Egy hóhányó emlékművéhez
2006. május 23. 00:00

Körülbelül akkor lehetett biztosan tudni, hogy Demszky ismét „bedobja a kalapját” (hogy ezt az amerikai politikából ismert fordulatot alkalmazzuk) a főpolgármesterségért folyó versenyben, amikor Orbán Viktor a miniszterelnök-jelölti vitában bejelentette, hogy a Fidesz, kormányra kerülése esetén, létrehozza a Budapest Minisztériumot. Ja, tehát még csak jelöltje sincs az ellenzéknek? (Most se!) Demszky – aki nem most jött a hathúszassal, legfeljebb a négyes metróval, igaz, azzal már nem először! – az ilyet azonnal megérzi, nem is sokat habozott, csak annyit várt, hogy a koalíciós tárgyalások vize kicsit meghabosodjék, s bejelentette. Illetve kijelentett. Ő bizony be akarja fejezni, amit elkezdett 1990-ben. A budapesti ember elkomorodik, de tudja, a főpolgár ebben igazán mester: ha valamit elkezd, azt befejezi. De majd csak később. Tizenhat év kevés volt, jöjjön az újabb négy! Meglássuk, be lesz fejezve addigra nagy mű, a gép forog, s az alkotó végre elpihen, noha nem babérokon, mert az nincs.

Babértalan tizenhat év volt ez a magyar főváros életében, noha meg volt adva a sava-borsa mindennek. A sava szét is rohasztott mindent, amit lehetett, a borsa pedig alaposan felpaprikázott mindenkit (prüszköltünk tőle eleget), noha választási időszakban ez egyáltalán nem látszik. A „mi Gáborunk” fess ember, jól fest, ahogy a szalagot vágja át, még jobban, ahogy minket, embereket.

Kinek kellett Demszky Gábor ilyen hosszú ideig?

Nyilván, hogy nekünk, budapestieknek, hiszen ha nem kellett volna, már rég a horvát tengerparton lovagolna a tengeri csikókon (főként, ha az összes lízingelt terepjárója éppen szervizben volna). Pedig Budapest – valljuk be – ma egyáltalán nem olyan, mint egy világváros. Nem város. Sokkal inkább városkatag. Nem kell mást tennünk, csak végigsétálni a „történelmi” belvároson. Múzeum körút, Károly körút, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út. Ha egy, a háború utáni Budapestről forgatott filmhez keresnénk színhelyet, nem is volna semmi baj. Üresen ásítozó kirakatok, össze-vissza ragasztgatott üvegek, szeméthalom, sitt (csitt!, a „közterületfenntartás” ilyesmivel nem törődik, elég gond nekik a parkoló autók bírságolása), és ha egy-egy portál mögött mégis van élet, hát jobb volna hallgatni róla – a fővárosi vendéglátás dicsőségkönyvét ugyanis manapság külországi nagykövetségek honlapjain írják, s Dantétól kölcsönzik hozzá a mottót („Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”)

De nem is kell belépni. Hiszen nem lehet nem belelépni. („Mint aki halkan belelépett, / s jönnek feléje távol, ferde illatok…” – Karinthy Frigyes.) A mai Budapesten két dolgot nem lehet csinálni: 1. autóval közlekedni, 2. gyalog. Ha autóban ülsz, egyszerűen nem érted Petőfit, aki szerint „Míg állni látszék az idő, / Bár a szekér szaladt”. Hogyhogy haladt? A szekér. Lassan kétszáz év eltelt, az egy vagy két lóerős szekér szaladt, a sok lóerős autó ellenben áll. És még szerencsénk is van, ha igen. Nagyobb a baj, ha megy. Mert akkor tízméterenként belehajt egy kátyúba… a többit ismerjük. Közlekedési szakemberek rég felfigyeltek arra, hogy a magyar fővárosban (nos, a vidék sincs éppen lemaradva e tekintetben) a magyar autósok tekintete nem a szembejövő forgalmat fürkészi, hanem közvetlenül kocsija előtt, az utat. Hogy hátha! Hátha időben észreveszi, s ki tudja kerülni. Vagy ha nem, hát megfelelően lelassíthat.

És hát gyalog! (Canis mérge.)

Az, hogy Balkán, már jó ideje nem mondható el Budapestről, talán Szarajevó volt ilyen, közvetlenül a háború után (nem az első világháborúra gondolunk). És, kérem, most egyáltalán nem áll szándékunkban politizálni! Mindez alapélménye a budapesti embernek, valamint az ide látogatónak – nem is értjük, miért jönnek még mindig, sok pénzért, külföldről, nyilván kalandvágyból. Aminthogy tényleg! Napjainkban rohamléptekkel terjed a divat: az ósdi, avitt, lepusztult a trendi. Olvassuk, hogy Amerikában, Nyugat-Európában leverik a vakolatot az új házakról, de mert az munkával jár, hát keresnek maguknak olyan helyet, ahol lemállott magától. Nekik persze Budapest maga ez eldorádó (Riviéra?). Istenem! Ennyi gyönyörű pusztulás! Mocsok! És bűz! Bűz mindenekfelett. Definitely dear Mr. Demszky, hotyan pírja eszt protukálni, nem etyszerű, isn’t it? Valóban. Talán palackozni kellene. Valódi hungarikum.

…Az ember (józanésszel) azt hinné, hogy ami elviselhetetlen, mint életminőség, az elviselhetetlen, pártállástól és -szimpátiáktól függetlenül. A kutyaszar az fajra, felekezetre tekintet nélkül semmi más, csak kutyaszar, és undort kelt, valamint káros az egészségre (noch dazu). Az az ember tehát, akinek regnálása alatt kutyaszar alá temetődik egy világváros (?), az teljességgel alkalmatlan arra, hogy vezesse, irányítsa azt. Lehet szép, lehet jó, akár szerethetik is – de alkalmatlan. Azoknak a szerencséseknek, akik az elmúlt években eljutottak az egykori szocialista tábor fővárosaiba (Prága, Varsó stb.), a volt szovjet balti országokéba (Riga, Vilnius, Tallinn), van összehasonlítási alapjuk. A mai Budapest egy elhanyagolt lóistálló azokhoz képest, és akkor még nagyon visszafogottak vagyunk a minősítéssel.

És tényleg nem értjük.

Sem a pártokat, akik nem tudnak (nem akarnak?, nem mernek?) egy esélyes jelöltet állítani Demszky Gáborral szemben. Sem önmagunkat, akik majd megint megválasztjuk, ötödször is (valahogy úgy, mintha Pilátus kérdésére egyenként ugyan „mást”, csoportosan azonban mindig Barabást kiáltanánk).

Még leginkább talán magát Demszkyt lehet érteni! Ő nyilván elégedett a teljesítményével, és akkor legalább egy ember van, aki igen. Amúgy, emlékezzünk rá, tényleg jól mutat a hókotró nyergében. Akkor van igazán nyeregben, amikor télvíz idején hányja a hót. (Hóhahó!) Virtigli hóhányó. Ennyi legalább elmondható róla. Különben meg, utána a vízözön.

Kocsis L. Mihály
Címkék:
  • háttérZay
    Bogár László: Magyarországon a globális SZDSZ lokális ügynökhálózata már a hatvanas években elkezdte belső hatalmi struktúrájának a felépítését, amit szimbolikusan az is jelez, hogy az 1966 és 1968 között elindított, a gazdasági mechanizmus reformja nevű akciósorozatuk két meghatározó személyisége az a Nyers Rezső és Tardos Márton volt.
  • A római parlamentben megbukott az LMBTQ-törvény
    Az örök városban üdvrivalgással fogadták a hazafias pártok képviselői az olasz parlament felsőházában tartott szerdai szavazás eredményét, amely elvetette az LMBTQ-jogok bővítését.
  • Birodalmi téboly: az EU büntetést rótt ki Lengyelországra
    Az Európai Unió Bírósága július közepén úgy döntött, hogy a bírói jogsértések kiküszöbölésére létrehozott lengyel fegyelmi kamara nem egyeztethető össze az uniós joggal, továbbá veszélyezteti az igazságszolgáltatás függetlenségét. Az uniós bírói testület elrendelte a kamara működésének felfüggesztését is, míg az Európai Bizottság szankciókat helyezett kilátásba, amennyiben Varsó nem hajtja végre az ítéletet.
MTI Hírfelhasználó