Bár a könyv Bushról és Irakról szól, no meg a Bushoz és Irakhoz (előtte Afganisztánhoz; utána Iránhoz?) vezető amerikai gondolkodásról, ám szinte minden sorában ott rejtőzködik valaki és valami, ami különösen fontossá teszi számunkra munkáját: természetesen a magyar miniszterelnökre gondolok, s a hozzá – az uralkodásához – vezető honi közfelfogásra. Közös sors, közös irányok? Egyetemes okok, egyetemes kilátások? 

Hálátlan feladat

Kuliffay Hanna jó ismerője az Amerikai Egyesült Államoknak: évtizedek óta él ott, s Thomas Painnek  az álhazafisággal és demagógiával kapcsolatos figyelmeztetésével azonosul, amely szerint „A patrióta kötelessége, hogy megvédje az országát a kormánytól”. Természetesen ez mindazokra a kormányokra vonatkozik, amelyek félrevezetik, kihasználják, háborúba viszik, anyagi romlásba döntik a népüket, akár Amerikában, akár Európa szívében vagy a világ bármely táján. Ez a kötelességteljesítés hálátlan feladat: „jutalma” leginkább személyeskedő támadások és gáncsoskodások sora, mégis  – a világ szerencséjére – minden válságos korban és politikai helyzetben akad rá vállalkozó.

Kuliffay nem hajlandó szemet hunyni semmiféle hazugság, csalás, szélhámosság, butaság, vallásos hitbuzgóság, hitbuzgó hazafiság (hazafias népirtás), gyilkos számítás (számító gyilkosság) felett. Könyve ezért és ennyiben roppant üdítő olvasmány; az itthoni értelmiségből és médiavilágból voltaképp még azelőtt kiveszett az általa képviselt  fajta, mielőtt demokratikus rendszerváltozásunk nyomán egyáltalán kialakulhatott és megerősödhetett volna. Kuliffay Hanna úgy röpköd az igazság szárnyain, hogy semmiféle táborok, törzsek, hatalmi vagy anyagi érdekek nem térítik el közben erre vagy arra. Azt hinnénk, hogy ez Amerikában, a szabadság és jólét  - a szellemi és az anyagi függetlenség – hazájában magától értetődő dolog. Könyve egyik nagy tanulsága, hogy egyáltalán nem. Másik nagy tanulsága, hogy ha már ott sem magától értetődő a civil kurázsi ereje és győzelme, magyarán, ha már ott is hülyére lehet venni a jónépet (nem egyszer és nem kétszer), akkor mi, ugyan, miben reménykedhetünk még itt egyáltalán.

Hát majd mindjárt meglátjuk…

Balnak kedves szélsőjobb?

Minél nagyobbak a szembeötlő különbségek és távolságok az amerikai és a magyar világ között, annál fontosabb, hogy – a Hazugságok szárnyaint emésztve – észrevegyük a lényegi azonosságokat. Amerikában a hatalom első embere egy hitbuzgó politikus, s ebben a pillanatban édesmindegy, hogy valóban az-e, vagy csak úgy csinál; Magyarországon viszont egy sült materialista, azaz istentagadó. Amerikát mostanság egy republikánus, újkonzervatív erőcsoport igazgatja – élén Bush-sal –, határozottan hazafias (nacionalista, patrióta) szólamokkal. Nem véletlenül nevezik ezt a politikát sokan – így Kuliffay is – szélsőjobboldalinak. Honunkban  is éppen az afféle újságokat „szokás” szélsőjobboldalinak hívni (természetesen a túloldalon), amelyek  hazafias lelkülettel, nemzeti szemszögből mérlegelik és ítélik meg az uralkodó politikai és gazdasági irányvonalat. Így például a Magyar Demokratát - ennek kiadója, a Magyar Ház jelentette meg a Hazugságok szárnyaint. (A tanulságos elemzéseket korábban csupán a világhálón, Kuliffay egyszemélyes újságjában - az Empíria Magazinban - lehetett olvasni.) Éppen ezért első pillantásra érthetetlen, hogy a „szalonképes” baloldal megtestesítőjének, a Népszabadságnak és társainak csak nagyon ritkán van rossz szavuk Bush (háborús, antidemokratikus) politikájára, s általában az újkonzervatívokra. Újságíróikat, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja az ottani – a birodalmi és világhódító – hazafiság túltengése, csupán az itthoni – leginkább önvédelemre kényszerülő, mondhatnám, provinciális – nacionalizmus. Ha ennek okát megértjük, sok mindent megérthetünk…

Ürügy?

A London Observernek nyilatkozta még 2002 elején egy kazahsztáni kormánytisztviselő: „Tiszta dolog, hogy az Afganisztánban folytatódó háború csak fátyol, amely az U. S. dominanciára való törekvéseit hivatott takargatni a régióban. A terrorizmus elleni harc csupán ürügy az energiaforrásaink feletti befolyás kiterjesztésére”.

A brit és az amerikai titkosszolgálat feltételezése szerint tömegpusztító fegyvert előállító és raktározó helyek mindegyike tiszta volt, mikor ENSZ-ellenőrzésre került sor – írja Kuliffay. A fegyverrejtegetéssel gyanúsított iskolákban gyerekek tanultak, a mecsetekben a hívek bombagyártás helyett imádkoztak. A Bagdad központjában, a Szaddám Huszein kórház pincéjében működő titkos laboratórium az UNMOVIC ellenőrei szerint soha nem létezett. Egy fegyverraktárnak kikiáltott festékgyárban lebombázása után egyetlen Kalasnyikovot találtak – az éjjelőrét. Egy gyanús épületről kiderült, babatejpor-raktár volt.  

Az állítólag hatalmas mennyiségű ideggáznak, amelynek szavatossága 5 év után egyébként is lejár, a szakemberek nyomát sem lelték. A kis hatósugarú rakétákat – amelyeknek hatótávolsága 150 km volt, és így állítólag 10-15 km-rel meghaladta az Irak „megfékezésére” előírt ENSZ-szabályokat – Hans Blix felügyeletével semmisítették meg, utolsó védelmétől is megfosztva az országot.  

Azért hatolt Rumsfeld olyan magabiztosan, rohamtempóban, már-már könnyedén Bagdad felé, mint kés a vajban – állapítja meg Kuliffay –, mert tudta, nem kell ellentámadástól tartania. Irakot a 90-es években sikeresen leszerelték. Valójában az első Perzsa-öbölbeli háború óta nem tudott magához térni – politikailag elszigetelve, szankcióktól és folyamatos bombázásoktól lebénítva nemhogy támadásra, de önmaga védelmére is képtelenné vált.

Tervezett káosz?

Na de akkor mi zajlik most Irakban? Ha Irakot kivéreztették, ha képtelen a védekezésre, hogy-hogy tart még az ellenállás?

Az amerikai népnek azt mesélték be, hogy az irakiak virágesővel várják a katonáikat, mint hős felszabadítókat. Ám a háború elindítói nagyon is tisztában voltak a nagy hatású bombázások és nehézfegyveres akciók várható következményeivel: Rumsfeld nemegyszer a kameráknak dicsekedett, ilyen pusztító erejű fegyvereket még soha sem vetettek be. Nyilván egy percig sem tételezték fel, hogy a romok alól kikászálódók virággal fogják üdvözölni a katonákat. Nagyon is számítottak mind az ellenállásra, mind a felfordulásra. És ez bizonyos szempontból még nagyon is jól jön…

Ez a káosz nem tévedések és véletlenek sorozata, hanem ellenőrzött, szabályozott – véli  Kuliffay. A Colgate Egyetem professzorát, Nancy Riest idézi; ő a megszállást „tervezett káosznak” nevezi, s nem más ez, mint fedőneve az összefonódó óriásvállalatok által szabályozott, kíméletlenül bevezetett piacgazdaságnak. „A káosz teszi szükségessé, ugyanakkor nemzetközileg elfogadhatóvá a fegyveres megszállást, kijárási tilalmat, cenzúrát, gyülekezési tilalmat, és ha úgy adódik, a statáriumot. A káosz bizonyítja, hogy a nép még nem érett az önállóságra…”

Tegyük hozzá, a káosznak lehet egy további magyarázata is: azért nem akar szűnni a felfordulás sem Afganisztánban, sem Irakban,  mert a megszállottak nem akarják hagyni magukat. Meg nem akarják hagyni magukat a megszállottakkal rokonszenvező más országbeliek, ám hasonló hitűek sem, akik pontosan tudják, hogy ha Afganisztánban vagy Irakban sikerrel járnának az amerikaiak, hamarosan ők következnének…

Ezért van Amerika e tekintetben eleve bukásra ítélve. Elvileg egyetlen módon győzhet: világháborúval. Egy-egy országra szóló, erőszakos demokrácia-exportja a bevallott célokhoz képest mindig teljesen sikertelen lesz.

James Woolsey, volt CIA-igazgató hangoztatta egy rádióvitában: „Amerika célja az iraki elnök elintézésével egy demokratikus rezsim uralomra juttatása”. Valóban? Vitapartnere (Ramsey Clark) így válaszolt: „Mikor Washington lecserélte Mossadeghet Iránban, a sahot rakta helyére. Mikor Chilében Allendét egy-két jól irányzott lövéssel eltávolították, Pinochet diktatúrája követte. Lumumba meggyilkolása után pedig Mobutu 35 éves rémuralma szakadt Kongóra. Az amerikai intervenciók sohasem teremtettek demokráciát.” 

Nos, szabad-e azt feltételeznünk Amerika elnökeiről, vezető politikusairól, hogy annyira félkegyelműek volnának, hogy semmit sem vesznek észre a valóságból? Hogy újra és újra megkísérelnék – amerikai katonák véráldozata, civil életek mérhetetlen pusztítása árán –, ami szemlátomást nem megy: fegyverrel demokratizálni a világot? Nyilván nem szabad. Akkor pedig mást kell gondolnunk: a bevallott célok mellett – vagy akár helyett - egyéb céloknak is létezniük kell. Nos, így már van értelme a káosznak is. Mindent felforgatni, aztán a zavarosban halászni. Akár birodalmi érdeknek, akár magánambícióknak kényükre-kedvükre érvényt szerezni. Logikus.  

Ám ha ennyire logikus, miért dőlt be Bushnak a fél világ? Miért nem látott át a szitán? Miért választotta meg Amerika másodszor is elnökének George W. Busht?

Miért nem látott át a szitán Magyarország? Miért támogatta és támogatja Bush haszonleső, birodalmi politikáját? No, és miért választotta meg egy újabb ciklusra miniszterelnökének azt, akit?  

Egyszerű hazugságok, bonyolult igazságok

A világ könnyebben elfogad egy egyszerű hazugságot, mint egy bonyolult  igazságot – idézi Kuliffay Tocqueville-t. A Fehér Ház és a Pentagon az elmúlt években nagyüzemileg gyártotta és folyamatosan ontotta a legprimitívebb hazugságokat, amelyeket az amerikai tömegek minden bizonyított cáfolat ellenére készségesen benyakaltak.

Amikor az emberek félnek, mert minden bizonytalannak és kilátástalannak tűnik, azt választják vezetőjüknek, aki égi támogatásra hivatkozik, még akkor is, ha titkon sejtik, hogy hazudik. A magát az istenek küldöttjének valló beteges hazudozót – vélekedik Kuliffay –, nem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet. George W. Bush a (második) választási győzelmét ünneplő beszédében nem restellte az mondani – két bizonytalan kimenetelű megszállás, százezret meghaladó iraki áldozat, növekvő munkanélküliség és fokozódó deficit ellenére –, hogy „Belépünk a remény évszakába”. 

A magát a magyar baloldal megmentőjének gondoló és megmentőjeként eladó beteges hazudozót sem korlátozza a lelkiismeret vagy a szégyenérzet, s a már kezelhetetlen államadóság, a katasztrofális államháztartási hiány és a nyomasztóan növekvő munkanélküliség ellenére sem restellte azt mondani, hogy Magyarország gazdasága irigylésre méltóan jó helyzetben van. Amikor a magyar emberek félnek a jövőtől, azt választják vezetőjüknek, aki tetszetősebben  lódít: egyszerűbbeket és hangzatosabbakat;  lendületesebben és magabiztosabban;  a médiától – hiteles leleplezéstől – megkímélve; s ha nem is magától Istentől, de magasságos tekintélyektől (Bushtól, Blairtől, Putyintól) vállon veregetve.   

Médialátszat és véres valóság

Az amerikai népnek egy sterilizált, vértelenített, emberi jajszó nélküli háborút tálaltak, távoli robbanások tűzijátékával, vonuló harckocsikkal, egy-egy, kamerának integető gyerekkel – állapítja meg Kuliffay. Az éjszakai razziák felvételein mindig a berúgott ajtón beözönlő fegyveres katonákat mutatták a tv-kamerák, az amerikai erőfölényt, nem az álmukban meglepett, halálos rémületükben maguk alá vizelő gyermekeket. Irak megszállásának első évfordulóján egyetlen újságíró, egy angol: Robert Fisk emlékezett vissza a főváros utolsó békés estéjén ragyogó fényesre világított, csendes-nyugodt utcákra, és kontraszként az első bombázások után a sebesültekkel zsúfolt kórház iszonyú látványára. Egyetlenként emlékezett a „leírhatatlan fejsebű” férfira is, aki a zűrzavar közepette egy tolószéken ült,  a megüresedett jobb szemüregébe gyömöszölt zsebkendő csücskén keresztül pedig folyamatosan csepegett a kőpadlóra a vér.

Állami terrorizmus

Egy neves történész, „korunk esszéíró mestere”, Gore Vidal mondja Örök háború örök békéért című esszékötetében: „Bár állandóan szélhámosnak bélyegzünk más társadalmakat, mi magunk váltunk a legnagyobb szélhámossá. Mi nem tartjuk be az egyezményeket. Mi utasítjuk el gorombán a nemzetközi bíróságokat. Mi támadunk egyoldalúan, amikor úgy tetszik. Mi panaszkodunk terrorizmus miatt, holott a mi birodalmunk lett a legnagyobb terrorista. Mi bombázunk, szállunk meg, gyűrünk magunk alá más államokat.”

Lehetne-e másképp?

Amikor számon kérjük akár a politikusokon, akár a médián, akár a választókon, miért úgy döntöttek, ahogy, fel kell tennünk a kérdést: lehetne-e – lehetett volna-e – másképp? Kuliffay leginkább a média fősodrából kirekesztődő alternatív médiából idéz másképp gondolkodókat.  Egyikük szerint „Meg kell értenünk, és figyelembe kell vennünk azt a mély gyökerű elidegenedést, ahonnan a terroristák legitimációjukat nyerik.” Hozzáteszi: a média  keménykedik a terrorizmussal, de nem mutatkozik keménynek a terrorizmus kiváltó okaival szemben. Mondhatnánk: egyáltalán nem foglalkozik vele, mint ahogy a politikusok sem.

Deborah Caldwell Kenneth Kraft, buddhista tudós pedig egyenesen azt veti fel, mi lett volna, ha a temérdek pénzt nem a háború előidézése, hanem a terrorizmus megelőzésére fordítják.  „Képzeljük el egy pillanatra, hogy az Egyesült Államok a háborúra való felkészüléshez hasonló méretű befektetéssel – dollármilliárdokkal, megfelelő előkészítéssel és áldozatvállalással – építette volna ki az erőszakmentes védelmi képességét.” A terrorizmusnak – akárcsak a társadalmi-gazdasági-politikai elégedetlenség egyéb megnyilvánulásainak – leghatásosabb ellenfegyverei az életszínvonal kiegyensúlyozott emelése, gazdasági, befektetési lehetőségek biztosítása, piacteremtés, kedvező hitelek nyújtása, szociális háló kiépítése, a szegénység intézményesített felszámolása, általános műveltség megteremtése, szabad sajtó, szabad választások garantálása… Ezek közül egyik sem igényli tankok és nehézbombázók bevetését, brutális katonai megszállást.

Vajon miért nem ezt az utat választotta – és rendre miért nem ezt választja – Amerika?

A jó polgár

Kinek van ideje a mindennapi robotban és nyűgök közepette a legfőbb döntéshozók taktikáját s a nagypolitika gubancait szálaira bontani? – teszi fel a kérdést Kuliffay. „Elvileg persze ez lenne a média szerepe – állapítja meg.  – Hangadói azonban éppen az összekuszálás és megtévesztés nagymesterei, így a jó polgárnak magának kell a politikai halandzsából az ő taktikázásukat is kifürkészni.”

Kuliffay legnagyobb érdeme – s világunk számára bizonyára a legnagyobb haszna –, hogy ama nagyon kevesek közé tartozik, akik hajlandók vállukra venni a jó polgár e nagyon nehéz – s egyáltalán nem kockázatmentes – feladatát. Fél kezemen meg tudom számolni azokat a magasabb rangú magyar politikusokat és nevesebb médiamunkatársakat, akik kezdettől fogva nyíltan és hangosan szembeszálltak Bush erőszakos terjeszkedő politikájával. Még magyarázatra szorul, hogy mi rejlik e markáns jelenség mögött. Miképp történhetett meg, hogy bár Tony Blair elérte, hogy Nagy-Britannia Bush hű szövetségese legyen az iraki megszállásban, 100 képviselőtársa mégiscsak aláírta az Irak megtámadása elleni tiltakozást, méghozzá a saját pártjából; Magyarország viszont csak most szabadult meg az egyik világbirodalom fogságából, s máris a másik szorításába igyekszik. Miért van az, hogy volt honvédelmi miniszterünk egy idő után azért nem volt hajlandó kiállni (velem szemben) a Kereszttűzben, mert – mint bizalmasan közölte – miért ő szívjon az amerikaiak miatt. Hogy is van ez? Amerika a világszabadság letéteményese, de jaj annak, aki szembeszegül vele?

Nem, egyáltalán nem biztos, hogy jaj annak. Alighanem több ebben a gyávaság, az igazodás – a biztos, ami biztos – kényelme, mint az igazi veszély. Az meg egészen bizonyos, hogy ha senki nem vállalja a maga személyes és korlátozott kockázatát, azzal valóban egy – voltaképp mindannyiunkat – fenyegető világveszedelem esélyét növeli. „Eddig 80 országban rendelte el az elnök az állítólagos terrorista csoportok felszámolását, propagandakampányok indítását, diverzáns alakulatok szervezését, informátorok bérlését, milliós vérdíjak fizetését” – írja könyvében Kuliffay.

Kis kitérő

Emiatt fontos látnunk a különbséget – ha már létezik – Orbán, valamint Medgyessy és  Gyurcsány idevágó magatartása között. Az utóbbi kettő Blair-módra sietett – akár a hazai közmegítélés ellenében is – ott segíteni a háborús amerikai elnöknek, ahol csak tudott,  Orbánról viszont ez egyáltalán nem mondható el: Charles Gati árulta el egyik nyilatkozatában, hogy több mint két órán keresztül fűzte az akkori miniszterelnök fejét, hogy Magyarország ne vonja ki katonáit Irakból, ám ő nem volt hajlandó kötélnek állni.

Mindenesetre igen fontos lehet Amerikának az az ügy, amelyre ennyi meggyőzést áldoz. S fontos lehet a kijáróembernek is – róla annyit tudni, hogy 56-osként ment ki Amerikába, de igencsak felvitte az Isten a dolgát, mert politológus, egyetemei tanár, külügyminisztériumi tisztségviselő és végül (Bill Clinton mellett) elnöki tanácsadó lett; no meg a Council on Foreign Relations háttérszervezet tagja. Erről a szervezetről tudni vélik, hogy a népek nevében és helyett, titkos konferenciákon határoz kül- és belpolitikai ügyekben…

A jó polgár itt akár fel is tehetné a kezét: hogyan is lehetne titkos szervezetek láthatatlan  erejével és titokzatos szándékaival szembeszállni? Szerencsére Kuliffay Hanna nem téved efféle útvesztőkbe: a háborús őrület (egyáltalán: az őrület) nála nagyon is logikusan áll össze – fejlődik ki – a mindennapi, látható tényekből,  kitapintható összefüggésekből.  

Miért hallgat a média?

Mikor a Baltimore Sun szókimondásáról híres zsurnalisztája és kommentátora egy kerekasztal-vita során „lunatic”-nak (eszelősnek) nyilvánította George W. Bush intervenciós politikáját, a kritikus lelkek közül sokan fellélegeztek: nincsenek egyedül. Lám csak, ez a neves politikus is őrültségnek találja, hogy háborút indítsanak akár olajért, akár hatalmi hivalkodásból, akár Ariel Sharon regionális ambíciójáért, akár a háromért együttesen. A nyíltan bírálók száma azonban csekély, csak kevesen vállalják, hogy lejárató jelzők áradatának, vádaskodásnak, sőt, retorzióknak tegyék ki magukat.

Ha a médiaszemélyiségek óvatosak az ellenvélemény-nyilvánítással, a politikusok még inkább – állapítja meg Kuliffay, s hozzáteszi: különösen az őszi kongresszusi választások előtt állóknak nincs szükségük az antipatrióta (hazafiatlan, de akár hazaáruló) vagy az antiszemita jelzőre. Ugyanis mindazok, akik felvetik a megdöbbentő félreinformáltság tényét, vagy a belső információkat birtokló döntéshozók és a kaotikus sötétben tartottak közti, egyre mélyülő szakadékot, azokat az újkonzervatív politikusok és a szövetséges médiairányítók hazafiatlan ellendrukkernek, terrorista szimpatizánsnak vagy bérencnek, az ország biztonságát veszélyeztető bajkeverőnek bélyegzik, és még a kis példányszámú periférikus médiából is kiebrudalják.

„Mellesleg: senki nem akarja vadul megharapni azt a kezet, amelyik eteti” – idézi Kuliffay  Deborah Orrnak, az Independent újságírójának a véleményét a médiáról. S ha ott nem akarja, itt miért akarná?

No de kik azok az újkonzervatívok (neokonzervatívok, neokonok)? És miért az ő szövetségesük a médiairányítók? Az egész könyv talán legfontosabb kérdései – ám várjunk még egy kicsit a válasszal.

 A tudás hatalom, a tudatlan a hatalomé

Akárkik is a neokonok, Amerikában (és ugyebár Magyarországon is) demokrácia van, s ha nem tetszik az elnök (a miniszterelnök), legalább négyévenként – pártostól-mindenestül – le lehet váltani. Amit Kuliffay szerint az amerikai alternatív média több zsurnalisztája (pl. Leonard Pitts, a Miami Herald kommentátora) leginkább hiányol: a Fehér Ház eddig nyilvánosságra került szándékos hazugságdömpingje elleni kollektív felháborodás. Miért nincsenek leleplező vezércikkek, spontán tüntetések, vádemelési javaslatok, hivatali lemondatások? Miért nincs felelősségre vonás? Kormányválság?  

Két hónappal azután, hogy a tömegpusztító fegyverek nem kerültek elő, egy Gallup-felmérés szerint az amerikaiak 56 százaléka azt mondta, a háború végül is jogos volt, akár találnak tömegirtó fegyvereket, akár nem.

Mit is kérdezett egy láthatatlan riporter Pesty László Gyurcsány-filmjében (Egy hiteles ember) egy hivatásos prostituálttól, miután kiderült, hogy a politikusok köreiben jártas hölgy a szocialistákra szavazna? „Ha most kiderülne, hogy [Gyurcsány Ferenc] súlyos bűncselekményt követett el a múltban, akkor megváltozna a véleményed?” A válasz – szó szerint, háromszori tagadással – így hangzott: „Nem. Nem. Nem változna meg a véleményem.” 

„Ez az eredmény egyfajta morális képlékenységre vall, ami páratlanul visszataszító”, mondja Kuliffay könyvében Leonard Pitts. A Chicago Tribune pedig felmérést végzett olvasói körében: nos, csaknem felük arra szavazott, állítsák le végre az iraki börtönbotránnyal foglalkozó sajtót. Vagyis elegük van a „hős” amerikai katona felelősségre vonásából, a „hazafias kötelességüket” teljesítők nyilvános meghurcolásából. Az emberek nem akarják, hogy a tények megzavarják az Amerika kivételességébe vetett hitüket!

James F. Welles írja A butaság megértése című (Kuliffay szavaival: zseniálisan tanulságos)  könyvében: „A tömegek hajlandók minden kritika nélkül alávetni magukat a felsőbb hatóságoknak a magasabb értelmi erőfeszítést igénylő  ügyekben.” Ha a tudás hatalom, a tudatlanság viszont a Hatalom számára felbecsülhetetlen érték. A legfelsőbb körök – állapítja meg Kuliffay – éppenséggel úgy látják jónak és előnyösnek, hogy az emberek minél kevesebbet tudjanak a történelem „problémás” eseteiről. Kivéve, ha azok szuper-hazafias, rendszertámogató üzenetekbe vannak csomagolva. Az amerikai multikulturális oktatási rendszer (véli az egyik amerikai kutató) a művelt generáció helyett egy „öntudatos” generációt termelt ki, amely feltételezhetően nincs tisztában a háború és béke kérdésében rá háruló felelősség súlyával. A 18 és 24 év közötti korosztály támogatja legnagyobb számban a Bush-kormány intervenciós politikáját.

Szóval az amerikai választóknak – szögezi le a Hazugságok szárnyain szerzője – fogalmuk sincs, hova vezet és hol ér véget a kormány „ambíciója”. Mikor az elnök azt állítja, demokratizálni fogja a Közel-Keletet, mert az ottani nádvágók és vízhordók arra vágynak, az amerikai emberek még lelkesednek is, mivel nem ismerik a térség múltját és társadalmi szerkezetét, vallási, etnikai és tradicionális megosztottságát, az egész kaland százféle kockázatát.

Ráadásul tények, leleplezések, alternatív gondolkodók és médiumok ide vagy oda, e választók 57%-a  makacsul összekapcsolja a Világkereskedelmi Központ és Pentagon elleni terrortámadást Szaddam Huszeinnel; 59%-a biztos abban, hogy a világ közvéleménye támogatja az Amerika vezette koalíciós háborút; 60%-a pedig továbbra is (2004-ben is) meg van győződve, hogy Iraknak nagy hatótávolságú tömegpusztító fegyverei vannak.

 (Jó-jó. És mi, magyarok, milyenek vagyunk? A mi többségünk miért szereti, ha  újra és újra lóvá teszik?Miért ragaszkodik a szélhámosaihoz, átverőihez, megvezetőihez?)

Ki az a Bush?

Carol Norris, gyakorló pszichológus és publicista úgy véli, George W. Bush valamiféle képzeletvilágban élő, morális fejlődésben visszamaradott „nagy gyerek”. A királycsinálók nem véletlenül pécézték ki – teszi hozzá Kuliffay.

Lawrene Kohlberg, a morális fejlődés egyik kutatója megállapítja: A gyerek azt ítéli jónak, amit szeret, amit akar, vagy ami hasznára lehet. Még nincs fogalma a szabályokról és kötelezettségekről, amelyeket tudomásul véve engedelmeskedne a személyes vágyaitól független elvárásoknak. Nem érti az ok-okozati összefüggéseket… Bush nyilatkozza egy helyütt: „Én vagyok a parancsnok, Nekem nem kell megmagyarázni, miért mondok dolgokat.” „Nem morfondírozok…” Nyilván csak úgy élhet ennyi hiábavaló pusztítás és véráldozat tudatával kétségbeesés nélkül egy felelős személy – mondja Kuliffay –, ha nem morfondírozik rajta. Ha nem mérlegeli a tettei erkölcsi oldalát. Ha egyszerűen túllép rajta, és soha nem gondol rá (pl. a védtelen, alvó népekre ezerszámra dobatott kazettás bombákra).

Bush vágyálma: végre több legyen, mint ifjúkori önmagától való félelme – egy morális, üzleti és személyes csődtömeg. Többször leírták róla, hogy 40 éves koráig alkoholfüggőségben szenvedett, s ez részben megmagyarázza személyiségének elferdülését. Márpedig Bush személyiségferdülése – írja Kuliffay – komoly tényező az ország jelenlegi katasztrofális helyzetét és jövőjét illetően.

És Gyurcsányé?

Glenn Campbell szerint a szociopata nem érez empátiát mások iránt (bár megjátszhatja), és nem érez szégyent vagy megbánást visszaélései miatt. 

„Jókor voltam jó helyen”, mondá a milliárdos magyar miniszterelnök az őt  „rágalmazóknak”. „Tudom, mit jelent havi negyvenezer forint nyugdíjból élni” – mondá a nyugdíjasoknak. 

Bush: „Akármit mondanak a nemzetközi jogászok, szétrúgunk egy-két segget.”

Gyurcsány: befogjuk a kóbor kutyákat.

Bush: Elfelejtem én szeptember 11-e leckéjét és elfogadom egy őrült [Szaddam Huszein] szavát, vagy akcióba fogok és megvédem ezt az országot? A választás lehetőségével élve én megvédem magunkat, mivel biztonságosabbá tettük Amerikát, mostanra több mint 50 millió ember szabad Afganisztánban és Irakban.

Gyurcsány: Egy új Magyarországot kell építeni, egy új Magyarországhoz kell programot adni. Ezt a programot fogom megmutatni holnap a párt kongresszusának. Ez a nemzet újra erejére talált és olyan vezetői vannak, akiknek volt bátorságuk nem csupán visszhangozni azt, amit hallottak az utcán, de programot adni, irányt mutatni. Megmutatni, hogyan lehet virágzó gazdaságot építeni. A demokratikus jogállamiság nem egy félredobható és elveszthető kereszt, amely szükséges a politika cirkuszához és színházához, hanem az emberi méltóság és szabadság megóvásának, a hétköznapi biztonság megteremtésének olyan fontos záloga, amelyből nem kevesebb, hanem több kell. Ezért kell a kevesebb demokrácia helyett a több, a hétköznapi demokrácia, több biztonság és félelemmentes élet – ezt ajánlja a baloldal.

Az iraki háború „országunk legmagasabb szintű erkölcsi hagyománya” – így George Bush 2003 elején. „A hit segítségére számítok a nemzet legkomolyabb problémáinak megoldásában.”

„Imádkozom a békéért” – hangoztatta közvetlenül az iraki háború előtt.

„Kedvenc filozófusom: Jézus.”

Vajon miért kell egy ilyen „hitbuzgó” ember a fősodratú liberális médiának? Miért kell egy protestáns (baptista) hitbuzgó az ortodox zsidók többségének? Miért kell egy ilyen velejéig hazug, veszedelmes ember az alacsonyabb IQ-jú tömegeknek, és miért kell egyszersmind a – feltehetőleg magasabb IQ-jú – neokon hatalmi elitnek is?