlmenően azt sem feledhetjük, hogy a Podemos belülről is rendkívül töredezett: az ország különböző sarkaiból érkező rendszerellenes mozgalmárok a kongresszusban négy frakcióban fognak ülni, területi érdekeiket képviselve. Egy ilyen színes csapattal való kormányzás pedig nem tűnik egyszerű mutatványnak.

Vannak, akik a dilemmát így írják le: német vagy portugál forgatókönyv? Én azt gondolom, spanyol. Nem szorulnak mintakövetésre. Aztán, ha nem boldogulnak, újra az urnákhoz járulnak.

A parlament alakuló ülését 2016. január 13-án tartják, ezt követően állhatna fel a kormány. A miniszterelnök személyére, a pártokkal való egyeztetést követően, az uralkodó tesz javaslatot. VI. Fülöpnek nem lesz egyszerű karácsonya…