Nyelvművelés és tudatipar
Aki nyelvünk ápolására törekszik, annak tudnia kell, hogy a nyelvművelés csak úgy érheti el a célját – a magyar nyelvi önazonosság megőrzését –, ha felügyelheti a tudatipar nyelvhasználatát. Ezt nyelvvédő intézményrendszer és a tudatipar nyelvezetének törvényi szabályozása nélkül lehetetlen elérni. Az előadás a „Problémák, feladatok a nyelvi kultúrában (anyanyelv, szaknyelv)” című tanácskozáson hangzott el a Professzorok Házában.
2007. május 21. 17:08

Egyre-másra hallhatunk, olvashatunk a „funkcionális analfabetizmus” hazai növekedéséről beszámoló tudósításokat. Ez az idegen szavakból összerakott, tudálékos szakkifejezés magyarul az olvasott szöveg értésének részlegességét vagy hiányát jelenti. Ha akart volna, már alkothatott volna rá a magyar tudomány saját kifejezést. Például ezt: gyenge vagy elégtelen olvasmányértés.

Izgalmas kérdés, hogy mi okozza a szövegértési készség romlását, avagy hiányát. Figyelemre méltó tény, hogy az írás-, illetve olvasástudatlanság (a „technikai analfabetizmus”) alig növekszik nálunk, az olvasmányértés sorvadásának mértéke viszont mellbevágó: „A 2000-ben publikált Literacy-kutatás adatai alapján a felnőtt magyar lakosság 80 százaléka az olvasási feladatokban rosszul vagy gyengén teljesítők közé tartozik.” [Csoma Gyula – Lada László: Az olvasás éve és a funkcionális analfabétizmus.]

Nem azért jöttem ide, hogy a szövegértés és önkifejezés társadalmi méretű zavarainak okait elemezzem – még csak fel sem sorolhatom a hátterében levő tényezőket –, mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy a szövegértés zavarairól szóló dolgozatok és tudósítások rendre megfeledkeznek e jelenség egyik igen fontos okáról: a magyar nyelv általános, vagyis a magyar nyelvközösség egészére vonatkoztatott használhatóságának romlásáról. Nyilván nem véletlenül feledkeznek meg róla, ugyanis nyelvtudományunk jelentős képviselői szerint a nyelv – egyetlenként az ember alkotta dolgok közül – nem romolhat el. Én pedig állítom, hogy romolhat is, javulhat is – az olvasmányértés zavarainak pedig igen fontos oka a magyar nyilvánosságban és tudatiparban használatos nyelv belterjesedése. Ennek az állításnak a bizonyítására most nincs lehetőségem, de talán elegendő itt utalnom a tudatipar nyelvezetének idegen eredetű szerkezeti zagyvaságaira. 

A magyar nyelvészetben anyanyelvünk megőrzésével és megmaradásával kapcsolatosan két, egymással élesen ütköző szemlélet alakult ki.

Az egyik szerint – nevezzük ezt liberális nyelvszemléletnek – a nyelv „önszabályozó biomechanikai rendszer”, nem szükséges az ápolása, sem a fejlesztése , fejlődik magától és megőrzi, megvédi önmagát. Érdekes, hogy ez a vélemény találkozik azon romantikus nemzettudatú, elvakult magyarokéval, akik szerint nyelvünk egyetlen gránittömbből kifaragott ősnyelvcsoda, nem fognak rajta a történelmi időjárás viszontagságai s a rázúduló idegen hatások sem. A liberális nyelvszemlélet a nyelv változásait feltartóztathatatlan és irányíthatatlan, úgyszólván „természeti” folyamatként igyekszik láttatni és felesleges próbálkozásként az e folyamatok szabályozására tett összes erőfeszítést. E szerint, az önmagát megkérdőjelezhetetlenül tudományosnak nevező álláspont szerint tehát a nyelvművelés áltudomány, a nyelvművelő nyelvészek pedig sarlatánok, kuruzslók (azzal még nem vádoltak minket, hogy alkimisták vagyunk, de ami késik, nem múlik). És minthogy a liberális nyelvszemlélet szerint a nyelvi változások semleges értékűek, a tudomány dolga mindössze e változások leírása lenne, az értékelésük nem. Ez az állítás egy-egy vaskos ismeretelméleti és lételméleti tévedésről árulkodik, ezekre utalok a következő kérdésekkel.

1.        Ugyan mi értelme lenne már leírni bármit is, amit egyáltalán ne akarnánk értékelni, illetve megváltoztatni?

2.        Képes-e vajon az ember bármit is tudományos vizsgálódásának körébe vonni, ami teljesen kívüle van létérdekeinek és létalakítása hatókörének?

 A másik nyelvészeti álláspont szerint – ezt nevezzük nyelvápolói nyelvszemléletnek – egy-egy nyelv változásai az adott nyelv használhatósága, valamint a nyelvet használók társadalmának szempontjából nézve  lehetnek kedvezők is, kedvezőtlenek is, a nyelv változásai pedig, elvileg, szabályozhatók. A nyelvművelők dolga, hogy a nyelvi jelenségeket értékeljék, a jók használatát helyeseljék, a kevésbé jókét bírálják, a helytelenekét kárhoztassák; a kedvezőtlen irányú változásokat próbálják meg feltartóztatni vagy fékezni, a kedvező változásokat pedig helyeseljék és segítsék elterjedésüket.

Noha az itt vázlatosan ismertetett szemléletek élesen ellentétesek egymással – mégis van egy közös vonásuk. Mindkettő a XVIII – XIX. századi gondolkodásban fogant, ezért egyikük sem számol a legújabb kori történelem legfontosabb tényezőjével, ennek mindenre kiterjedő hatásával és hatalmával. Ezt a tényezőt szokás tömegkommunikációnak és médiának is nevezni, én azonban műsorszórásnak nevezem, és – Czakó Gábor fogalmát használva – gazdaságkor legfőbb iparágának, a tudatiparnak üzemeként határozom meg. 

A liberális nyelvszemléletről azonnal látszik, hogy a liberális piacgazdasági gondolkodásmód nyelvészeti megfelelője: a korlátlan szabadelvűség szerint a piac önműködően szabályozza a gazdaság működését, ezért nem kell az államnak (mint egy nemzet megbízottjának) a gazdasági folyamatokba avatkozni. Ennek nyelvészeti vetülete a nyelvet önszabályozó rendszerként értelmező nézőpont – e szerint nem szabad beavatkozni a nyelvi folyamatokba – sem a nyelvtudománynak, nyelvművelő tevékenységgel, sem az államnak, törvénykezéssel. E nézet képviselői – oktalanságukból fakadólag vagy szándékosan – figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a tudatipar percről percre beavatkozik a nyelvi folyamatokba, mégpedig igen hatékonyan, és e beavatkozás mikéntjét és sebességét mérhetnék is pozitivista nyelvészeink, ha akarnák. De nem akarják. És ez sem sem véletlenül van így. A liberális nyelvszemlélet harcos hirdetői ugyanis a tudatipar üzemeinek alkalmazottai, fogadott vagy fogadatlan ügynökei – akár tudják ezt, akár nem. És ha a nyelvművelők elleni fellépésük nem tudatos romboló szándékból, hanem csak oktalanságukból fakad, akkor is elmondhatjuk, hogy véleményük éppen egy olyan anya „bölcsességét” tükrözi, aki szerint leánygyermeke úgy szállhat szembe leghatékonyabban a nemi erőszakkal, ha beletörődik.  

A  nyelvművelői nyelvszemlélet elvileg ugyan helyes, hiszen a nyelv inkább az emberiség kulturális teljesítménye, mintsem önszabályozó természeti folyamat – ekként valóban folyamatos ápolásra és fejlesztésre szorul –, ám az e nézetet hangoztatók látóköréből szinte teljesen hiányzik az a felismerés, hogy a nyelvművelői tevékenység hagyományos módja mára csaknem teljesen hatástalanná vált. Ugyanis attól kezdve szinte teljesen elvesztette közönségét, hogy az egyes ember és a nyelvi közösség egészének nyelvhasználatát legelsősorban a tudatiparban használatos nyelvezet határozza meg. Ábrándos, XIX. századi gondolat az tehát, hogy a műsorszórás intézményein keresztül és az oktatásban tömeges és hatékony nyelvművelői munkát lehetne végezni, ha a műsorszórás és az oktatás nyelvhasználata nem igazodik a nyelvművelői kívánalmakhoz. Márpedig nem igazodik – sem az egyiké, sem a másiké. Tankönyveink nyelvezete sem felel meg némelykor még a legenyhébb nyelvművelői kívánalmaknak sem, s hogy magyartalan nyelven íratnak, az hovatovább „haladó hagyomány”: „…keserűen és fölháborodva emlékezem iskolakönyveim stílusára” – írta Illyés Gyula a múlt század harmincas éveiben, és bizony mára tankönyveink nyelvezete még elszomorítóbbá vált. [Egy leíró nyelvtankönyv szövegéből idézek példát: „Újabban helytelenül elterjedt a létige helyett – német hatásra – a rendelkezik ige állítmányi használata. A gyerek jó képességekkel rendelkezik. Helyette:  A gyereknek jó képességei vannak; A gyerek jó képességű ”. (Cs. Nagy Lajos: Mondattan, lásd.: A magyar nyelv könyvében, szerk. A. Jászó Anna, Trezor Kiadó, 1991. 336.  „Az állítmány többnyire igei vagy igei résszel (ez lehet zéró fokon) rendelkező mondatrész”  (uo.: 335). Igaz ugyan, hogy a rendelkezik itt nem ige, hanem melléknévi igenév, és nem is állítmány, hanem jelző, de ez a kérdés lényegét tekintve mindegy. A rendelkezik igét igenévvé képezni és jelzőként használni éppen annyira magyartalan, mint igének meghagyva állítmányként, hiszen e szavunk németes használata nem mondatrészi szerepében nyilvánul meg, hanem értelmi összefüggéseiben: abban, hogy a birtoklás magyar logikájú kifejezésmódját egy sajátosan német logikájú kifejezésmóddal helyettesíti. A rendelkezik magyarul gyakorító ige, azt jelenti, hogy valaki több (egymással összefüggő vagy egymáshoz kapcsolódó) rendeletet ad ki. A mondat tehát helyesen: Az állítmány többnyire igével vagy igét (ez lehet zéró fokon is) tartalmazó szószerkezettel kifejezett mondatrész. Az első mondat, felbontva a benne levő hamis tömörítő szerkezetet,  helyesen: Újabban – német hatásra – elterjedt a birtoklás létigés kifejezése helyett a rendelkezik ige és származékainak használata – ez pedig helytelen.].

A mára kialakult helyzetben a nyelvi önazonosságunk megőrzéséhez legszükségesebb tényezők a tudatipar intézményrendszerén belül vannak – ezekhez szinte semmiképp sem férünk oda, nem tudjuk őket alakítani, nem tudjuk őket szabályozni.  A hatékony nyelvműveléshez ezen az állapoton kellene változtatni, a változtatás pedig csakis politikai küzdelem árán lehetséges .

Talán nem csak én találkoztam olyan nyelvésszel – nyelvművelővel is – , aki fennen hangoztatja, hogy őt nem érdekli a politika, vagy ha érdekli is, nem óhajt állást foglalni politikai ügyekben. Csakhogy a politikát mellőzni akaró nyelvművelő éppen olyan, mint a beteget mellőző, és csupán a betegséget kezelni akaró orvos! Szakbarbár – de időnként még annak is rossz. A politikai állásfoglalást elkerülni akaró nyelvész „mindössze” a politika szó jelentését hagyja figyelmen kívül. Azt, hogy a politika a polisz, a közösség, a társadalom dolgainak intézése, a nyelv pedig a társas viselkedés rendszerének részrendszere, állapota közvetlenül közösségi, nemzeti – azaz politikai ügy. 

Aki ma nyelvápoláson, nyelvművelésen töri a fejét, annak már régóta nem elegendő csupán a nyelvet tanulmányoznia. Ismernie kell a nyelvi önazonosság megőrzésének legfontosabb társadalmi feltételeit – nemcsak a káros nyelvi folyamatokat  kell, hogy lássa, hanem ismernie kell a nyelvi önazonosságunkat támadó legfontosabb tényezőket is, tehát még azoknak az úgymond „valódi, nem sarlatán nyelvtudósoknak” érvelését is, akik szerint a nyelvművelés felesleges, sőt kártékony dolog. Ki kell kutatnia, hogy milyen megrendelésre szállítják ők ezt az érvelést, kinek, miért és mennyiért. Rá kell mutatnia, hogy ez az érvrendszer a nemzeti műveltségbeli sajátosságok felszámolására törő – iszonyatos nagyságú – globalizációs erőt szolgálja. Aki nyelvünk ápolására törekszik, annak tudnia kell, hogy a nyelvművelés csak úgy érheti el a célját – a magyar nyelvi önazonosság megőrzését –, ha felügyelheti a tudatipar nyelvhasználatát. Ezt nyelvvédő intézményrendszer és a tudatipar nyelvezetének törvényi szabályozása nélkül lehetetlen elérni.

A jelenlegi körülmények között nemigen van lehetőségünk arra, hogy a tudatipar intézményeinek nyelvhasználatát szabályozó törvényeket  alkothassunk és  fogadtathassunk el. Ám ha nem bízunk abban, hogy erre még majdan lehetőségünk nyílik, és ezért nem is gondolunk vele, és nem fáradozunk az erre szolgáló lehetőségek megteremtésén, akkor már most tudomásul kell vennünk, hogy enélkül minden nyelvművelő előadásunk, írásunk, felszólalásunk annyit ér csupán, mint amennyit erdőtűz oltásakor egy sebtiben felkapott locsolókannából kiöntözött víz. De még annál is kevesebbet, ha mondandónkat nem tudjuk következetes nyelvtani érveléssel hitelesíteni, és ha nyelvművelői figyelmünket és szándékunkat nem a tudatipar anyanyelvi kontárjainak nyelvhasználatára irányítjuk: a tankönyvírókéra, a tanárokéra, az újságírókéra, a szerkesztőkére, a tudósítókéra, a hirdetési szövegek összetákolóinak nyelvére, a fordítókéra, az idegen nyelvű filmek „magyar” szövegeinek létrehozóira, azokéra, akik mindezeket elmondják, felolvassák stb.

Ha nem tudjuk elérni, hogy a tudatiparunk nyelve helyes magyarságú legyen, akkor nem is remélhetjük, hogy a magyarság olvasmányértő készsége ne romoljék tovább, hiszen akkor nyelvünk is óhatatlanul továbbromlik. Akkor semmiben sem reménykedhetünk, legfeljebb a csodában – csakhogy a csodák bennünket már évszázadok óta távolról elkerülnek. Hacsak azt nem tekintjük csodának, hogy még akadnak közöttünk olyanok, akik össze tudnak kalapálni egy-egy hibátlan magyar mondatot.

Maleczki József
Címkék:
MTI Hírfelhasználó