A szabadság mást jelent Wahingtonban, mint Bagdadban
(washingtoni politikai elemzőnktől)
A mesterségesen fenntartott tévhitek egyike, hogy az Egyesült Államok háborút vív Irakban. A másik, hogy Washington ennek az állítólagos háborúnak a befejezésére és a katonák hazahozatalára törekszik.
2008. január 2. 10:19
Az Irak
elleni háború 2003. május elsején véget ért. Ez volt az a nevezetes nap, mikor
George W. Bush ünnepélyes keretek között jelentette az országnak: „A küldetés
teljesítve.” (Taps, éljenzés, üdvrivalgás.) Valójában minden, ami ez után, a
poszt-háborús évek kezdeti időszakában történt – az átmeneti kormány
felállítása, ideiglenes alkotmány elfogadtatása, a CIA-kapcsolatú iraki,Iyad
Allawi kormányfővé tétele, majd a szükségállapot bevezetésére való feljogosítása
– már egy hosszú távra tervezett megszállás nyitánya volt.
A
villámháború elborzasztó pusztítása és vérvesztesége után megcsappant azoknak a
száma, akik annak idején komolyan vették Bushnak az iraki néphez szóló
üzenetét: “Ha katonai hadjáratra kerülne sor, az az országot dirigáló törvényszegő
személyek ellen fog irányulni, nem ellenetek.” De még akkor is maradtak, akik –
titkos távlati terveiről mit sem sejtve– hittek hangzatos szavainak: „Az új iraki rezsim a szabadság drámai és
inspiráló példájaként fog szolgálni a régió többi nemzete számára.” A szabadság szón azonban, mint kiderült,
nem ugyanazt értik a Fehér Házban, mint Bagdadban,vagy akár máshol is a Közel-Keleten.
Csak hat
héttel az után, hogy Bush hivatalosan győzelmet nyilvánított Irak felett, John
Abizaid generális, a szövetséges erők főparancsnoka közölte, hogy
„gerilla-típusú hadjárat” indult ellenük, emiatt az elkövetkezendő években
fegyveres csapatok folyamatos ott tartózkodására lesz szükség. Lehetett ezt
félreérteni?
L. Paul
Bremer mint a Marsh Crisis Consulting
üzleti tanácsadó- és biztosítási cég elnöke és egyben vezérigazgatója közvetlenül
a háború előtt azzal próbálta felcsigázni pénzemberek és üzleti vállalkozók
beruházó kedvét, hogy Irak hosszadalmas újjáépítése során „majdnem kolóniaként
lesz irányítva”. Csak pár hónappal később – mintegy prokonzuli rangban Bush főmegbízottjaként Irakban –, egy
provinciális vezetőkkel tartott bagdadi megbeszélésen arra a nyílt
tudakozódásra, hogy felszabadítóként vagy
megszállóként tartózkodnak-e az országban, Bremer azt válaszolta: „Ez ugyan
egy kényes szó, de (kimondom), igen, megszállóként vagyunk itt.”
Az Independent UK beszámolója szerint 2004.
június végén, közvetlenül a (formális) hatalomátvétel előtt Allawi azt ígérte a
tüntető, lázongó népnek, hogy Irakbanpár nap múlva stabil és biztonságos
állapotok lesznek. 72 órával később Donald Rumsfeld, az akkori védelmi
miniszter viszont azt jósolta az amerikai televízióban, hogy a folyamatban lévő (iraki) lázadás „öt, hat,
nyolc, tíz, tizenkét évig is eltarthat” – aminek az elfojtása,
nyilvánvalóan, ugyanennyi ideig fog tartani.
Rumsfeld
megdöbbentő közlése a legjobb indulattal sem volt másnak vélhető, mint arra
való burkolt utalásnak, hogy Washingtonban véglegesen eldöntötték Irak hosszú
távú megszállását. Évekkel később próbálkozások kezdődtek a szerecsenmosdatásra.
2007 júniusában Thomas E. Ricks A
katonaság hosszabb tartózkodásnak néz elébe címmel azt írta a Washington Postban:
Az Egyesült Államok hivatalos köreinek vélekedése szerint az
Amerika-ellenes retorika mögött még a síita radikálisok, mint Muktada al-Sadr
sem akarják igazán a teljes amerikai kivonulást, különösen azért nem, mert
fenyegetve érzik magukat a szunnita felkelőktől. Szintén hivatalos vélemény,
hogy minden iraki kormány akar majd egy kisebb amerikai harci egységet tartani
(az országban), hogy megakadályozza az idegen intervenciót.
Ez az alattomos
ravaszkodás, amely az irakiak titkolt kívánságának próbálja feltüntetni a
megszállás véglegesítését, aligha illethető mással, mint a szégyenletes jelzővel, annál is inkább, mivel al-Sadr éppen az előző
hónapokban sikeresen fogta össze, majd vonultatta az utcára a síitákat és
szunnitákat a közös ellenségnek nyilvánított idegen csapatok ellen. (Az 1
milliós tüntetéstől annak idején sikerült a vezető amerikai híradók kameráit
távol tartani.)
Amerika
valóságos szándékára csupán néhány elszólás utalt – a felelős személyek nem
óhajtották beismerni a nyilvánvalót. Mikor 2003-ban a New York Timesban cikk jelent meg a Pentagonnak állandó bázis építésére
vonatkozó terveivel kapcsolatban, Donald Rumsfeld azzal ütötte el a riporterek
kérdezősködését, lehetetlenötlet, hogy akár végleges, akár hosszú távú
bázisokat akarnának létesíteni Irakban. A közmédia, kellőképpen megnyugodva,
ezek után évekig nem tért vissza a témára.
2005
októberében a Külföldi Kapcsolatok
Bizottságának meghallgatásán az iraki megszállást ellenző demokrata
szenátor, Russ Feingold számonkérésére Condoleezza Rice leplezetlenül elutasító
hangnemben kijelentette, hogy (a kormány részéről) mindig is nyíltan kifejezésre juttatták, nem akarnak Irakban maradni.
(Cheney
ugyanebben az évben burkoltan utalt ennek pontosan az ellenkezőjére, mikor azt
mondta, az amerikai haderők valószínűleg
már 2006-ban egy „pár helyre”
fognak visszavonulni, és ez távlatilag [az urbánus gerillaakcióktól
eltávolodva, K. H.] létszámcsökkentésre ad
majd lehetőséget. Nem véletlen, hogy ez a rendkívüli jelentőségű közlés a Washington
Postban csak a 19. oldalon eltemetve jelent meg, és annak tisztázása nélkül,
hogy vajon milyen „pár helyre” isutalt az elnökhelyettes.)
Csak
hetekkel ezelőtt, december elején Dana Perino, a Fehér Ház jelenlegi szóvivője
rezzenéstelen arccal közölte egy sajtókonferencián: „Nem törekszünk állandó
bázisok (létesítésére) Irakban.” Nyilván abban reménykedik, hogy ma már senki
sem emlékszik a Washington Post 2005
májusában megjelent cikkére, amely úgy mutatta be az épülő 14-ből a 4
legfontosabb katonai bázist, mint tipikus amerikai városokat, repülőtérrel,
üzletekkel, sportpályákkal, autószalonnal, kórházzal, mozival, saját víz- és
csatornahálózattal, elektromos központtal. . . Természetesen egyikből sem
hiányozhat a Burger King és a McDonald’s.
Az ország
nyugati régiójában azAl-Asad támaszpont óriás teherszállító
gépek fogadására kiterjesztett repülőtere és az iraki városokat messze elkerülő
utánpótlási vonalai következtében 18-20 ezer katona és privát szerződéses,
idegen bérmunkás folyamatos ellátását képes biztosítani. A hatalmas
parlagterületekkel övezett, betonfalakkal és barikádokkal körülvett,
távirányítású elektromos berendezésekkel és nehézfegyverekkel védelmezett
bázisokról az amerikai katonaság elsősorban légi támadások révén, minimális
személyi veszteséggel fogja tudni hatalmon tartani a mindenkori iraki
bábkormányt és biztosítani az elsősorban amerikai érdekeltségű olajkitermelés
és szállítás folyamatosságát.
Mindezekből
az elnökjelöltségre pályázók közül csak Dennis Kucinich demokrata képviselő vonta
le azt a következtetést 2007. november végén, hogy a Bush-kormányzat nyilvánvalóan meghatározatlan időre akar Irakban
maradni,és különböző eszközökkel próbálja
elfogadtatni a néppel a megszállás folytatásának tényét.
A NEMZETI KIEGYEZÉS KULCSA
Mikor a
poszt-háborús Irakban az ellenállás a vártnál elszántabbnak bizonyult, és nyilvánvalóvá
vált, hogy a megfékezésére több katona, több fegyver, több pénz és hosszabb idő
lesz szükséges, megszállás helyett az
illetékesek egyre gyakrabban háborúról
kezdtek beszélni. Háborúra ugyanis mindig van pénz Washingtonban. Sok pénz.
Számolatlanul.
Ráadásul a
háború lélektanilag jóval könnyebben elfogadtatható a tömeggel, mint a
megszállás. Helmuth von Moltke porosz generális annak idején az Isten irányította világmindenség integráns
részének nyilvánította a háborút, ennek során ugyanis véleménye szerint a “legnemesebb erények játszanak szerepet”,
mint a bátorság, hűség, kötelességérzet és az áldozatkészség. Dicsőített-e
valaki, valahol, valaha is hasonlóképpen egy megszállást?
Ami még
fontosabb, háborúskodásra mindig lehet forrófejű legényeket kapni, különösen,
ha a kormány el tudja hitetni, hogy a haza végveszélyben van. A szeptember 11-i
terrortámadás után is szép számmal léptek be a hadseregbe, mióta azonban sokan
megtudták (még mindig nem elegen), hogy Szaddám Huszein-nek semmi köze sem volt
hozzá, és Iraknak nem is voltak tömegpusztító fegyverei, azóta a katonaság még komoly
beugrópénz fizetése ellenére is állandó emberhiánnyal küszködik. Aligha lenne jobb
bizonyíték rá, hogy az átlag amerikai szemében nem dicsőség megszálló hadsereg
katonájának lenni.
A Pentagonban és a Fehér Házban nagyon is jól tudják, hogy bár ők háborúnak
nevezik, az irakiak (és általában az európai és közel-keleti népek) megszállásnak
tekintik az utóbbi 4 és fél évet.Korábbi helyzetfelmérésekszerintaz irakiak 92–98 százaléka
tartotta megszállásnak a koalíciós erők jelenlétét. (Még sejteni sem lehet, hogyan
vélekednek Európában és a Közel-Keleten Dick Cheneyről, aki még 2005. decemberében
is azt nyilatkozta, hogy Irakban „a nagy többség úgy tekint ránk,
mint felszabadítókra.”)
A washingtonpost.com december
19-i cikkében Karen deYoung ismerteti azt az amerikai katonai vezetés
megbízásából készített felmérést, amely szerint az irakiak minden vallási ága
és etnikai csoportja úgy véli, hogy az Egyesült Államok katonai inváziója a legfőbb
gyökere a köztük levő (a
nyugati médiában vallási gyökerű polgárháborúnak beállított) ellentéteknek, és mindannyian a „megszálló
erők távozását tartják a nemzeti kiegyezéskulcsának”.
A polgári
jellegű felmérések során ugyanez igazolódott be. Az eddigi legszélesebb körű
statisztikát egy Virginia állambeli cég végezte idén szeptemberben, és az
adatok azt bizonyították, hogy az irakiak széleskörű véleménye szerint „a
helyzet kizárólag az amerikai csapatok távozásával fog jobbra fordulni”.
A
legismertebb és nagy tudású (az eredeti arab nyelvű médiából és szakirodalomból
napi folyamatossággal tájékozódó) Irak szakértő, Juan Cole csak nem régen azt
írta, hogy az irakiak egységesen azon a
véleményen vannak, a konfliktusaik főképpen az amerikai katonai jelenlét következményei,
és türelmetlenül várják, hogy véget érjen.
Az
Egyesült Államok külügyminisztériumának belső használatra készült felmérése
2006-ban ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott. Éppen csak politikai
döntéshozatala során erről sem az iraki, sem az amerikai kormány nem hajlandó
tudomást venni. Talán a legmegdöbbentőbb – és nincs, nem is lehet mentség rá –,
hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete
sem.
JÓVÁHAGYOTT MEGSZÁLLÁS
December
18-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyetlenellenszavazat nélkül újabb egy évre jóváhagyta
Iraknak az USA vezette koalíció által
való megszállását, továbbra is „elsöprő hatalmat” biztosítva az amerikai hadvezetésnek,
beleértve a gyülekezési szabadság korlátozását, kijárási tilalom elrendelését,
statáriális jogot, a média felügyeletét, a közlekedés korlátozását (útlezárásokat,
forgalomelterelést, beton válaszfalak építését), és szintén beleértve, hogy
letartóztathassa, vallathassa és vádemelés nélkül bármeddig fogságba tarthassa
a gyanúsnak nyilvánított irakiakat.
A 15 tagú
bizottság teljesen figyelmen kívül hagyta az ügyben az Arab Liga állásfoglalását, és annak ellenére hagyta jóvá Nuri
al-Maliki kormányfőnek és kabinetjének a megszállás fenntartására vonatkozó
kérvényét, hogy az iraki parlament áprilisban alkotmányellenesnek nyilvánította
a korábbi engedélyadást, és tiltakozott az ellen, hogy meghosszabbítsák a
koalíció tartózkodási engedélyét 2008-ra. Ezt a döntéshozatalt hivatalos úton
közölte is az ENSZ bagdadi
hivatalával és a Liga kormányaival.
James
Paul, az ENSZ működését megfigyelő szervezetek
egyike, a Global Policy Forum (Globális Politikai Fórum) vezetője
nemrégen ismét rámutatott arra, hogy május 27-én az iraki parlament jogerős
törvényt hozott, amely megerősítette az alkotmány vonatkozó határozatát és
elrendelte, hogy az al-Maliki kabinet nemzetközi szerződéseket és egyezségeket
illetően nem hozhat egyoldalú döntést – mindenkor a parlament kétharmados
támogatására van szüksége az érvényesítéséhez. Nem ez lenne a természetes egy
valamelyest is működő demokráciában?
A Biztonsági Tanács további egy évre
meghosszabbította az olaj, olajtermékek és a földgáz exportjából származó
bevétel hasznosításáról szóló rendelkezést is, így ennek felügyelete továbbra
is az International Advisory and
Monitoring Board kezében, tehát külföldi kézben marad. Ugyanez érvényes az
olajkitermelés rekonstrukciójára, ami elsősorban angol és amerikai tervezők,
kivitelezők és biztonsági cégek felügyelete alatt történik.
És kik
ügyködnek Irak energiaproblémáinak megoldásán? Kik állítják össze és kik
dolgozzák ki az új olajtörvényt? Kik biztosítják az amerikai befektetők
érdekeit? A New York Times szerint a
Fehér Ház számos vezető beosztású kormányhivatalnokot rendelt Bagdadba, hogy „összedolgozzanak” iraki partnereikkel a törvényalkotás
és módosítás különböző területein. Ennyit röviden a fokozódó iraki
önállóságról. Példaadó szabadságról. Az 5 éve beígért szuverén államiságról.
Raed
Jarrar, az American Friends Service
Committee (Amerikai Barátok Szolgáltató
Bizottságának) Irakkal foglalkozó konzultánsa a hónap elején úgy ítélte meg
az ENSZ-től kapott amerikai mandátumot,
mint jellemző példát arra, hogy hogyan „hidalják át” (és járatják le, teszik
lehetetlenné, K. H.) a választott parlamentet az iraki és az amerikai
kormányszervek.
Mialatt az irakiak és az
amerikaiak többsége, valamint az iraki parlamenti képviselők és az amerikai
kongresszus tagjainak nagy része utat igyekszik találni ahhoz, hogy véget
vessen Irak megszállásának, a Bush- és Maliki-kormány továbbra sem vesz
tudomást a saját népe követeléséről. Ha az Egyesült Nemzetek mandátumának
meghosszabbítása nem kerül vissza (szavazásra) a parlamentbe, ez újabb közösen tett illegális lépés lesz az
Egyesült Államok által vezetett megszállás hosszabbítására.
A
parlament „áthidalásának”, vagyis semmibe vételének legjelentősebb bizonyítéka
a Bush és al-Maliki által november 26-án közösen aláírt dokumentum (rövidített
címén Declaration of Principles),
amely a két ország közötti távlati kapcsolatépítés és együttműködés „tartós”
tervének kidolgozását készíti elő. (A véglegességet kifejező „permanent” szó
helyett a köztudatba bedobott új, könnyebben emészthető jelző a ’tartós, maradandó, hosszú távú’ értelemben
használatos „enduring”.)
Ez a „tartós
baráti együttműködési egyezmény” valójában történelmi jelentőségű, mivel írásos
bizonyítéka annak, amit a kormány és a szervilis média évek óta váltig
tagadott: Washington hosszú távú iraki tartózkodásra készül, méghozzá azzal a „nemes
szándékkal”, hogy megvédje az iraki kormányt egy belső puccstól és külső
ellenségeitől.
Al-Malikinek
legfeljebb formálisan lesz beleszólása, mi is kerül majd a végleges
egyezménybe. Washington mindent elkövet, hogy éreztesse vele megalázó
kiszolgáltatottságát, tudtára adja, hogy nincs hatalma és a szava semmit sem
ér. Kora ősszel, mikor az amerikai katonaság hatalmas betonelemekkel kezdte
felszabdalni Bagdadot, hogy némely kerületeket és városrészeket elszigeteljen egymástól,
al-Maliki egy villám sajtótájékoztatón felháborodottan elítélte, mondván, hogy
az eljárás jogtalan, szükségtelen és azonnal le fogja állítani. A katonai
vezetés azonban rá sem hederített, méghozzá azzal a halványlila indokkal
folytatva a munkálatokat, hogy ez nem politikai, hanem biztonsági intézkedés.
Ugyanez
történt a Blackwater ügyben. A
hírhedt amerikai biztonsági cég egyik alkalmazottja (vagy alkalmazottjai, ez még
nincs tisztázva) novemberben egyszerre 17 ártatlan polgári személyt
golyószórózott (vagy golyószóróztak) le. Mivel a cég korábban is számos
indokolatlan gyilkosságért volt felelős Irakban, al-Maliki a televízió
nyilvánossága előtt felelősségre vonást ígért és a cég távozását követelte.
Egyelőre egyik sem következett be, és továbbra is érvényben van Paul Bremer
azon rendelete, amely szerint az amerikai katonák, a kormánynak dolgozó civilek
és a privát szerződéses munkavállalók semmilyen tettükért és bűncselekményükért
nem vonhatók felelősségre Irak földjén. Tömeggyilkosságért sem.
A kérdést,
hogy ilyen jogfosztott körülmények között lehetséges-e védelmi jellegű, „tartós
baráti kapcsolatépítésről” beszélni, nem is érdemes feltenni. A Bush-Maliki
egyezmény azonban, bár nyilvánvaló, hogy az elnyomás „szentesítése” lesz, retorikai
bravúrként azonban úgy lesz megfogalmazva, olyan hangzatos szlogenekkel lesz
megtűzdelve, hogy a szabadság és testvéri segítőkészség himnuszának fog
hangzani.
A SZABADSÁG ÉS TESTVÉRISÉG HIMNUSZA
Az Al-Ahram Weekly szerint az iraki kormány
és az Egyesült Államok magas beosztású hivatalnokai és képviselői között már
novemberben előzetes egyetértés alakult ki a hosszú távú amerikai jelenlétet
illetőleg, ám ezt – érthető óvatosságból – nem verték nagydobra. A hivatalos
találkozó során az iraki fél belegyezett, hogy „Irak érdekében” 50-70 ezer
katona, valamintharckocsikkal és
helikopterekkel felszerelt cégek 80-100 ezer, nagyrészt fegyveres alkalmazottja
tartózkodjon meghatározatlan időre az országban.
Az
elgondolás korántsem új keletű, sőt, sok éves múltja van. Ahmad Chalabi – az a
gazdag, sikkasztás miatt elítélt bankár, akit a neokonzervatívok az „új, szabad
Irak” elnöki posztjára szántak, de még a parlamentbe sem tudott bekerülni – az
amerikai intervenciót megelőzően az Al-Ahramnak adott interjújában
elkotyogta a Fehér Ház és a Pentagon forgatókönyvének leglényegesebb részét:
”Az iraki nép a választások után egy választott kormány révén egy védelmi
jellegű, [Iraknak] biztonságot jelentő államközi egyezményt fog javasolni az
Egyesült Államoknak.”
Ha
Chalabit sikerült volna a bábkormány élére rakni, az egyezményen már réges-régen
megszáradt volna a tinta. Nélküle azonban biztosra vehető, hogy az iraki
parlament (külső kényszerítő hatás nélkül) nem egyezne bele egy ilyen jellegű kapcsolat
ratifikálásába. Iraki hivatalos személyek máris jelezték, hogy a „tartós”
katonai bázisok és „tartós” kapcsolatépítés gondolata igencsak népszerűtlen az
országban.
A Muslim Scholars Association nevű, a
megszállást elszántan és kitartóan ellenző tudományos egyesület azért
utasította el a végső pontosításra váró egyezményt, mert ez „továbbra is fenntartja
az Egyesült Államok jogát, hogy gyilkoljon, romboljon és megalázza az
irakiakat.”
Az al-Arabiya televíziónak nyilatkozó
jelenlegi nemzetbiztonsági tanácsadó, Mowaffaq al-Rubaie szükségesnek ítélt ugyan
bizonyos mérvű amerikai támogatást, de hangsúlyozta, hogy Irak soha nem egyezne bele állandó bázisok létesítésébe – itt húzva meg
azt a piros határvonalat, amely egyetlen nemzeti érzelmű iraki által sem fogadható
el.
Ezeken az
ellenérzéseken a deklaráció azon félrevezetően bizalmat keltő, pozitív
kicsengésűnek szánt szövegezése sem fog tudni változtatni, amely szerint az Egyesült Államok biztonsági garanciákkal
szolgál és kötelezettségeket vállal, hogy megvédelmezze az Iraki Köztársaságot minden
idegen agresszió ellen, amely megsérti a szuverenitását és a territoriális,
vízi és légtéri integritását.” (Mintha szó szerint ezt jelölte volna annak idején
Moszkva az ”ideiglenesen” Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok
kötelezettségeként.) Ezen kívül az Egyesült Államok a külső és belső ellenségtől egyaránt védelmezni fogjaa demokratikus rendszert és az iraki nép
akaratának kifejeződését látva benne respektálja és védelmezi az alkotmányt. .
.
Tom Engelhardt
iraki helyzetelemzésében úgy ítélte meg, hogy a ”tartósan maradandó kapcsolat” egyezménye
nem csak hogy minden tiltakozás ellenére el lesz fogadtatva, de túl fogja élni
Bush távozását, sőt túl fogja élni az elkövetkező kormányokat is. (Az elnöki
posztra pályázó demokraták közül a médiában leginkább népszerűsítettek már
bejelentették, hogy első terminusukban nem szándékozzák hazarendelni Irakból az
amerikai katonaságot.)
Mi lehet a
hivatalos módja, hogyan fog végül is sor kerülni ennek a véglegesített
megszállásnak az elfogadtatására? Washingtonban már tudják a megfelelő
megoldást. Államközi szerződés helyett – amihez parlamenti illetve kongresszusi
jóváhagyás lenne szükséges – egy kétoldalú védelmi vagy biztonsági
együttműködésre és kölcsönös gazdasági kooperációra fognak egyezséget kötni. Ez
a képviselők megkerülésével, csupán a végrehajtó szervek közös közreműködésével
és a két államfő aláírásával érvényesíthető.
A hatalom
megosztása során tehát az a vezető republikánusok és neokonzervatívok által
korábban abszurdnak és Amerika-ellenesnek nyilvánított feltételezés látszik
megvalósulni, amely szerint az iraki kormány felügyelete alá fog tartozni a 4
milliós Bagdad (az erődítményszerű amerikai követség körüli u. n. Zöld zóna és a repülőtér kivételével) és
a többi városok, az amerikai kormány fennhatósága alá pedig a határ menti
vidékek, vízi utak, repülőterek, valamint az olajvidékek és szállítási vonalak,
amelyeket az amerikai katonaság támaszpontjairól fog ellenőrizni és ha kell,
védelmezni.
Az egyezmény
szerint Irak cserébe vállalja, hogy a nyugati elvárásoknak megfelelően integrálódik
a regionális és nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetekbe, elfogadja a
Milton Friedman-féle, szabad-piac elvén alapuló „gazdasági sokk doktrínát”, és
előmozdítja a külföldi befektetések sorát, különösen az amerikai rekonstrukciós
és újjáépítő befektetéseket. (Mi sem lehet jobb üzleti lehetőség Bremernek, aki
időközben a legmagasabb elnöki kitüntetést is megkapta.)
A fentiek
ismeretében felmerül az értetlenkedő kérdés, hogyan vélhető – ha egyáltalán –
Bush látomása az új Irakról, mint a szabadságvágy közel-keleti inspirációja? Mintha
részben éppen erre adna választ Ellen Knickmeyer. A Washington Postnak tavaly ősszel Szíriából küldött tudósításában
Maan Abdul Salam damaszkuszi kiadót idézi, aki szerint az iraki megszállás
következtében a demokrácia hirdetőit Amerika támogatóiként (kollaboránsként)
azonosítják, és „árulónak” tartják.
”Manapság
nagyon nehéz és érzékeny dologgá vált demokráciáról és szabadságról beszélni.”
– nyilatkozta Salam. ”Az emberek többé nem hisznek az ilyen jellegű
ideákban.Mikor az Egyesült Államok
Irakba jött, a demokrácia és szabadság nevében jött. De mi mást sem látunk, csak
hullákat, hullákat és hullákat.”
A szintén
Knickmeyer által meginterjúvolt Omar Amiralay nevű filmrendező szerint Bush,
aki Irak átalakításával példát akart állítani más országok elé, éppen az
ellenkezőjét érte el. Mint mondta, „manapság mindenki azt hajtogatja, nem
akarunk olyanok lenni, mint Irak.” Ugyan miért is akarna bárki is?
A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
Vannak mondatok a történelemben, amelyek az időből kiszakadva és felemelkedve örök életet élnek. Az ókori Rómától az angol és a francia történelmen át egészen a mai históriáig tudunk ezekről. Nekünk is van ilyen.
Az európai energia- és környezetvédelmi miniszterek útra indították az EU történelmének egyik legátfogóbb klimavédelmi csomagját. 2022 junius 22-én Luxemburgban megállapodtak klímaelőírások messzemenő megszigorításában a kétnapos tárgyalásukon. Anisita Ferenc professzor a buktatókra int.
Egyetemistaként tudatosult bennem, hogy amikor megszülettem 1959-ben, abban az évben végezték ki 18 éves korában Mansfeld Pétert, a pesti srácok egyikét. Nyomasztó felismerés volt – idézi föl emlékét a Mandinernek adott interjújában Kövér László.
A magyar nyelv csodálatosan hajlékony és képlékeny „anyag", viszonylag szabad szórendjével, fürgén ide-oda mozgó igei állítmányával és agglutinációs rendszeréből következő, szó szerint végtelen szóalkotási lehetőségeivel kiapadhatatlan forrást kínál mesterségünknek – mondja Adamik Lajos.