Zöld államháztartási reform Magyarországon
A gyakorlatban is meg kell valósítani az öko-szociális adó- és támogatási reformot – enélkül szó sem lehet hosszabb távon is fenntartható gazdasági tevékenységről.
2011. augusztus 4. 11:38

Az előző alkalommal a fenntartható fejlődés stratégiájához általánosan kapcsolódva megvalósítandó környezettudatos államháztartási reformot jártuk körbe, míg az alábbiakban a témát idestova két évtizede folyamatosan tárgyaló/továbbfejlesztő Levegő Munkacsoportnak a hazai feltételekkel is számoló, 2009-ben történő megvalósítás-indítást feltételező reform elképzeléseivel ismerkedhetnek meg az olvasók. Előrebocsátjuk, hogy e civil szervezet nemcsak elvi javaslatokat dolgoz ki, hanem komoly háttérszámításokkal alátámasztott komplex anyagokkal is „bombázta” (amíg volt) a környezetvédelmi főhatóság és más tárcák felelős döntéshozóit és ezt teszi ma is.

Emellett – számos neves közgazdászhoz hasonlóan – továbbra is az a véleményem, hogy a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válságból csak a mögöttük meghúzódó ökológiai és klímaváltozási krízishelyzet kezelésében rejlő szinergiák kihasználásával lehetséges a tartós kilábalás. Miután a magyar államháztartás a megtermelt nemzeti jövedelem közel 40 százalékát közvetlenül osztja el (és emellett óriási a társadalmi-gazdasági folyamatokra gyakorolt közvetett hatása is), alapvető szerepet játszik a társadalom és a gazdaság fejlődésében. Részben okozója is a jelenlegi válságnak, ezért gyökeres megújítása tovább nem halogatható.

Miért kell „zöld” reform?

A levegősök honlapján is elérhető tanulmány[1]alapvetése szerint az utóbbi két évtized kormányai és konvergencia programunk is rendre neoliberális alapon és eszközökkel próbálták és többnyire próbálják jelenleg is kezelni a rendszerváltás során felhalmozódott, időközben a fent említett többfajta válsággal is súlyosbított problémákat. Az államot rossz gazdának titulálva kirívó mértékben, egyébként jól működő állami cégekre (pl. vízgazdálkodás, vasúti teherszállítás) kiterjedően is hajszolták a privatizációt és magánkézbe adtak alapvető közszolgáltatásokat, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a piacgazdaság szabályszerű és korrekt működtetéséhez kiterjedt állami intézményrendszerre van szükség.

Enélkül (mint a hazai, enyhén szólva szabados gyakorlat is tanúsítja) nem szabadpiac, hanem – ahogy a tanulmány aposztrofálja – többnyire szabadrablás ami kis hazánkban az utóbbi évtizedekben érvényesül. Erre utalnak kirívóan nagymértékben külföldi kézbe került termelő gazdasági és pénzügyi vállalkozásaink, a rendre kirobbanó élelmiszerminőségi botrányok, az önkényes földhasználat, az illegális erdőirtás, a felszántott (újabban bányákkal is rombolt) láprétek, a védett területeken kezdeményezett „zöldmezős” beruházások elszaporodása, hogy csupán a társadalom rovására a liberális szemlélet és gyakorlat környezeti/ökológiai kártevéseit említsük. Még igen magas államháztartási hiányunk mellett sem az állam leépítésével, hanem főként erőforrásaink átcsoportosításával, a környezetre káros termékek és tevékenységek „büntetésével” (az általuk okozott társadalmi károk megtérítését/elkerülését szolgáló adóztatással) kell és lehet a „zöld” államháztartási reformhoz forrásokat biztosítani, miközben – mint később látni fogjuk – össztársadalmi versenyképességünk és a szociális biztonság is javul.

A kezelendő válsághelyzet fő jellemzői

A tanulmány a sürgősen kezelendő problémák között elsőként a nagy államháztartási hiány fennmaradásához és növekedéséhez számottevő mértékben hozzájáruló, nemzetközi viszonylatban kirívóan alacsony arányú (2007-ben 57,3%, szemben az EU27-ek 65,4%-ával, ami időközben tovább romlott)  foglalkoztatást emeli ki.  Magyarországon a közel 500 ezer regisztrált munkanélkülin kívül további, mintegy egymillió, különböző okokból inaktív embert kellene visszavezetni a munkaerőpiacra.

E riasztó helyzet döntően a sokszor csak „piacvásárlási” célból külföldről beáramló tőke mesterséges, nem versenyszempontok alapján történő mozgatása miatt felszámolt tevékenységek (pl. édesség- és cukoripar, szőnyeggyártás) miatt alakult ki. Emellett – szerintem – alapjában hibás uniós politikák érvényesülése is hozzájárult e hovatovább tarthatatlan helyzet kialakulásához. Például a velünk együtt csatlakozó országok agrár gazdálkodói számára csak jelentős késedelemmel a közösségi szintre emelt támogatások miatt. Vagy – a hazai cukoripar tönkretétele esetében – egyik fontos (és gyakran hangoztatott) alapelvet, az elővigyázatosságot figyelmen kívül hagyó, a fejlődő világ javára érvényesített „külpolitikai” akcióval összefüggésben. Ezzel ugyanis az EU vállalta, hogy saját cukorgyártását erősen leépítve tartósan fejlődő országoktól szerzi be ezt az alapvető élelmiszert. Az ezzel kapcsolatos politikai kockázatok mellett itt az a vélekedés is tetten érhető, hogy hosszabb távon lehet majd a környezetet nagymértékben szennyező módon, de e károkat meg nem térítő alacsony szállítási tarifákkal több ezer kilométeres távolságból ellátni cukorral hovatovább félmilliárd embert. És itt döntő szerepet kapott egy másik, sajnos világviszonylatban is felkapott uniós szakpolitika, amellyel a bio-üzemanyagok révén vélnek hathatósan hozzájárulni az üvegházhatású gázok (ühg) kibocsátásának csökkentéséhez. Elmulasztották ugyanis leszögezni, hogy erre a célra mindenekelőtt másodlagos mezőgazdasági eredetű alapanyagot kell felhasználni, nem gázolva bele a mezőgazdaságban mindenütt kialakult termelési és tájszerkezetbe, megkímélve ily módon a Föld növekvő népességének mind nagyobb mértékben szükséges élelmiszer- és biológiai bázist. Hiányzik a bioüzemanyagok termelését-felhasználását ösztönző támogatási politikákból egy másik fontos elem is: annak előírása, hogy az ily módon elérhető nettó kibocsátás-csökkenést a teljes termelési és felhasználási ciklus egészére vonatkozóan kell előzetesen felmérni. Ennek hiányában az uniós irányelv által előírt, előbb-utóbb az összes felhasznált üzemanyag legalább 10 százalékát elérő bekeverési arány teljesítése csak sokmillió tonna gabona felhasználásával lesz elérhető – itt és a cukor esetében is sürgősen korrigálni kellene az uniós politikát.

A külkereskedelmi forgalomban bekövetkezett cserearány veszteség is jelentős mértékben hozzájárul válságos helyzetünk kialakulásához és tartóssá válásához. Statisztikai adatok szerint ugyanis 1995 és 2007 között az EU15-ök felé lebonyolított külkereskedelmi áruforgalomban összesen 275 milliárd forintos cserearány veszteségünk volt, ebből 640 milliárdot 2007-ben szenvedtünk el. Ehhez járult 2007-ben a velük lebonyolított kölcsönös szolgáltatás-forgalomban becsült mintegy 160 milliárdos cserearány veszteség. Noha a munkanélküliséghez hasonlóan a külkereskedelmi cserearányok alakulása is sokféle tényezőtől függő globális mutató, a mindkét területen tartósan romló tendencia komoly aggodalomra ad okot, és itt is felmerül némely, a csatlakozást követően kialakult uniós feltétel módosításának szükségessége.

A belföldi jövedelem-eloszlás alakulásais sajátos jelzést ad a súlyos helyzetről. Amennyiben ugyanis a bruttó hazai terméket (GDP) korrigáljuk a külföldi tulajdonosok által kivitt és behozott érték egyenlegével (ami számításba veszi azt is, hogy a behozott jövedelem hozama is 80-90%-ban a külföldieké), megdöbbentő kép tárul elénk: 2006-ban például a KSH 2 906 milliárd forint ilyen jövedelem távozását regisztrálta, ami – az MNB nyilvántartása szerint – 2007-ben további 20%-kal nőtt, elérve a 3 309 milliárdot. Mivel az utóbbi években a GDP növekedése rendre alacsony mértékű (2007-ben például 1,3% volt), a jövedelemkiáramlás a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) csökkenéséhez vezetett, és a konvergencia program tanúsága szerint ezt a csökkenést már nem képes kiegyenlíteni az uniós támogatások és befizetések egyenlege sem).

A népesség fogyása és korösszetételének kedvezőtlen változása 1981-től folyamatos és mind kiélezettebb helyzetet okozó probléma Magyarországon. A tanulmány mindenekelőtt azt emeli ki, hogy ezalatt a jövő zálogának tekinthető, és munkavégző potenciáljának dandárját képező 0-25 éves korcsoporthoz tartozók száma csaknem 1 millió fővel csökkent (3 845 ezerről 2 879 ezerre). Ehhez járul még a másik, riasztó tendencia, amely szerint a 2007-ben még 1 nyugdíjasra jutó 2,9 munkaképes lakos 2020-ra előreláthatólag 2,3-re, 2040-re pedig 1,7-re csökken. A népesség fogyásának megállításához a jelenleginél mintegy 80 ezerrel több újszülöttre lenne szükség, ezért e követelményt – a tanulmány szerint – tükrözni kellene a konvergencia programban is.

A környezetre káros és a hatékonyságot rontó támogatások, amelyeket az államháztartás közvetlenül és közvetve évente több ezermilliárdos nagyságrendben nyújt, számottevő mértékben járulnak hozzá a válság elmélyüléséhez és akuttá válásához. E támogatások ugyanis torzítják az árakat, és minden szinten hibás döntésekhez vezetnek – az állam, az önkormányzatok, a vállalkozások és az állampolgárok szintjén egyaránt. Az ilyen jellegű támogatások az alábbiak szerint csoportosíthatók:

- Közvetlen és közvetett államháztartási támogatások (a piacgazdaság elveivel ellentétes, vagy nem közjavak előállítására adott, illetve a környezetet szennyező és/vagy egészségkárosító tevékenységeknek sokféle formában biztosított juttatások és kedvezmények).

- Természeti erőforrások értéken aluli térítés mellett történő igénybe vétele.

- Nem internalizált környezeti károk (korábban e rovatban már tárgyaltuk).

- A nemzetgazdaság és a környezet szempontjából egyaránt káros infrastrukturális fejlesztések közpénzből (pl. autópályák, regionális hulladék lerakók), amikor a társadalmi szinten parazita fejlesztés kártételeire tekintet nélkül közjószágnak minősül – holott e pénzügyi forrásokat öko-szociális szemszögből ténylegesen hatékony megoldások kidolgozására és elterjesztésére fordíthatnánk. Ilyen támogatásokat az okozott károk meg nem fizettetésével; a szürke és a fekete gazdaság virágzásának hallgatólagos kormányzati jóváhagyással történő  megtűrésével; a környezetre káros infrastrukturális fejlesztések állami támogatásával; torzító szabályozással, köztük a természeti erőforrások értéken aluli térítés ellenében történő igénybe vételével; a közjavak köre definiálásának elmulasztásával  (mivel így nem közjavaknak minősülő produktumok előállítására nyújtható, természeti-környezeti és más szolgáltatásoknak viszont csupán azért nem, mert nem szerepelnek a „nomenklatúrában”).

- A túl nagy államháztartási hiány és eladósodottság, mely utóbbi jóval nagyobb is a kimutatottnál, mert a természetben és a környezetben felhalmozódott károkat és veszteségeket nem veszik figyelembe.

- Mindezt súlyosbítja az újraelosztás mértéke körüli zűrzavar, hiszen – mint azt a Levegő Munkacsoport és a Magyar Közgazdasági Társaság által kifejezetten e témában nemrég megtartott konferencia előadói is leszögezték – az újraelosztás aránya nem meghatározó a gazdasági fejlődés mértéke szempontjából. Sokkal inkább az itt a döntő, hogy milyen célkitűzések, stratégiák és programok állnak az elvonások és támogatások mögött – a fejlődés öko-szociális megközelítésben mennyire fenntartható. A zűrzavar miatt a folyamatok nem átláthatóak, amit a sokrétű szakszerűtlenség, a számonkérés és ellenőrzés hiánya csak súlyosbít (a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között az utóbbi javára megbomlott egyensúly, a kormány túl sok ügyben kap indokolatlanul „biankó csekket” – fogalmaz a tanulmány).  

- Az érdemi társadalmi egyeztetés hiánya olyan eszköz a rendszerváltás során eddig regnált kormányok kezében, amellyel (vissza)élve hathatósan hozzájárultak a közszféra legyengítéséhez – legyen szó az államháztartással összefüggő jogszabályok előkészítéséről, az egyébként is súlyos hiányokkal sújtott közszféra működésének gyenge hatékonyságáról, amit tovább rontanak az utóbbi időszak átgondolatlan átszervezései. A stratégiai témakezelés hiánya, a hibák és torz megközelítések „példatára” igen gazdag – tárgyalásukra később kerítünk majd sort.

A teendők

A kezelendő problémák sokrétűek, hasonlóképen a tanulmány által javasolt legfontosabb intézkedések is. Mindenekelőtt ki kell egészíteni a gazdaságelméletet a mindmáig jórészt ignorált ökológiai elemekkel: valódi, a környezeti externáliákat, az összes közvetlen és közvetett támogatást tartalmazó költségszámítás; ezen adatok nyilvánossá és széles körben elérhetővé tétele; a jelenleg elsődleges mérőszámnak tekintett GDP felváltása a természeti erőforrások változását, a környezet és az egészség károsodását; a keletkező társadalmi feszültségi tényezőket, valamint a jóllét minőségi elemeit is tükröző mutató-rendszerrel.

A legfontosabb gazdasági teendők

A gyakorlatban is meg kell valósítani az öko-szociális adó- és támogatási reformot – enélkül szó sem lehet hosszabb távon is fenntartható gazdasági tevékenységről. E reform vezérelve az adók és támogatások költségvetés-semleges átalakítása: az elvonásokat a foglalkoztatásról az anyagi-természeti erőforrások használatára kell átcsoportosítani, míg a támogatásokon belül a környezetkímélő termékeket és szolgáltatásokat részesítsék előnyben, megvonva az állami „mankót” a szennyezőktől és a gyenge hatékonyságú tevékenységektől.

A foglalkoztatás bővítése is elengedhetetlen eleme a javasolt reform-csomagnak, amelyben – az előbbi intézkedés nagymértékben kedvező várható hatásán túl – az oktatás-képzés minőségének javításával, valamint a támogatási forrásoknak a foglalkoztatottak mintegy háromnegyedét befogadó, hazai tulajdonú kis- és közepes méretű vállalkozásokhoz átirányításával lehetne jó eredményeket elérni. 

Az államadósság és az államháztartási hiány jelentős csökkentése – mindenekelőtt a környezetre káros tevékenységeknek nyújtott támogatások megszüntetésével vagy visszafogásával.   

Jogi és intézményi átalakítások

Szakértői testület alakítása kormányzati szervek, önkormányzatok, civil szervezetek, tudományos intézmények, gazdasági és munkavállalói érdekképviseletek bevonásával a zöld államháztartási reform intézkedéseinek szakmai megalapozására és a végrehajtás nyomon követésére. Az országgyűlés – és a képviselők – felelősségének növelése az egyes döntések meghozatalában. A jogkövető magatartás lényeges erősítése az állami és az önkormányzati szférában – a korrupció visszaszorítására. Ennek érdekében meg kell erősíteni a jogszabályok betartatásában alapvető szerepet játszó állami szerveket (NAV, rendőrség, ÁNTSZ, építésfelügyelet, növényvédelmi szolgálat, fogyasztóvédelmi hatóságok, környezet- és természetvédelmi, valamint vízügyi szervek stb.).

Hatékonyabbá kell tenni a közszféra tevékenységét, ami további források odairányítását is megköveteli: megfelelő képzésre és tájékoztatásra; a célok szabatos megfogalmazására; a teljesítmények értékelésére és ösztönzésére; a személyes összefonódások és a korrupció megszüntetésére, megfelelő szakmai és társadalmi ellenőrzés kiépítésére. Fontos az oktatás és a kutatás/fejlesztés kiemelt állami támogatással történő erősítése is. Az igazságszolgáltatás szakmai színvonalát is emelni szükséges, fokozva szolgáltatásainak elérhetőségét is. Az államháztartási törvényt összhangba kell hozni az Európai Tanács Pénzügyi Rendeletével, de erősíteni szükséges a civil társadalmat és a társadalmi önszerveződéseket is – különös tekintettel a környezet- és természetvédelmi társadalmi szervezetekre.  Emellett – civil szervezetek bevonásával és megfelelő támogatásával – széleskörű tájékoztató munkát kell végezni a közvélemény, a véleményformálók és a döntéshozók körében a fenntartható fejlődés megvalósítására irányuló reform egyes alapelveinek és célkitűzéseinek megvilágítására – mindezekről később még bővebben is szót ejtünk majd.

A fent vázolt öko-szociális reform messzemenő támogatást élvez az OECD és az Európai Unió alapvető jogi dokumentumai oldaláról egyaránt – „csak” legyen hozzá kellő politikai akarat, amihez – értő probléma-kezelés és konszenzus-építés mellett – meglesz a szükséges társadalmi támogatás is.



[1]
Az államháztartás ökoszociális reformja  http://www.levego.hu/sites/default/files/kiadvanyok/zoldkolts_tan_2008.pdf

Dr. Balog Károly szakközgazdász
  • Visszataszító volt Márki-Zay legújabb kijelentése
    A legvisszataszítóbb ebben, hogy ő a fogyatékos szót negatív értelemben használta. Úgy, minthogyha az, hogy valaki így éli az életét, pejoratív dolog lenne, az emberi értékeinek a csökkentségét jelentené – kommentálta a Magyar Nemzet kérdésére a baloldal miniszterelnök-jelöltjének tegnapi kijelentését a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke.
  • Ismét igazolódott, a baloldalon Gyurcsány Ferenc a főnök
    Az ellenzéki pártok próbálják csökkenteni a Márki-Zay Péter által okozott kárt azzal, hogy gyámság alá helyezik a kapitányt, ami azt is jelenti, hogy ismét bebizonyosodott, hogy Gyurcsány a főnök – értékelte az elmúlt hetet a Magyar Hírlapnak Kiszelly Zoltán politológus, aki kitért arra is, hogy miért lett kudarcos a baloldal nép­szavazási kezdeményezése, illetve a polgári kormánynak miért fontos a kultúra és a tudomány.
  • A többség szerint Orbán Viktor jobban képviseli az emberek érdekeit, mint Márki-Zay Péter
    Az országgyűlési választások – április harmadikára kitűzött – időpontjához közeledve egyre inkább felértékelődik a jobb- és baloldal által kínált jövőkép konfliktusának kérdése - mutat rá a Századvég legfrissebb elemzésében.
MTI Hírfelhasználó