Tabusított írók - A befagyott múlt és az új szimbolikus harc
A probléma, hogy a jobboldal és a baloldal történelmi emlékezete egyaránt „lyukas”: semmilyen tudás nincsen a valós, vállalható történelmi előképekről.
2012. május 25. 10:06

Miközben Nyugat-Európában könyvtárnyi irodalma van a szimbolikus politika és a történelmi emlékezet vizsgálatának, addig Magyarországon ez a téma jórészt tabunak, vagy szitokszónak számít. Utalhatunk többek között arra, hogy Rudy Koshar egy egész könyvet szentelt a német történelmi emlékezet tárgyi emlékeihez kötődő múltértelmezés feldolgozásának. Gerő András művét (Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX-XX. századi történetéből) leszámítva azonban Magyarországon nem mutatkoznak jelei a szimbolikus politika kutatásának. Nem történt meg az egymásra következő történelmi traumák (Trianon, a második világháború, a holokauszt, 1956) kibeszélése, ami előfeltétele az értelmes vitának és a konszenzus kialakulásának. A negyven évig tartó államszocialista rendszer idején a múltról folytatott értelmezések és viták „befagytak”, és a rendszerváltást követően újrakezdődött a küzdelem a múlt értelmezése körül.

Az elmúlt időszakban számos nyugtalanító intézkedés jelezte, hogy a kétharmados többségre támaszkodó jobboldal a saját – torzóban maradt – múltértelmezését kívánja hegemón pozícióba helyezni. Erre utalt a Magyarország Alaptörvényének kifejezése („Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését”), az utca- és térátnevezések konjunktúrája, a Károlyi-szobor eltávolítása a Kossuth térről, valamint a Kossuth tér átrendezési terve, amelyik az 1944-es arculat restaurálását célozza. Korábban szóba került egy katolikus alapítvány javaslata a Szabadság-szobor eltávolítására.

A nemzeti emlékezet egyik legkedveltebb megnyilatkozási terepe az irodalom. A „nemzeti író”, a „nemzeti költője” minden nemzeti mitológiának nélkülözhetetlen eleme. Magyarországon – miként Közép- és Kelet-Európa többi országában – írónak, költőnek lenni többet jelentett, bizonyos értelemben mindmáig többet jelent, mint Nyugat-Európában, nem is beszélve az Egyesült Államokról. A kisállamiság, a hosszú ideig tartó idegen uralmak közepette az irodalom vállalta fel a nemzeti érdekek becsatornázását a politikába (ld. a magyar és a lengyel irodalmat). Nem véletlen, hogy Magyarországon a rendszerváltás után megjelent egy vita az irodalom szerepéről: egyesek a politizáló irodalom hagyományainak jegyében a „nemzeti sorskérdéseket” kérték számon az irodalmi életen, mások pedig azt hangsúlyozták, hogy az irodalom szükségszerűen, jellegéből fakadóan öntörvényű, amelyik saját szabályszerűségeinek engedelmeskedik (ahogyan Esterházy Péter írta: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza…”).

A Méltányosság Politikaelemző Központ korábban is írt arról, hogy erősödik az igény a jobboldalon a jelenlegi irodalmi kánon revíziójára, a Horthy-korszak elfeledett íróinak beemelésére. Az irodalom szerepéről és az írói küldetésről szóló vitára most alkalmat ad, hogy az új Nemzeti alaptantervben megjelent Szabó Dezső, Wass Albert és Nyírő József.

Eltérő életutak, eltérő interpretációk

A Magyartanárok Egyesülete élesen bírálta a három – személyiségében eltérő – író szerepeltetését az új Nemzeti alaptantervben. A közlemény leszögezi, hogy „a nemzeti alaptanterv és az iskola nem szakadhat el az irodalomtörténet-írástól, nem mondhat ellent a szaktudomány értékítéletének”, vagyis az Egyesület a három író kiválogatását alapvetően politikai-ideológiai motivációjúnak tekinti. Egyúttal a szervezet kijelenti, hogy a három szerzőt „nemzeti radikálisként” határozza meg, amelyik „politikai, és nem irodalomtörténeti kategória”.

A „nemzeti radikális” kifejezés kellően eufemisztikus, semmitmondó. Mintha a három szerző életpályája, személyisége és ideológiája egy nevezőre lenne hozható! Valójában a „nemzeti radikális” jelző elfedi, hogy három nagyon különböző karakterű és világnézetű emberről beszélhetünk.

Egyébiránt meg kell jegyezni, hogy a háromból két szerző életműve régóta az irodalomtörténeti kutatások fókuszában áll. A szokatlan triászból Szabó Dezső ágyazódik be leginkább az irodalmi kánonba. Szabó Dezsőt, ha elnagyoltan is, de szerepeltetik az irodalomtankönyvek. Egyebek között benne van a Kelecsényi László Zoltán által szerkesztett Középiskolai irodalmi lexikonban, Életeim címmel megjelent visszaemlékezését a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki 1965-ben. Nyírő József arcképét Pomogáts Béla rajzolta meg. Wass Albert tudományos kutatásától – éppen a napjainkban ható kultusz és az átpolitizáltság miatt – a szakma tartózkodik, de szerencsére e téren is megindult egy elmozdulás: életművéről, valamint a „térnek” (jelen esetben Erdélynek) a „nemzeti képzelet” általi „kisajátításáról” Ágoston Vilmos tollából olvasható egy izgalmas és tanulságos könyv.

A három szerző személye árnyalt értékelést igényel. Szabó Dezső antiszemitizmusa, sovinizmusa és antiliberalizmusa kétségbevonhatatlan, ugyanakkor Feltámadás Makucskán című kisregénye a Bethlen-korszak megsemmisítő szatírája. Ennél élesebben, könyörtelenebben és ugyanakkor máig ható érvénnyel nem pellengérezték ki a Horthy nevével fémjelzett negyedszázad első felét. Már csak ezért is furcsa, hogy a Szabadság téri református templomban Horthy és Szabó Dezső szobra egy légtérben kap(hat)ott helyet, hiszen valójában Szabó gyűlölte a kormányzó által megjelenített „keresztény kurzus” politikáját és társadalmát. Bármilyen ironikus, ha ma Szabó élne, valószínűleg éktelen haragra gerjedne a kibontakozó Horthy-kultusz, egyebek között saját szobrának Horthy oldalán való elhelyezése miatt.

Hogy Szabó Dezső értékelése mennyire bonyolult, azt jelzi, hogy az 1985-ben indult Századvég című folyóirat borítólapján Szabó portréja is szerepelt, többek között Ady Endre, Szekfű Gyula és Jászi Oszkár társaságában. A rendszerváltó értelmiségiek nyilván nem a soviniszta, az antiszemita, a Budapest-ellenes Szabó Dezsőre kívántak emlékez(tet)ni, hanem arra a Szabó Dezsőre, aki mindenkor kérlelhetetlenül ostorozta a fennálló hatalmat, függetlenül attól, hogy azt aktuálisan Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla vagy Horthy Miklós, illetve Bethlen István személye jelenítette meg. Ezekre a Szabóhoz, Adyhoz és Jászihoz hasonló – Bibó István szavaival élve – „reális lényeglátókra”, akiknek életművét az 1948 utáni nyilvánosságban és az oktatásban elhallgatták vagy meghamisították, mint példaképekre volt szüksége a rendszerváltó értelmiségieknek.

Szabó elfogultan antiszemita volt, de nem jutott el soha sem a politikai fajvédőkig, sem a nemzetiszocializmusig, sőt az 1940-es években határozottan antináci attitűd jellemezte, hiszen a magyarság érdeke – amelyet őszintén kívánt képviselni – és a hitleri Németország hódító politikája kizárta egymást. Az arisztokráciát, a nagytőkét és a katolikus klérust ugyanolyan hévvel bírálta, mint a zsidóságot és a németséget. Antiszemitizmusa és romantikus antikapitalizmusa volt a legfőbb akadálya annak, hogy a liberálisokkal vagy a polgári radikálisokkal megtalálja a közös hangot. Antiszemitizmusa menthetetlen, ugyanakkor legalábbis le kell szögezni, hogy semmiképpen nem rokonítható a náci fajelmélettel. Ami a romantikus antikapitalizmust illeti, ne feledjük el, hogy abban sokan osztoztak – a teljesség igénye nélkül: Walter Scott, Jókai Mór, Jules Verne, Jack London, Gandhi, az utópisztikus szocialisták, a narodnyikok, az eszerek, az anarchisták. Szabó talán az utóbbi három eszmeáramlat kevercsébe tartozhatna, kiegészítve a nacionalizmus vegyértékével.

Szabó sorsa a szélsőjobbról érkező Bajcsy-Zsilinszky Endre pályafutásával vethető párhuzamba: 1919 után antiszemita retorikával támadták a „bűnös Budapest” forradalmait, majd az 1930-as évektől kezdve mindketten elszántan küzdöttek a hitleri Németország ideológiai térnyerése és a nemzetiszocializmus térhódítása ellen. Mindketten a társadalmi rendszer lényeges reformját (a parasztság szociális felemelése) és a szomszédos népekkel való együttműködést kívánták, végül mindkettejük sorsa összefonódott annak a rendszernek a bukásával, amelynek létrejöttét eleinte, az 1920-as évek elején támogatták. Aki Szabó életműve ellen tiltakozik, az hogyan fogadhatja el, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endrének van szobra? Hiszen utóbbi esetében az eszmei indulás szintén szélsőjobbról történt!

Ami Wass Albertet illeti, az ő esete egyszerűbb. Nyilvánvaló, hogy az emigráns író népszerűségének megágyazott a „nemzeti kommunista” Ceauşescu-rezsim kisebbség-ellenes ámokfutása. Hosszú csend és hallgatás után, az 1980-as években Erdély ismét „téma” lett, köszönhetően a romániai magyarságot sújtó repressziónak. Az egész világon reneszánszát élte a nemzetállam alatti kisebbségi közösségek útkeresése, részben annak köszönhetően, hogy 1968 nyomán megkérdőjeleződött a modernizáció paradigmája, amelyet más-más módon és ideológiai alapvetéssel a nyugati kapitalizmus és a keleti államszocializmus is képviselt. Nyugaton a posztmateriális értékek felé tájékozódók, a kisebbségvédők, az etnikai és kulturális autonomisták és a zöldek a baloldalra sodródtak, hiszen Nyugaton a modernizáció elleni lázadást a baloldaliság fejezte ki (de az újbaloldali attitűd éles szakítást jelentett a baloldal kétszáz éves tradíciójával: a jövőbe vetett optimista hittel).

Keleten, ahol az államszocializmus fenyegetett a tradicionális értékek, a helyi kisközösségek felszámolásával, az inga óhatatlanul is a másik irányba lengett ki. Ezért alakult ki az a különleges helyzet, hogy a nyugat-európai nemzetiségi pártok és a zöld pártok többsége erős baloldali kötődéssel rendelkezik, míg Közép- és Kelet-Európában ezeknek a politikai szervezeteknek a jelentős részét legalábbis a baloldaliságtól való tartózkodás jellemzi, noha a nemzetiségi érdekvédelem és az ökopolitika – elméletben – merőleges (merőlegesnek kellene lennie?) a jobb-bal tengelyre.

Wass könyvei tehát éppen jó időben robbantak be a hazai közéletbe. Akkor, amikor Erdély és a romániai magyarság kérdése ismét felszínre került, és egyúttal a szovjetizált táboron belüli kohézió éppen a nemzetiségi kérdésben kezdett repedezni. Talán nem túlzás azt állítani, hogy e politikai és kulturális kontextus(ok) nélkül Wass Albert nem tudott volna ennyire mélyen gyökeret ereszteni a magyarországi talajban.

Emellett még egy tényező szerepet játszott a Wass-kultusz kialakulásában: a magyar múlt szenvedéstörténeti felfogása. Észak-Erdély visszacsatolása után és az emigrációban írt könyveiben képtelennek bizonyult a román-magyar viszony árnyalt leírására, a magyarságot és a románságot homogénnek ábrázolta – a magyarok ártatlanok, történelmük „szenvedéstörténet”, míg velük szemben legtöbb könyvében a románságot differenciálatlan módon, a legsötétebb színekkel, egyoldalúan, mint a magyarság ellenségeit és elnyomókat mutatta be. Egyébként Ágoston Vilmos írt arról idézett könyvében, hogy Wass amerikai emigrációjában mennyire tájékozatlan volt a negyvenes-ötvenes évek romániai politikai viszonyairól, milyen mértékben hatotta át írásait az anakronizmus. Miután Magyarországon divatos a magyar múlt „szenvedéstörténetként” való megélése, a történelmi hibákkal való szembenézés hiánya, sőt a szembenézés elutasítása, ezért nem csoda, hogy mára ő vált a legtöbbet olvasott erdélyi íróvá, nem pedig Tamási Áron, aki nem csupán lélekábrázolásban, derűben és humorban, de a társadalmi folyamatok értésében, a magyar-román viszony árnyalt, finom elemzésében is fölötte áll.

A Wass-kultusz egyenesen következik abból a leegyszerűsítő, sematikus felfogásból, amelyik a magyar társadalmat jellemzi keleti szomszédjával kapcsolatban, tudomást sem véve a történelmi tényekről. Szomszédaink, köztük Románia 20. századi története teljesen kimarad a magyarországi történelemtanításból, vagy legfeljebb a kisebbségi magyarság történetére, illetve néhány első és második világháborús tényre redukálódik. Magyarországon divatos még azt hinni, hogy a romániai kommunista rezsim első perctől kezdve elnyomta a magyarokat, és kedvezett a románoknak, vagyis – szól a sommás érvelés – a román kommunisták legalább „nemzeti érzelműek” voltak, tehát valahol dicséret illeti őket, míg a magyar kommunisták „internacionalistákként” viselkedtek, tehát jobboldalról nézve „bűnük” ennyivel is nagyobb.

Csakhogy az igazság bonyolultabb: Romániában 1953-ig létezett a Magyar Népi Szövetség mint a nemzetiségi érdekképviselet „kirakatszervezete”, amelyet ugyan a román államszocialista rendszer gond nélkül likvidált, mihelyt nem volt rá szüksége többé, a mérleg másik serpenyőjében viszont 1952-ben megszervezték a székelyföldi Magyar Autonóm Tartományt (igaz, a magyarság megosztásának szándékával, és kifejezetten Sztálin utasítására). És bár igaz, hogy a Magyar Autonóm Tartomány rövid fennállása alatt sem rendelkezett (nem rendelkezhetett) valódi önkormányzatisággal (egy pártállamban ez kizárt), de a székelyföldi magyarság számára ez az évtized fellélegzést jelentett a korábbi meg a későbbi repressziókhoz képest.

A román kommunista párt számára a többségi nemzet nacionalizmusa veszélyesebb volt, mint a magyar kisebbségé, tekintve, hogy a többségi társadalom a szovjetek bábját látta a kommunistákban (akik között a nemzetiségek – beleértve a magyarokat is – felülreprezentáltak voltak). Ezen kétségtelenül a Ceauşescu nevével fémjelzett „nemzeti kommunista” fordulat változtatott (amelyet jelzett a Maros-Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése 1968-ban). A pártállam azonban – jellegéből fakadóan –ugyanúgy sújtotta a román parasztot, mint a magyart, a román monarchistát, mint a magyar konzervatívot, a román pártonkívülit, mint a magyart, miközben ugyanazokat az előnyöket kínálta – nemzetiségtől függetlenül – a párttagoknak. Mellesleg a falurombolás sem kizárólag a magyarság, hanem általában a romániai vidéki életforma felszámolására irányult.

Wass Albert – mivel nem rendelkezett az elfogulatlan értékeléshez szükséges információval – nem ábrázol(hat)ta ezeket a finom viszonyokat a könyveiben, a távolság óhatatlanul torzította a látószögét. Az általa képviselt „szenvedéstörténeti” felfogás (a magyarok mindig jók, ellenségeik mindig rosszak) veszélyes illúziókba ringatja azokat, akik nem kellő ismerettel felvértezve olvassák a műveit. Ezért lehet oly rokonszenves a szélsőjobboldalon, ahol a magyarság története amúgy is úgy jelenik meg, mint „szenvedéstörténet” (amelyik persze üdvtörténet is, hiszen a jelenbeli szenvedésekért kárpótol majd az erkölcsi győzelem és a távoli jövőbe „kihelyezett” jutalom: Trianon revíziója).

Nyírő József, aki erdélyi behívott országgyűlési képviselőként követte Szálasit Sopronba, manapság szintén reneszánszát éli, ha nem is olyan mértékben, mint Wass Albert. Nyírő választása talányosabb, mint Wass Alberté. A székelyek nagy írója valószínűleg újratemetése okán került bele a Nemzeti alaptantervbe. Újratemetése ellen a román kormány máris diplomáciai úton tiltakozott. Nyírő esetében nem könyveinek szellemiségével, társadalomábrázolásával van a probléma, hanem azzal, hogy követte a nyilas kormányt Sopronba, sőt újságíróként ösztönzött a végsőkig való kitartásra, amivel finoman szólva sem tett jót megítélésének.

Hogyan értékeljük a három író szerepeltetését? Ha a cél az volt, hogy a diákok színesebb körképet kapjanak a magyar irodalomról, akkor méltánylandó a fenti írók beemelése a Nemzeti alaptantervbe. A Magyartanárok Egyesülete arra hivatkozott, hogy az érintett írók életművének értéke nem tisztázott. Szabó és Nyírő esetében ez az érv biztosan nem állja meg a helyét, hiszen életművük legszebb darabjainak az értékelése letisztult, legfeljebb nem hangsúlyozták őket. Wass Albert és Nyírő József népszerűségéből előnyt lehet kovácsolni, mert könyveik olyanokat is elvezethetnek az erdélyi irodalomhoz, akik addig nem vettek kezükbe se Tamási Áront, se Sütő Andrást. Itt felmerül a kérdés, hogy mi az irodalomtanítás feladata. Ha a régi „porosz” felfogás szerint a magyartanárok feladata a kánon tanítása, akkor a három szerzőt nyugodtan ki lehet hagyni, és vissza lehet térni a kánon bővítésére később.

Ha viszont a cél az, hogy a diákok minél több magyar író műveit ismerjék és olvassák, akkor aligha vitatható a három író személye (ez teljesen független az érintettek politikai, ideológiai megnyilvánulásaitól és szerepvállalásaitól). Természetesen sok múlik azon is, hogyan tanítják a fenti írókat. Az egyes tanár szerepe, habitusa nem elhanyagolható szempont ebben a kérdésben. Ez a kérdés viszont már a tanárképzés témájához vezetne át bennünket, ami egy másik elemzés tárgya lehetne.

A probléma a mi számunka nem irodalmi, hanem politikai, pontosabban identitáspolitikai. A problémát az jelenti, hogy a Nemzeti alaptantervet körüllengi a kultúrkampf gyanúja. Az írók beemelése talán észrevétlen maradt volna, ha egyéb jelenségek (pl. a Horthy-szobor avatása) nem idéznék fel a szimbolikus harc légkörét. Bár a kormánynak semmi köze nem volt a szoborállításhoz, a mai kiélezett, kétpólusú politikai helyzetben óhatatlanul is a kormány kerül a kritikák középpontjába, ha másért nem, akkor azért, mert – bírálói szerint – maga mutat helytelen példát a múltértelmezésben. Ebben a helyzetben nem volt szerencsés Wass Albert beemelése, aki talán a leginkább vitatott a három író közül (éppen azért, mert Szabó és Nyírő nem vetekszik vele népszerűségben).

Egy kiegészítés: A lyukas történelmi emlékezet

Magyarországon általában azokat a személyiségeket tartják kiemelkedőnek, akik vagy egy, utólag idealizált korszak névadóivá váltak (Horthy, Kádár), vagy azokat, akik „keményen megmondták az igazságot” a világ arcába (csakhogy az igazságból több van, úgyhogy a világ számára ez érdektelen). Furcsa, hogy a mai jobboldal Horthynál és Telekinél keresi az eszmei gyökereit és a hőseit, és elfeledkezik azokról a polgári politikusokról, akik antikommunisták voltak, és vállalhatók a mai liberális demokrácia szempontjából: például Sulyok Wass, Pfeiffer Zoltán, Nagy Ferenc személye és életműve kompatibilis a modern parlamentarizmussal és a jogállammal – a jogfosztó Horthy és Teleki életműve nem!

Ugyanez vonatkozik a baloldali emlékezetre: szakítani kell a Kádár-rendszerhez fűződő nosztalgikus érzelmekkel, bármilyen indokoltak is lehetnek akár ezek, és a két világháború közötti, valamint az 1945-47-es rövid átmeneti periódus szociáldemokrata politikusait (pl. Peidl Gyula, Peyer Károly, Szeder Ferenc, Kéthly Anna, Mónus Illés) kellene végre helyén kezelni, és valódi példaképként tekinteni. A probléma, hogy a jobboldal és a baloldal történelmi emlékezete egyaránt „lyukas”: semmilyen tudás nincsen a valós, vállalható történelmi előképekről. A magyarok nem ismerik saját történelmüket, nem is tudják, hogy kikre lehetnének büszkék – a magyar társadalom számára a múlt „befagyott”. Ez óriási felelősséget ró a történelemtanításra, és a jelenlegi meg a jövőbeli oktatáspolitikai kormányzatra is.

Paár Ádám, Méltányosság Politikaelemző Központ
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó