Hazugságok szárnyain. Egy könyv és egy irányzat, amelyre nagyon oda kell figyelni I.
Rossz hírem van! – szokta mondani négyéves kisfiam; ilyenkor figyelmeztetőleg feltartott mutatóujjal érkezik, s közli, hogy már megint nem esznek a hangyák, hiába terített meg nekik az erkélyen külön a sárgarépából és a külön a zöldjéből. No, most nekem is rossz hírem van: Kuliffay Hanna Hazugságok szárnyain című könyve nyomasztóan jó és nyomasztóan időszerű. (És tegyük hozzá: vitára ösztönző /a szerk./)
2006. július 31. 15:06
Bár
a könyv Bushról és Irakról szól, no meg a Bushoz és Irakhoz (előtte Afganisztánhoz;
utána Iránhoz?) vezető amerikai gondolkodásról, ám szinte minden sorában ott
rejtőzködik valaki és valami, ami különösen fontossá teszi számunkra munkáját:
természetesen a magyar miniszterelnökre gondolok, s a hozzá – az uralkodásához
– vezető honi közfelfogásra. Közös sors, közös irányok? Egyetemes okok,
egyetemes kilátások?
Hálátlan
feladat
Kuliffay
Hanna jó ismerője az Amerikai Egyesült Államoknak: évtizedek óta él ott, s Thomas Painnekaz álhazafisággal
és demagógiával kapcsolatos figyelmeztetésével azonosul, amely szerint „A
patrióta kötelessége, hogy megvédje az országát a kormánytól”. Természetesen ez
mindazokra a kormányokra vonatkozik, amelyek félrevezetik, kihasználják,
háborúba viszik, anyagi romlásba döntik a népüket, akár Amerikában, akár Európa
szívében vagy a világ bármely táján. Ez a kötelességteljesítés hálátlan
feladat: „jutalma” leginkább személyeskedő támadások és gáncsoskodások sora, mégis
– a világ szerencséjére – minden
válságos korban és politikai helyzetben akad rá vállalkozó.
Kuliffay nem
hajlandó szemet hunyni semmiféle hazugság, csalás, szélhámosság, butaság, vallásos
hitbuzgóság, hitbuzgó hazafiság (hazafias népirtás), gyilkos számítás (számító
gyilkosság) felett. Könyve ezért és ennyiben roppant üdítő olvasmány; az
itthoni értelmiségből és médiavilágból voltaképp még azelőtt kiveszett az
általa képviselt fajta, mielőtt demokratikus
rendszerváltozásunk nyomán egyáltalán kialakulhatott és megerősödhetett volna. Kuliffay
Hanna úgy röpköd az igazság szárnyain, hogy semmiféle táborok, törzsek, hatalmi
vagy anyagi érdekek nem térítik el közben erre vagy arra. Azt hinnénk, hogy ez
Amerikában, a szabadság és jólét- a
szellemi és az anyagi függetlenség – hazájában magától értetődő dolog. Könyve
egyik nagy tanulsága, hogy egyáltalán nem. Másik nagy tanulsága, hogy ha már
ott sem magától értetődő a civil kurázsi ereje és győzelme, magyarán, ha már
ott is hülyére lehet venni a jónépet (nem egyszer és nem kétszer), akkor mi, ugyan,
miben reménykedhetünk még itt egyáltalán.
Hát majd
mindjárt meglátjuk…
Balnak kedves szélsőjobb?
Minél
nagyobbak a szembeötlő különbségek és távolságok az amerikai és a magyar világ
között, annál fontosabb, hogy – a Hazugságok szárnyaint emésztve – észrevegyük
a lényegi azonosságokat. Amerikában a hatalom első embere egy hitbuzgó
politikus, s ebben a pillanatban édesmindegy, hogy valóban az-e, vagy csak úgy csinál;
Magyarországon viszont egy sült materialista, azaz istentagadó. Amerikát
mostanság egy republikánus, újkonzervatív erőcsoport igazgatja – élén Bush-sal
–, határozottan hazafias (nacionalista, patrióta) szólamokkal. Nem véletlenül
nevezik ezt a politikát sokan – így Kuliffay is – szélsőjobboldalinak. Honunkban
is éppen az afféle újságokat „szokás”
szélsőjobboldalinak hívni (természetesen a túloldalon), amelyek hazafias
lelkülettel, nemzeti szemszögből mérlegelik és ítélik meg az uralkodó politikai
és gazdasági irányvonalat. Így például a Magyar Demokratát - ennek kiadója, a Magyar Ház jelentette meg a Hazugságok szárnyaint. (A tanulságos elemzéseket korábban csupán a világhálón, Kuliffay egyszemélyes újságjában - az Empíria Magazinban - lehetett olvasni.)Éppen ezért első pillantásra érthetetlen, hogy
a „szalonképes” baloldal megtestesítőjének, a Népszabadságnak és társainak csak
nagyon ritkán van rossz szavuk Bush (háborús, antidemokratikus) politikájára, s
általában az újkonzervatívokra. Újságíróikat, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja
az ottani – a birodalmi és világhódító – hazafiság túltengése, csupán az
itthoni – leginkább önvédelemre kényszerülő, mondhatnám, provinciális –
nacionalizmus. Ha ennek okát megértjük, sok mindent megérthetünk…
Ürügy?
A London
Observernek nyilatkozta még 2002 elején egy kazahsztáni kormánytisztviselő: „Tiszta
dolog, hogy az Afganisztánban folytatódó háború csak fátyol, amely az U. S.
dominanciára való törekvéseit hivatott takargatni a régióban. A terrorizmus
elleni harc csupán ürügy az energiaforrásaink feletti befolyás
kiterjesztésére”.
A brit és
az amerikai titkosszolgálat feltételezése szerint tömegpusztító fegyvert
előállító és raktározó helyek mindegyike tiszta volt, mikor ENSZ-ellenőrzésre került
sor – írja Kuliffay. A fegyverrejtegetéssel gyanúsított iskolákban gyerekek
tanultak, a mecsetekben a hívek bombagyártás helyett imádkoztak. A Bagdad
központjában, a Szaddám Huszein kórház pincéjében működő titkos laboratórium az
UNMOVIC ellenőrei szerint soha nem létezett. Egy fegyverraktárnak kikiáltott
festékgyárban lebombázása után egyetlen Kalasnyikovot találtak – az éjjelőrét.
Egy gyanús épületről kiderült, babatejpor-raktár volt.
Az
állítólag hatalmas mennyiségű ideggáznak, amelynek szavatossága 5 év után
egyébként is lejár, a szakemberek nyomát sem lelték. A kis hatósugarú rakétákat
– amelyeknek hatótávolsága 150 km volt, és így állítólag 10-15 km-rel meghaladta
az Irak „megfékezésére” előírt ENSZ-szabályokat – Hans Blix felügyeletével semmisítették
meg, utolsó védelmétől is megfosztva az országot.
Azért
hatolt Rumsfeld olyan magabiztosan, rohamtempóban, már-már könnyedén Bagdad
felé, mint kés a vajban – állapítja meg Kuliffay –, mert tudta, nem kell
ellentámadástól tartania. Irakot a 90-es években sikeresen leszerelték. Valójában
az első Perzsa-öbölbeli háború óta nem tudott magához térni – politikailag
elszigetelve, szankcióktól és folyamatos bombázásoktól lebénítva nemhogy
támadásra, de önmaga védelmére is képtelenné vált.
Tervezett káosz?
Na de
akkor mi zajlik most Irakban? Ha Irakot kivéreztették, ha képtelen a
védekezésre, hogy-hogy tart még az ellenállás?
Az
amerikai népnek azt mesélték be, hogy az irakiak virágesővel várják a
katonáikat, mint hős felszabadítókat. Ám a háború elindítói nagyon is tisztában
voltak a nagy hatású bombázások és nehézfegyveres akciók várható
következményeivel: Rumsfeld nemegyszer a kameráknak dicsekedett, ilyen pusztító
erejű fegyvereket még soha sem vetettek be. Nyilván egy percig sem tételezték
fel, hogy a romok alól kikászálódók virággal fogják üdvözölni a katonákat.
Nagyon is számítottak mind az ellenállásra, mind a felfordulásra. És ez
bizonyos szempontból még nagyon is jól jön…
Ez a káosz
nem tévedések és véletlenek sorozata, hanem ellenőrzött, szabályozott –
véliKuliffay. A Colgate Egyetem
professzorát, Nancy Riest idézi; ő a megszállást „tervezett káosznak” nevezi, s
nem más ez, mint fedőneve az összefonódó óriásvállalatok által szabályozott,
kíméletlenül bevezetett piacgazdaságnak. „A káosz teszi szükségessé, ugyanakkor
nemzetközileg elfogadhatóvá a fegyveres megszállást, kijárási tilalmat,
cenzúrát, gyülekezési tilalmat, és ha úgy adódik, a statáriumot. A káosz
bizonyítja, hogy a nép még nem érett az önállóságra…”
Tegyük
hozzá, a káosznak lehet egy további magyarázata is: azért nem akar szűnni a
felfordulás sem Afganisztánban, sem Irakban,mert a megszállottak nem akarják hagyni magukat. Meg nem akarják hagyni
magukat a megszállottakkal rokonszenvező más országbeliek, ám hasonló hitűek
sem, akik pontosan tudják, hogy ha Afganisztánban vagy Irakban sikerrel
járnának az amerikaiak, hamarosan ők következnének…
Ezért van
Amerika e tekintetben eleve bukásra ítélve. Elvileg egyetlen módon győzhet:
világháborúval. Egy-egy országra szóló, erőszakos demokrácia-exportja a bevallott
célokhoz képest mindig teljesen sikertelen lesz.
James
Woolsey, volt CIA-igazgató hangoztatta egy rádióvitában: „Amerika célja az
iraki elnök elintézésével egy demokratikus rezsim uralomra juttatása”. Valóban?
Vitapartnere (Ramsey Clark) így válaszolt: „Mikor Washington lecserélte
Mossadeghet Iránban, a sahot rakta helyére. Mikor Chilében Allendét egy-két jól
irányzott lövéssel eltávolították, Pinochet diktatúrája követte. Lumumba
meggyilkolása után pedig Mobutu 35 éves rémuralma szakadt Kongóra. Az amerikai
intervenciók sohasem teremtettek demokráciát.”
Nos,
szabad-e azt feltételeznünk Amerika elnökeiről, vezető politikusairól, hogy
annyira félkegyelműek volnának, hogy semmit sem vesznek észre a valóságból?
Hogy újra és újra megkísérelnék – amerikai katonák véráldozata, civil életek
mérhetetlen pusztítása árán –, ami szemlátomást nem megy: fegyverrel
demokratizálni a világot? Nyilván nem szabad. Akkor pedig mást kell gondolnunk:
a bevallott célok mellett – vagy akár helyett - egyéb céloknak is
létezniük kell. Nos, így már van értelme a káosznak is. Mindent felforgatni,
aztán a zavarosban halászni. Akár birodalmi érdeknek, akár magánambícióknak
kényükre-kedvükre érvényt szerezni. Logikus.
Ám ha ennyire
logikus, miért dőlt be Bushnak a fél világ? Miért nem látott át a szitán? Miért
választotta meg Amerika másodszor is elnökének George W. Busht?
Miért nem látott át a szitán Magyarország? Miért támogatta
és támogatja Bush haszonleső, birodalmi politikáját? No, és miért választotta
meg egy újabb ciklusra miniszterelnökének azt, akit?
Egyszerű
hazugságok, bonyolult igazságok
A világ
könnyebben elfogad egy egyszerű hazugságot, mint egy bonyolult igazságot – idézi Kuliffay Tocqueville-t. A
Fehér Ház és a Pentagon az elmúlt években nagyüzemileg gyártotta és
folyamatosan ontotta a legprimitívebb hazugságokat, amelyeket az amerikai
tömegek minden bizonyított cáfolat ellenére készségesen benyakaltak.
Amikor az
emberek félnek, mert minden bizonytalannak és kilátástalannak tűnik, azt
választják vezetőjüknek, aki égi támogatásra hivatkozik, még akkor is, ha
titkon sejtik, hogy hazudik. A magát az istenek küldöttjének valló beteges
hazudozót – vélekedik Kuliffay –, nem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet.
George W. Bush a (második) választási győzelmét ünneplő beszédében nem
restellte az mondani – két bizonytalan kimenetelű megszállás, százezret
meghaladó iraki áldozat, növekvő munkanélküliség és fokozódó deficit ellenére
–, hogy „Belépünk a remény évszakába”.
A magát
a magyar baloldal megmentőjének gondoló és megmentőjeként eladó beteges
hazudozót sem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet, s a már
kezelhetetlen államadóság, a katasztrofális államháztartási hiány és a
nyomasztóan növekvő munkanélküliség ellenére sem restellte azt mondani, hogy
Magyarország gazdasága irigylésre méltóan jó helyzetben van. Amikor a magyar
emberek félnek a jövőtől, azt választják vezetőjüknek, aki tetszetősebbenlódít: egyszerűbbeket és hangzatosabbakat; lendületesebben és magabiztosabban; a médiától – hiteles leleplezéstől – megkímélve;
s ha nem is magától Istentől, de magasságos tekintélyektől (Bushtól, Blairtől,
Putyintól) vállon veregetve.
Médialátszat és véres valóság
Az
amerikai népnek egy sterilizált, vértelenített, emberi jajszó nélküli háborút
tálaltak, távoli robbanások tűzijátékával, vonuló harckocsikkal, egy-egy,
kamerának integető gyerekkel – állapítja meg Kuliffay. Az éjszakai razziák
felvételein mindig a berúgott ajtón beözönlő fegyveres katonákat mutatták a
tv-kamerák, az amerikai erőfölényt, nem az álmukban meglepett, halálos
rémületükben maguk alá vizelő gyermekeket. Irak megszállásának első
évfordulóján egyetlen újságíró, egy angol: Robert Fisk emlékezett vissza a
főváros utolsó békés estéjén ragyogó fényesre világított, csendes-nyugodt
utcákra, és kontraszként az első bombázások után a sebesültekkel zsúfolt kórház
iszonyú látványára. Egyetlenként emlékezett a „leírhatatlan fejsebű” férfira
is, aki a zűrzavar közepette egy tolószéken ült,a megüresedett jobb szemüregébe gyömöszölt
zsebkendő csücskén keresztül pedig folyamatosan csepegett a kőpadlóra a vér.
Állami
terrorizmus
Egy neves
történész, „korunk esszéíró mestere”, Gore Vidal mondja Örök háború örök
békéért című esszékötetében: „Bár állandóan szélhámosnak bélyegzünk más
társadalmakat, mi magunk váltunk a legnagyobb szélhámossá. Mi nem tartjuk be az
egyezményeket. Mi utasítjuk el gorombán a nemzetközi bíróságokat. Mi támadunk
egyoldalúan, amikor úgy tetszik. Mi panaszkodunk terrorizmus miatt, holott a mi
birodalmunk lett a legnagyobb terrorista. Mi bombázunk, szállunk meg, gyűrünk
magunk alá más államokat.”
Lehetne-e
másképp?
Amikor számon kérjük akár a politikusokon, akár a médián,
akár a választókon, miért úgy döntöttek, ahogy, fel kell tennünk a kérdést:
lehetne-e – lehetett volna-e – másképp? Kuliffay leginkább a média fősodrából
kirekesztődő alternatív médiából idéz másképp gondolkodókat. Egyikük szerint „Meg kell értenünk, és
figyelembe kell vennünk azt a mély gyökerű elidegenedést, ahonnan a terroristák
legitimációjukat nyerik.” Hozzáteszi: a médiakeménykedik a terrorizmussal, de nem mutatkozik keménynek a terrorizmus
kiváltó okaival szemben. Mondhatnánk: egyáltalán nem foglalkozik vele, mint
ahogy a politikusok sem.
Deborah Caldwell Kenneth Kraft, buddhista tudós pedig
egyenesen azt veti fel, mi lett volna, ha a temérdek pénzt nem a háború előidézése,
hanem a terrorizmus megelőzésére fordítják. „Képzeljük el egy pillanatra, hogy az Egyesült
Államok a háborúra való felkészüléshez hasonló méretű befektetéssel –
dollármilliárdokkal, megfelelő előkészítéssel és áldozatvállalással – építette
volna ki az erőszakmentes védelmi képességét.” A terrorizmusnak – akárcsak a
társadalmi-gazdasági-politikai elégedetlenség egyéb megnyilvánulásainak –
leghatásosabb ellenfegyverei az életszínvonal kiegyensúlyozott emelése,
gazdasági, befektetési lehetőségek biztosítása, piacteremtés, kedvező hitelek
nyújtása, szociális háló kiépítése, a szegénység intézményesített felszámolása,
általános műveltség megteremtése, szabad sajtó, szabad választások garantálása…
Ezek közül egyik sem igényli tankok és nehézbombázók bevetését, brutális
katonai megszállást.
Vajon miért nem ezt az utat választotta – és rendre miért
nem ezt választja – Amerika?
A jó polgár
Kinek van
ideje a mindennapi robotban és nyűgök közepette a legfőbb döntéshozók taktikáját
s a nagypolitika gubancait szálaira bontani? – teszi fel a kérdést Kuliffay. „Elvileg
persze ez lenne a média szerepe – állapítja meg. – Hangadói azonban éppen az összekuszálás és
megtévesztés nagymesterei, így a jó polgárnak magának kell a politikai halandzsából
az ő taktikázásukat is kifürkészni.”
Kuliffay
legnagyobb érdeme – s világunk számára bizonyára a legnagyobb haszna –, hogy
ama nagyon kevesek közé tartozik, akik hajlandók vállukra venni a jó polgár e
nagyon nehéz – s egyáltalán nem kockázatmentes – feladatát. Fél kezemen meg
tudom számolni azokat a magasabb rangú magyar politikusokat és nevesebb
médiamunkatársakat, akik kezdettől fogva nyíltan és hangosan szembeszálltak
Bush erőszakos terjeszkedő politikájával. Még magyarázatra szorul, hogy mi rejlik
e markáns jelenség mögött. Miképp történhetett meg, hogy bár Tony Blair elérte,
hogy Nagy-Britannia Bush hű szövetségese legyen az iraki megszállásban, 100
képviselőtársa mégiscsak aláírta az Irak megtámadása elleni tiltakozást,
méghozzá a saját pártjából; Magyarország viszont csak most szabadult meg az
egyik világbirodalom fogságából, s máris a másik szorításába igyekszik. Miért
van az, hogy volt honvédelmi miniszterünk egy idő után azért nem volt hajlandó
kiállni (velem szemben) a Kereszttűzben, mert – mint bizalmasan közölte – miért
ő szívjon az amerikaiak miatt. Hogy is van ez? Amerika a világszabadság
letéteményese, de jaj annak, aki szembeszegül vele?
Nem,
egyáltalán nem biztos, hogy jaj annak. Alighanem több ebben a gyávaság, az
igazodás – a biztos, ami biztos – kényelme, mint az igazi veszély. Az meg
egészen bizonyos, hogy ha senki nem vállalja a maga személyes és korlátozott
kockázatát, azzal valóban egy – voltaképp mindannyiunkat – fenyegető világveszedelem
esélyét növeli. „Eddig 80 országban rendelte el az elnök az állítólagos terrorista
csoportok felszámolását, propagandakampányok indítását, diverzáns alakulatok
szervezését, informátorok bérlését, milliós vérdíjak fizetését” – írja
könyvében Kuliffay.
Kis kitérő
Emiatt
fontos látnunk a különbséget – ha már létezik – Orbán, valamint Medgyessy és Gyurcsány idevágó magatartása között. Az
utóbbi kettő Blair-módra sietett – akár a hazai közmegítélés ellenében is – ott
segíteni a háborús amerikai elnöknek, ahol csak tudott,Orbánról viszont ez egyáltalán nem mondható
el: Charles Gati árulta el egyik nyilatkozatában, hogy több mint két órán
keresztül fűzte az akkori miniszterelnök fejét, hogy Magyarország ne vonja ki
katonáit Irakból, ám ő nem volt hajlandó kötélnek állni.
Mindenesetre
igen fontos lehet Amerikának az az ügy, amelyre ennyi meggyőzést áldoz. S
fontos lehet a kijáróembernek is – róla annyit tudni, hogy 56-osként ment ki
Amerikába, de igencsak felvitte az Isten a dolgát, mert politológus, egyetemei
tanár, külügyminisztériumi tisztségviselő és végül (Bill Clinton mellett)
elnöki tanácsadó lett; no meg a Council on Foreign Relations háttérszervezet
tagja. Erről a szervezetről tudni vélik, hogy a népek nevében és helyett,
titkos konferenciákon határoz kül- és belpolitikai ügyekben…
A jó
polgár itt akár fel is tehetné a kezét: hogyan is lehetne titkos szervezetek
láthatatlanerejével és titokzatos
szándékaival szembeszállni? Szerencsére Kuliffay Hanna nem téved efféle
útvesztőkbe: a háborús őrület (egyáltalán: az őrület) nála nagyon is logikusan áll
össze – fejlődik ki – a mindennapi, látható tényekből, kitapintható összefüggésekből.
Miért hallgat a média?
Mikor a
Baltimore Sun szókimondásáról híres zsurnalisztája és kommentátora egy
kerekasztal-vita során „lunatic”-nak (eszelősnek) nyilvánította George W. Bush
intervenciós politikáját, a kritikus lelkek közül sokan fellélegeztek:
nincsenek egyedül. Lám csak, ez a neves politikus is őrültségnek találja, hogy
háborút indítsanak akár olajért, akár hatalmi hivalkodásból, akár Ariel Sharon
regionális ambíciójáért, akár a háromért együttesen. A nyíltan bírálók száma
azonban csekély, csak kevesen vállalják, hogy lejárató jelzők áradatának,
vádaskodásnak, sőt, retorzióknak tegyék ki magukat.
Ha a médiaszemélyiségek óvatosak az
ellenvélemény-nyilvánítással, a politikusok még inkább – állapítja meg Kuliffay,
s hozzáteszi: különösen az őszi kongresszusi választások előtt állóknak nincs
szükségük az antipatrióta (hazafiatlan, de akár hazaáruló)
vagy az antiszemita jelzőre. Ugyanis mindazok, akik felvetik a
megdöbbentő félreinformáltság tényét, vagy a belső információkat birtokló
döntéshozók és a kaotikus sötétben tartottak közti, egyre mélyülő szakadékot,
azokat az újkonzervatív politikusok és a szövetséges médiairányítók hazafiatlan
ellendrukkernek, terrorista szimpatizánsnak vagy bérencnek, az ország
biztonságát veszélyeztető bajkeverőnek bélyegzik, és még a kis példányszámú
periférikus médiából is kiebrudalják.
„Mellesleg: senki nem akarja vadul megharapni azt a kezet,
amelyik eteti” – idézi Kuliffay Deborah
Orrnak, az Independent újságírójának a véleményét a médiáról. S ha ott nem
akarja, itt miért akarná?
No de kik azok azújkonzervatívok (neokonzervatívok,
neokonok)? És miért az ő szövetségesük a médiairányítók? Az egész könyv talán
legfontosabb kérdései – ám várjunk még egy kicsit a válasszal.
A tudás hatalom,
a tudatlan a hatalomé
Akárkik is a neokonok, Amerikában (és ugyebár
Magyarországon is) demokrácia van, s ha nem tetszik az elnök (a
miniszterelnök), legalább négyévenként – pártostól-mindenestül – le lehet
váltani. Amit Kuliffay szerint az amerikai alternatív média több zsurnalisztája
(pl. Leonard Pitts, a Miami Herald kommentátora) leginkább hiányol: a Fehér Ház
eddig nyilvánosságra került szándékos hazugságdömpingje elleni kollektív felháborodás.
Miért nincsenek leleplező vezércikkek, spontán tüntetések, vádemelési
javaslatok, hivatali lemondatások? Miért nincs felelősségre vonás?
Kormányválság?
Két hónappal azután, hogy a tömegpusztító fegyverek nem
kerültek elő, egy Gallup-felmérés szerint az amerikaiak 56 százaléka azt
mondta, a háború végül is jogos volt, akár találnak tömegirtó fegyvereket, akár
nem.
Mit is
kérdezett egy láthatatlan riporter Pesty László Gyurcsány-filmjében (Egy
hiteles ember) egy hivatásos prostituálttól, miután kiderült, hogy a politikusok
köreiben jártas hölgy a szocialistákra szavazna? „Ha most kiderülne, hogy [Gyurcsány
Ferenc] súlyos bűncselekményt követett el a múltban, akkor megváltozna a
véleményed?” A válasz – szó szerint, háromszori tagadással – így hangzott: „Nem.
Nem. Nem változna meg a véleményem.”
„Ez az eredmény egyfajta morális képlékenységre vall, ami
páratlanul visszataszító”, mondja Kuliffay könyvében Leonard Pitts. A Chicago
Tribune pedig felmérést végzett olvasói körében: nos, csaknem felük arra
szavazott, állítsák le végre az iraki börtönbotránnyal foglalkozó sajtót.
Vagyis elegük van a „hős” amerikai katona felelősségre vonásából, a „hazafias
kötelességüket” teljesítők nyilvános meghurcolásából. Az emberek nem akarják,
hogy a tények megzavarják az Amerika kivételességébe vetett hitüket!
James F. Welles írja A butaság megértése című (Kuliffay
szavaival: zseniálisan tanulságos) könyvében:
„A tömegek hajlandók minden kritika nélkül alávetni magukat a felsőbb
hatóságoknak a magasabb értelmi erőfeszítést igénylőügyekben.” Ha a tudás hatalom, a tudatlanság
viszont a Hatalom számára felbecsülhetetlen érték. A legfelsőbb körök – állapítja
meg Kuliffay – éppenséggel úgy látják jónak és előnyösnek, hogy az emberek
minél kevesebbet tudjanak a történelem „problémás” eseteiről. Kivéve, ha azok szuper-hazafias,
rendszertámogató üzenetekbe vannak csomagolva. Az amerikai multikulturális
oktatási rendszer (véli az egyik amerikai kutató) a művelt generáció helyett
egy „öntudatos” generációt termelt ki, amely feltételezhetően nincs tisztában a
háború és béke kérdésében rá háruló felelősség súlyával. A 18 és 24 év közötti
korosztály támogatja legnagyobb számban a Bush-kormány intervenciós
politikáját.
Szóval az amerikai választóknak – szögezi le a Hazugságok
szárnyain szerzője – fogalmuk sincs, hova vezet és hol ér véget a kormány „ambíciója”.
Mikor az elnök azt állítja, demokratizálni fogja a Közel-Keletet, mert az
ottani nádvágók és vízhordók arra vágynak, az amerikai emberek még lelkesednek
is, mivel nem ismerik a térség múltját és társadalmi szerkezetét, vallási,
etnikai és tradicionális megosztottságát, az egész kaland százféle kockázatát.
Ráadásul
tények, leleplezések, alternatív gondolkodók és médiumok ide vagy oda, e
választók 57%-a makacsul összekapcsolja
a Világkereskedelmi Központ és Pentagon elleni terrortámadást Szaddam
Huszeinnel; 59%-a biztos abban, hogy a világ közvéleménye támogatja az Amerika
vezette koalíciós háborút; 60%-a pedig továbbra is (2004-ben is) meg van
győződve, hogy Iraknak nagy hatótávolságú tömegpusztító fegyverei vannak.
(Jó-jó. És mi, magyarok,
milyenek vagyunk? A mi többségünk miért szereti, ha újra és újra lóvá teszik?Miért ragaszkodik a
szélhámosaihoz, átverőihez, megvezetőihez?)
Ki az a Bush?
Carol Norris, gyakorló pszichológus és publicista úgy
véli, George W. Bush valamiféle képzeletvilágban élő, morális fejlődésben
visszamaradott „nagy gyerek”. A királycsinálók nem véletlenül pécézték ki –
teszi hozzá Kuliffay.
Lawrene Kohlberg, a morális fejlődés egyik kutatója
megállapítja: A gyerek azt ítéli jónak, amit szeret, amit akar, vagy ami
hasznára lehet. Még nincs fogalma a szabályokról és kötelezettségekről, amelyekettudomásul véve engedelmeskedne a személyes vágyaitól független
elvárásoknak. Nem érti az ok-okozati összefüggéseket… Bush nyilatkozza egy
helyütt: „Én vagyok a parancsnok, Nekem nem kell megmagyarázni, miért mondok
dolgokat.” „Nem morfondírozok…” Nyilván csak úgy élhet ennyi hiábavaló
pusztítás és véráldozat tudatával kétségbeesés nélkül egy felelős személy –
mondja Kuliffay –, ha nem morfondírozik rajta. Ha nem mérlegeli a tettei
erkölcsi oldalát. Ha egyszerűen túllép rajta, és soha nem gondol rá (pl. a
védtelen, alvó népekre ezerszámra dobatott kazettás bombákra).
Bush
vágyálma: végre több legyen, mint ifjúkori önmagától való félelme – egy
morális, üzleti és személyes csődtömeg. Többször leírták róla, hogy 40 éves
koráig alkoholfüggőségben szenvedett, s ez részben megmagyarázza személyiségének
elferdülését. Márpedig Bush személyiségferdülése – írja Kuliffay – komoly
tényező az ország jelenlegi katasztrofális helyzetét és jövőjét illetően.
És Gyurcsányé?
Glenn Campbell szerint a szociopata nem érez empátiát
mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást
visszaélései miatt.
„Jókor
voltam jó helyen”, mondá a milliárdos magyar miniszterelnök az őt„rágalmazóknak”. „Tudom, mit jelent havi
negyvenezer forint nyugdíjból élni” – mondá a nyugdíjasoknak.
Bush:
„Akármit mondanak a nemzetközi jogászok, szétrúgunk egy-két segget.”
Gyurcsány:
befogjuk a kóbor kutyákat.
Bush: Elfelejtem
én szeptember 11-e leckéjét és elfogadom egy őrült [Szaddam Huszein] szavát,
vagy akcióba fogok és megvédem ezt az országot? A választás lehetőségével élve
én megvédem magunkat, mivel biztonságosabbá tettük Amerikát, mostanra több mint
50 millió ember szabad Afganisztánban és Irakban.
Gyurcsány: Egy új
Magyarországot kell építeni, egy új Magyarországhoz kell programot adni. Ezt a
programot fogom megmutatni holnap a párt kongresszusának. Ez a nemzet újra
erejére talált és olyan vezetői vannak, akiknek volt bátorságuk nem csupán
visszhangozni azt, amit hallottak az utcán, de programot adni, irányt mutatni.
Megmutatni, hogyan lehet virágzó gazdaságot építeni. A demokratikus
jogállamiság nem egy félredobható és elveszthető kereszt, amely szükséges a
politika cirkuszához és színházához, hanem az emberi méltóság és szabadság
megóvásának, a hétköznapi biztonság megteremtésének olyan fontos záloga,
amelyből nem kevesebb, hanem több kell. Ezért kell a kevesebb demokrácia
helyett a több, a hétköznapi demokrácia, több biztonság és félelemmentes élet –
ezt ajánlja a baloldal.
Az iraki
háború „országunk legmagasabb szintű erkölcsi hagyománya” – így George Bush
2003 elején. „A hit segítségére számítok a nemzet legkomolyabb problémáinak
megoldásában.”
„Imádkozom
a békéért” – hangoztatta közvetlenül az iraki háború előtt.
„Kedvenc
filozófusom: Jézus.”
Vajon
miért kell egy ilyen „hitbuzgó” ember a fősodratú liberális médiának? Miért
kell egy protestáns (baptista) hitbuzgó az ortodox zsidók többségének? Miért
kell egy ilyen velejéig hazug, veszedelmes ember az alacsonyabb IQ-jú
tömegeknek, és miért kell egyszersmind a – feltehetőleg magasabb IQ-jú – neokon
hatalmi elitnek is?
A baloldali politikus ugyanis 2015. szeptember 29-én egy online újságnak az ügyre utalva a következőket mondta: „Amúgy nem azt mondtam, hogy az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel. Hanem azt, hogy az SZDSZ is tele van korrupciós ügyekkel. Fontos az az is.” Egészen különleges üzenet ez a veterán politikustól.
Csengey mint ikon is fontos volt az MDF-nek, farmeröltönyt viselt, hosszú haja, szakálla volt, a fiatalokat vonzotta ezzel a megjelenéssel.
Jó párost alkottak 1989. március 15-én a televízió előtt Cserhalmi Györggyel: a színész Kiáltványt olvasott fel Csengey beszéde előtt.
A kormány továbbra is a magyar emberek érdekét és véleményét képviseli: a magyarok 97 százaléka nemet mond a szankciókra, itt az ideje, hogy ezt Brüsszelben is meghallják - olvasható a szaktárca közleményében.
Valóban, amikor ő és társai színre léptek, az országban még itt állomásoztak a megszálló szovjet csapatok, és neki magának voltak is személyes tapasztalatai arról, milyen következményei vannak annak, ha valaki ellenáll, vagy megpróbálja lebontani azt az embertelen korszakot, melyet a kommunista Magyarország időszakának nevezünk – fogalmaz Bakos Katalin.
Az energetikai függés problémáját egyidejűleg és úgy kell megoldani, hogy az ne eredményezzen egy másik egyoldalú függést - jelentette ki Kövér László, az Országgyűlés elnöke Pozsonyban a V4-es országok parlamenti elnökeinek találkozóján pénteken.