Az elértés művészete
2004. március 26. 11:39
Kapcsolódó cikkeink
> Nyomul a nyelvészeti darwinizmus

Íróember

A Mindentudás Egyeteme tudományos ismeretterjesztő előadássorozat keretében tudósok mutatják be saját tudományterületüket. A tudomány-népszerűsítői tevékenység és a tudományos értekezések hatalmas mennyiségű szóbeli és írott szöveg előállítását is jelentik. Az ismeretek közlésének sikerét nagyban befolyásolja a tudós nyelvi készsége. Nem árt, sőt nélkülözhetetlen némi irodalmi véna. Ismeretterjesztő vagy tudományos szövegben azonban nem a nyelvnek, hanem az ismeretnek van prioritása. A mondanivaló nem épphogy csak beszüremkedik a szövegbe, nem a szöveggel együtt bontakozik ki, hanem már kezdetben is vala. Íróember szövegeivel ez másképp van. Esterházy Péter definíciója szerint valahogy úgy, hogy az írók, ha írás közben valami gondolatuk támad, akkor fölpattannak, és addig járkálnak, míg el nem felejtik, azután folytatják a munkát.

Esterházy

Esterházy Péter volt az egyetlen szépíró a sorozatban, az egyetlen nem-tudós. Kifejezetten nem-tudósi minőségében kérték föl arra, hogy világítsa meg előadásában, „mi a bánat is az az irodalom”. Míg a tudós a tudományos értekezés tisztásán bóklászva olykor az irodalom határára téved, addig Esterházy Péter a szépirodalom rengetegéből volt hivatott a tudományos értekezés tisztására ki-kitalálni. (Erdő és mező a hasonlatban kívánság szerint felcserélhető.) Maleczki József a Gondolának írt levelében – melyben egyébként Nádasdy Ádám nyelvészeti előadására reflektált – bevezetésképpen megemlítette, hogy szellemesnek és semmitmondónak találta és találja úgy általában Esterházy Pétert. Neves írónkról több szó nem is esett a levélben, Maleczki ezzel a megjegyzésével csupán az alaphangot kívánta megadni jelezvén, hogy Esterházyt nem csupán szellemesen semmitmondónak tartja, hanem etalonnak is. Mintha Esterházyt kötelező lenne behivatkozni, ha a mai magyar nyelvről esik szó. Maleczki meglátásaival mélyen egyetértek. A szellemességgel azért, mert Esterházy Péter szellemi nagysága (bocs) lépten-nyomon megnyilvánul. Szövegeiben újra és újra megtestesül valamiféle pontokba nem szedhető tartalom, szellem, szellemiség, szellemesség. Az etalonnal azért, mert bár nem tudom, szép alaphangja van-e Esterházy Péternek, viszont tudomásom szerint köpönyege az van neki, szép, amiből ki lehet és ki is szokás bújni irodalmi körökben. (Részletek után például Garaczi Lászlónál érdemes érdeklődni. Én magam ugyanis annyira nem vagyok nyelvész vagy irodalmár, hogy még csak pályaelhagyó magyartanár sem vagyok, hanem kiugrott fizikus.) A semmit mondást illetőleg pedig azért értek egyet Maleczkivel, mert az valóban nem az irodalom, akinek (csak cukkollak, kedves E. P.) feladata volna a felvetődő problémákra megoldást találni és közölni azt. Az irodalom (és úgy általában a művészet) nem mond meg semmit, így semmitmondó. A művészet nem mond, hanem mutat. Mindnyájan ismerjük azt az érzést, mikor kinyújtja felénk valaki hívó kezét, talán sejtelmesen mosolyog is és azt mondja: „Gyere csak, mutatok valamit!” Hát valahogy így viselkedik a művészet, legalábbis velem.

Még valami eszembe jutott a mindentudásról és a semmit mondásról. Az emberi érzékelés csalóka volta. Vegyük a hőérzékelést. A tűzforró és a jéghideg a skála végpontjai, mégis sokszor nem tudjuk őket megkülönböztetni. Talán a mindent és a semmit érzékelő szerveink sem tévedhetetlenek.

Nádasdy

Az elértés művészete

A kommunikáció egyik igen fontos csatornája a nyelv, a nyelvi érintkezés. Szeretnénk hinni, hogy a közlés folyamatát logikusan felépített, objektív szabályok vezérlik, így elméletileg a beszélő üzenete e csatornán akadály nélkül keresztül haladva csonkítatlanul érkezik a hallgatóhoz. Sajnos, az idealizált elvi modellek a gyakorlatban ritkán működnek tökéletesen, mire megérkezik az üzenet, sokszor bizony a tulajdon anyja sem ismerne rá. A kommunikációs csatornában végbemenő, rejtélyes és nem kívánatos torzításokat a beszélő és a hallgató csak együttes erővel tudja kiküszöbölni, a közlés egy iterációs folyamattá válik, melyben beszélő és hallgató szerepe állandóan felcserélődik, a csatornában a közlekedés mindkét irányban zajlik. Nádasdy Ádám és Maleczki József „kommunikációja” szép példája az üzenet-továbbítás nehézségeinek. Az elbeszélés, az egymás mellett elbeszélés nehézségeinek. A további pontokban erre próbálom majd felhívni a figyelmet.

A kommunikáció az elértés művészete. Az „elért” ige magyarul annyit tesz, mint „megért”. Jellemzően megért valamit annak ellenére, hogy az nincs pontosan megmagyarázva, megért valami olyat, amit nem lehet szájba rágni. Például elérti a tréfát, elérti a célzást, elérti az Esterházy előadását. És az „elért” manapság szintén magyarul annyit tesz, mint „félreért”. A hallgató részletes magyarázat hiányában nem azt érti és nem úgy amit és ahogy a beszélő, hanem mást ért, torzat, vagyis félre.

Az üzenetek sohasem lehetnek elegendően pontosak. Ami túl részletes az egyiknek, az túl elnagyolt a másiknak. Ki megérti, ki félreérti, ki elérti.

Tudományosság

A Mindentudás Egyeteme sorozat célja a tudományos ismeretterjesztés. Lehetőleg szórakoztató, közérthető stílusban, de mégiscsak tudományos eredményekről van szó. Ezért előadóktól és hallgatóktól egyaránt megkívántatik, hogy intellektusuk racionális felével vegyenek részt a programon. A tudományosság egyik legfontosabb kritériuma a fogalmak tisztázása. Gondoskodnunk kell arról, hogy ugyanaz a szó mindenki számára ugyanazt jelentse. Ha például az előadó az „elért” igét tudományos szakkifejezésként kívánja használni, akkor meg kell mondania, hogy mely jelentésében. Az előadó közli, hogy ő „elért” alatt „félreért”-et ért. Ekkor azon hallgatók, akik amúgy, eme előadás keretein kívül az „elért” alatt „megért”-et értenek, a saját kis képzeletbeli szótárukban az „elért” szócikk jelentését a következő egy órára átjavítják „félreért”-re, majd kezdődhet az előadás bármiről, akár az ízeltlábúak átlagéletkoráról is. Aki elmulasztotta eszközölni saját szótárában ezt az aprócska változtatást az előadás időtartamára, annak nem lesz más hozzászólnivalója, minthogy az „elért” szerinte „megért”-et jelent, míg a többiek már rég a cserebogarak hallhatatlanságáról társalognak. A tudományosság egyik ismérve tehát a fogalmak világos használata.

Nádasdy Ádám a nyelv változásáról beszélt. Ezért, bár nem írta föl a táblára, hogy definíció kettőspont, világosan megmondta, hogy ő az előadás alatt a „nyelv”, a „nyelvi változás” és a „lexikális csere” fogalmát tudományos értelemben hogyan használja. „… a nyelv: rendszer, nem pedig elemek (szavak, hangok, stb.) halmaza. … A nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik. … az olyan változás, amely csak egyetlen szót érint, nem számít nyelvi változásnak. Ha például holnap reggeltől jármű helyett mindenki azt mondaná vehikulum, ez nem volna nyelvi változás, csak egyetlen elemet érintő lexikális csere volna.” Jó, hogy ezeket a fogalmakat az előadás elején tisztázni igyekezett, mert az általa adott definíciók némiképp eltérnek attól, ahogyan mi laikusok használjuk ezeket a fogalmakat. Például ki hallott már olyat, hogy a szavak szinte nem is tartoznak a nyelvhez? Hát nem pont úgy tájékozódunk-e idegen országban, hogy kinézzük a szótárból a mindenféle feliratok szavait anélkül, hogy valamit is konyítanánk a nyelvtanhoz? És nem pont az van-e, hogy elmakogunk egy strukturálatlan szóhalmazt, amiből a bennszülöttek előbb-utóbb megértik, hogy a Prado-t keressük, a Wavel-t vagy a Kínai Nagyfalat? És talán még meg is dicsérik a nyelvtudásunkat. Nekünk laikusoknak elsősorban ez a nyelv. Jó minél több nyelven tudni azt, hogy „Jó napot kívánok!” meg azt, hogy „Egészségünkre!”. De a Nádasdy azt mondja, hogy ő mást hív nyelvnek, azt a rendszert, amelyhez az agyunk alkalmazkodik, mikor a következő szóhalmazt hallja. ”Hol találni McDonald’s Váci ucá”. Az agyunk egyrészt kijavítja a kiejtést a magyar hangzásvilágának megfelelően (mekdonáldsz, ucca), másrészt felépíti a mondatot (talál-ok, McDonalds-ot, a Váci utcá-ban).

Az előadás elején tisztázódott, hogy Nádasdy Ádám ezt érti nyelven, ez a hepje. Ezek után a hallgatónak nincs más tennivalója, minthogy belenyugszik ebbe, és amennyiben érdekli, hogy miféle rendszerbeli változásokra figyelt föl évtizedek során egy nyelvtudós, akkor odafigyel. Ha érdekli, hogy milyen nyelvi logika vezet a suksüköléshez (bár ez talán ezen az előadáson nem hangzott el), akkor odafigyel. Ha pedig a szókincs változásai érdeklik, akkor Nádasdy társaságában – biztos, ami biztos – „lexikális cseré”-knek nevezi azokat, és így egyből értik egymást.

Szókincs

Azért persze a Nádasdy Ádám sem hülye (már bocsánat). Nyilván tudja, hogy minket, laikusokat marhára izgat, hogy monten bájk-ot mondjunk-e vagy hegyi bicikli-t, hogy a polaroid nem hangzik valami szépen, hogy az alkalmasint helytelen használatától falra mászunk. Ezért kitért a szókincs változásának kérdésére is. Hangsúlyozta, hogy bár nem tekinti nyelvi változásnak, mert nem a nyelv rendszerét érinti, mégis roppant érdekes területnek tartja maga is. „A szókincs változásai nem foglalhatók szabályba, mert itt egyedi tételek változnak, nem kategóriák … A szókincs változása bár érdekes és jellemző egy nép sorsára, nem rendszerszerű és ezért nem nyelvi változás.” Elmondta, hogy a szókincs változásából mennyi mindenre lehet következtetni és eligazítást adott, hogy aki elsősorban e jelenségek iránt érdeklődik, az mely tudományterületeken keresgéljen. „A szókincsi változások az élet változásait tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus számára.”

Maleczki írását olvasva végig az volt a benyomásom, mintha maga a szerző úgy érezné, hogy éppen ellentmond Nádasdy Ádámnak, pedig a szókincs változására vonatkozó meglátásai tökéletesen egybecsengenek az imént idézett mondattal. Már az írás címe: „Nyomul a nyelvészeti darwinizmus a közszolgálati műsorszórás hátterében” is egyértelműen utal arra, hogy a szerző a nyelvi jelenségek iránt társadalmi, szociológiai, médiapedagógiai szempontból érdeklődik, nem pedig az egzakt nyelvtudomány szempontjából. A média és a magyar nyelv viszonyára vonatkozó állításai nem állnak relációban Nádasdy Ádám a magyar nyelv rendszerének változásáról szóló állításaival. Más témában nyilatkoztak. Megjegyzem olykor-olykor Nádasdy Ádám is nyilatkozik nyelvi ízléséről (ld. Mit utáljunk? Magyar Narancs, 2002/06/13, 40. oldal) Ezt nem nyelvtudósként, hanem magánemberként teszi, szerintem a nyelvi kultúra megőrzésének tagadhatatlan szándékával.

Nyelvromlás

Nyelvromlásról beszélni Nádasdy Ádám szerint „tudománytalan badarság”. Ezt a kijelentését sérelmezi Maleczki József. A tudományos kijelentéseknek, amennyire csak lehet, nélkülöznie kell a szubjektív elemeket. A „badarság” szó hangulatában kétségtelenül hordoz némi érzelmi töltetet, ezért sérelmezhető, viszont a nyelvromlás fogalma tudománytalannak a lehető legobjektívebben tudománytalan. Hiszen a jó és a rossz, a romlás és a javulás morális fogalmak. A tudomány ezeket a kategóriákat egyszerűen nem ismeri. A tudomány csupán leírja, hogy a dolgok milyenek és megkísérli megmagyarázni, hogy miért olyanok. Ez ugyan nagyon nagy teljesítmény, de vegyük észre, hogy korántsem minden! A tudomány egyből felmondja a szolgálatot, amint esztétikáról vagy morálról, szépről és csúnyáról vagy jóról és rosszról kérdezzük. Nem szabad megfeledkeznünk a tudomány korlátairól! Amikor a tudós a tudományosságot követeli meg, akkor tulajdonképpen azért harcol, hogy ne várjanak tőle mindentudást, fogadják el, hogy a tudomány csak egy szigorúan körülhatárolt területen belül képes nyilatkozni. A korlátok felismerését nem nevezném szakmai gőgnek.

Ahhoz tehát, hogy a tudomány állást foglalhasson a nyelvromlásról vagy a nyelvjavulásról, tudományos fogalmaknak kell megfeleltetni ezeket a morális fogalmakat. A romláson talán az egyszerűsödést értjük? De rossz-e feltétlenül az, ami egyszerű? Angolul közepes szinten megtanulni sokak szerint viszonylag egyszerű. Baj-e az az emberiség egészének összboldogsága szempontjából (és a keresztény kultúrában gyökerezvén nyilván csak ebben gondolkodhatunk mi is meg az angolok is), hogy létezik egy nyelv, melyet viszonylag könnyen viszonylag sokan elsajátítanak, és így szót értenek egymással?

Bizonyos tekintetben egyszerűsödik a nyelv, más tekintetben bonyolódik. Mit mondjunk, átlagosan romlik vagy javul?

Magyarország újra nagy lesz, ha minden magyar tűzoltó lesz

Maleczki József írására vonatkozó eddigi megjegyzéseim, azokra a részekre vonatkoztak, ahol úgy éreztem, hogy a szerző félreértés áldozata lett. Kiugrott fizikusként nem kívánok hozzászólni ahhoz a kérdéshez, hogy mikor jelent meg a magyar nyelvben a névelő, és tudomásul veszem, hogy Maleczki nem szimpatizál a nyelv darwinista szemléletével. Nagyrészt tudományos kérdés, hogy ez a megközelítés helyes-e, így nem lenne szerencsés, ha mi laikusok vitatkoznánk rajta. Továbbá nem kívánom szóvá tenni az összes logikai bukfencet, melyet Maleczki érveléseiben találtam, mert az írás célja nyilvánvalóan véleményének kifejtése volt, ez pedig sikerült. E vélemény tartalmára szeretnék reagálni, nem pedig arra a személyeskedésbe torkolló, rosszhiszemű, szorongó, már-már vádaskodó tálalásmódra, amely egy köztiszteletben álló személyt pécézett ki. A stílusról csak annyit, meglepő, hogy egy olyan finom ember, mint Maleczki József, akinek a kényes ízlését már a „badarság” szó is bántja, a szakember véleményét egyszerűen kártékonynak, a „magyar kultúrára nézvést minden bizonnyal kártékonynak” nevezi.

Az érdemi probléma, melyet Maleczki felvet, az, hogy hogyan viszonyuljunk a kultúránkban, közelebbről közös édes magyar anyanyelvünkben a szemünk láttára végbemenő olyan változásokhoz, melyeket esztétikai szempontból csúnyának, morálisan pedig esetleg rossznak, károsnak ítélünk. Ez a kérdés mindannyiunkban felvetődik, nyilván Nádasdy Ádámban is, de ne feledkezzünk meg arról, hogy az ő előadásának nem a „Mi tévők legyünk?”, hanem a „Mi figyelhető meg?” volt a témája. Maleczki megállapítja, hogy felelősek vagyunk nyelvünk állapotáért, ezzel egyetértek. Maleczki úgy véli, ennek a kötelességünknek a nyelv (és így a kultúra) aktív védelmével, nyelvőrködéssel tehetünk eleget. A kártékony gyomokat folyamatosan irtani kell, és lehetőleg felelősségre vonni azokat, akik magjait elszórják (média). Még abban is egyetértek, hogy ez a módja a kultúra védelmének. De a kultúrát ám nem csak megóvni kell, meg ápolni, meg megőrizni, hanem bizony meg is kell teremteni. Napról-napra, folyamatosan. Kell olyan is, aki alkot, és kell olyan is, aki óvja az alkotást. Jelenits tanár úrtól hallottam a fent idézett tűzoltós gúnyversikét, mely pont arra figyelmeztet, hogy egy közösség nem egyenruháján, hanem éppen sokféleségén, okos munkamegosztásán keresztül válhat naggyá. És Malecki József, azt hiszem, erről feledkezik meg, ebben áll tévedése. Mert, hogy a nyelvet védeni kell, az biztos, hogy a tudatlanokat fel kell világosítani, az biztos, hogy aki a tudás birtokosa, annak át kell adnia a tudást, annak „taní-tania” kell, az is biztos, de hogy ezt kizárólag „középiskolás fokon” szabadna tennie, az már nem biztos.

Ezért javasolnám Malecki Józsefnek, hogy mielőtt költőnk irányába meglendített kezéből reptére engedné a követ, gondoljon a magyar kultúrára és olvasson el néhány Nádasdy-verset. (ld. például Nádasdy Ádám: A rend, amit csinálok, Magvető, 2003.)

(Válasz Maleczki József: Nyomul a nyelvészeti darwinizmus című, e rovatban megjelent írására (2003. december 7.))

Peredy Márta Dóra
MTI Hírfelhasználó