Nyomul a nyelvészeti darwinizmus
A közszolgálati műsorszórás hátszelében
A Mindentudás Egyeteme című közismert és népszerű tudományos ismeretterjesztő sorozat némelyik előadásának tudományos értéke eléggé kétséges.
2003. december 7. 15:10
Nemrégiben Esterházy Péter író jópofáskodott benne egy előadásnyi időtartamra a tőle megszokott módon: szellemesen és semmitmondóan. Elvileg a magyar nyelvről beszélt meg az író és a nyelv kapcsolatáról, de a végén egy kérdésre adott válaszából arra a roppantul fontos tudományos ismeretre is szert tehettünk, hogy mindig higgadtan írja alá az éppen soron következő szerződését. November harmadik hetén pedig Nádasdy Ádám tartott itt előadást, ő önmagát „a laikusoktól vagy félig nyelvészektől” némileg mulatságos gőggel megkülönböztető egyetemi docens. Az előadás előtt úgy mutatták be mint az ELTE angol tanszékének tanárát, kinek kutatási területe az angol nyelv története, az angol hangtan, a germanisztika és a magyar hangtörténet. Már ebből is annak kellett kiderülnie Nádasdy úrról, hogy ő valódi nyelvész. Szakmai gőgje pedig nyilván arra is való, hogy általa megkülönböztesse tudományos helyét és rangját a „laikus vagy félig nyelvészekétől”.

Kik ezek a Nádasdy Ádám nevű szaktekintélytől lesajnált önjelölt tudósok? Nem tudjuk meg név szerint, ha erre a nyilván nekik címzett sértésre nem fognak válaszolni. Nádasdy úr – és ez becsületére legyen mondva – mindenesetre igyekezett érthetően fogalmazni. A magyar nyelvtudomány ama képviselőire kell itt gondolnunk, akik – az előadó szavainak értelmében – nyelvművelő igyekezetükben valójában nem művelnek semmit, mert tudományosnak vélt tevékenységük arra a hatalmas téveszmére alapszik, mely szerint a nyelv tükröz valamit, változásaiban szerepe van az őt beszélő társadalom változásainak, az őt beszélő emberek gondolkodásmódjának, szegényedhet vagy gazdagodhat, egyszerűsödhet vagy bonyolultabbá válhat, sőt, még romolhat is. Ez a gondolat, mármint az, hogy létezik nyelvromlás, Nádasdy úr szerint valósággal „tudománytalan badarság”, és olyanoktól származik, akik ugyan „féltő jóindulattal” próbálják nyelvünk magyar mivoltát a lehető legjobb tudásuk szerint védelmezni, de hiábavalóan, mert, úgymond, „a féltő jóindulat nem elég, hogy értelmes állításokat tegyen a nyelvről”.

Nos, tisztelt, Nádasdy Ádámtól imígyen megszólított nyelvészek, mit szólnak önök erre? Én a magam részéről máris szeretném itt vitatni Nádasdy úr téziseit a nyelvtudományhoz majdnem „sík hülye” laikusok nevében. Azért csak a majdnem laikusokéban, mert ugyan egyetemi végzettségű magyar szakos tanár hangja hallatszik itt, de csak olyané, ki sem kutatóként, sem tanárként nem tevékenykedik.

Nádasdy Ádám gondolatmenetének felépítéséhez ama kijelentése igazolásának kísérletével látott hozzá, hogy valamely nyelv szókincsében létrejött változások, oda más nyelvekből bekerült szavak nem okoznak valóságos nyelvi változást, mert szerinte a lexikai változások nem érintik a nyelvi rendszer egészét. Ezek – mondja Nádasdy – „a nyelvész számára nem jelentenek semmit, … ugyanis a szókincs változásai nem foglalhatók szabályokba Nincsenek olyan »ha — a akkor«-jellegű kijelentések, melyeket a szókincsről tehetünk”

Már hogy a csudába ne lennének? Meggyőződésem, hogy jó néhány és igencsak értelmes „ha — akkor”-jellegű kérdés feltevésére lenne a lexikai változásokkal kapcsolatosan Nádasdy Ádámnak is alkalma, ha sokkal kedvesebb lenne szívének és fontosabb eszének anyanyelve sorsa. Most csak kettőt ajánlok a figyelmébe. Az első ilyen kérdés: Ha egy bármilyen, korábban nem használatos (akár idegen nyelvből származó) szót nem a sajtó, a rádió és a televízió nyelvében kezdenek el naponta száz- és ezerszámra használni, hanem például a hódmezővásárhelyi gyalogosezred laktanyájában, akkor mennyivel kisebb a valószínűsége annak, hogy ez a szó néhány hónap elteltével bekerüljön az egész ország, sőt, az egész magyar nyelvterület szóhasználatába? Az első kérdés kiegészítő kérdése: Ha ez a szó valamilyen okból átkerül a hódmezővásárhelyi gyalogsági laktanya katonáinak nyelvhasználatából az országos sugárzású műsorszórók nyelvezetébe, akkor hogyan fog változni az imént megbecsült valószínűség? A második és az előbbinél fontosabb kérdés: Ha egy nyelv használói jószerével már nem alkotnak valamely, számukra új jelenség, fogalom, cselekedet, művelet stb. jelölésére a saját anyanyelvük elemeiből kialakított szavakat, hanem jóformán mindig átveszik a számukra új jelenség, fogalom stb. idegen nyelvű szavát, akkor ez milyen változás ahhoz a nyelvi állapothoz képest, melyben még alkottak új szavakat? Például az erdélyi magyar nyelvjárások egyikében, a háromszéki székelyben a Polaroid-jellegű kamerával készített képet „perces képnek” nevezik, a Polaroid-nyersanyagot pedig „perces filmnek”. Nem mondhatjuk-e akkor, azt látván, hogy ott nem vettek át egy vándorszót, hanem alkottak a vele jelölt fogalomra saját kifejezést, hogy ott némileg másképp működik a nyelvi rendszer, mint itt? A nyelvet használók nyelvi tudata és tudatossága, az, hogy a nyelvhasználók akarnak-e, képesek-e új fogalmak, jelenségek stb. megnevezésére szavakat alkotni a saját anyanyelvükön, nem része a nyelvi rendszernek? Magyarán: a nyelvi rendszer a tudatunktól függetlenül létező és változó objekív valóság? Nohiszen! Nyilván nem csak én vélem úgy, hogy bizony inkább éppen ez tudománytalan és badarság.

De gondoljuk csak tovább! Nádasdy előadásának értelmében az sem nyelvi jelenség, ha egy nyelvi közösség valamilyen ok miatt egyszer csak egy idegen nyelvi kifejezésnek anyanyelvére logikailag pontatlanul lefordított tükörképét kezdi használni mindennapi közlendői kifejezésére évszázadokon keresztül használt szavai helyett. Így hát az a kérdés sem tartoznék a nyelvész vizsgálódásának tárgykörébe, hogy miért, milyen hatásra teszi ezt ez a nyelvi közösség. Például egészen mostanáig volt a magyar nyelvben valaminő pontosabban meghatározni nem tudott vagy nem akart tulajdonság kifejezésére néhány melléknévi névmás: valamilyen, valamiféle, afféle, amolyan. Ezek helyett ma a köznyelv, sőt egyre inkább az irodalmi nyelv is egyetlen szót használ: egyfajta (újabban ezt is: egyféle), így, egybeírva. Az egyfajta egybeírva és az iménti szavak értelmében használva az a kind of… angol kifejezés logikailag helytelen tükörfordítása (pl.: It’s a kind of magic – „Ez egyfajta varázslat”, helyesen: Ez afféle varázslat. Vagyis nem tudjuk pontosan milyen, tehát amolyan varázslat-szerűség). Nádasdy Ádám nézetéből következtetve tehát az sem értelmes törekvés, ha egy nyelvész azt szeretné megtudni, miért térnek át sokan a felsorolt melléknévi névmások használatáról ennek az egyetlen, angolból fordított tükörszónak a használatára, holott többnyire nem is tudnak angolul. Szívesen gondolnám azt, hogy talán azért vélekednék így, mert a nyelv változásaival foglalatoskodó nyelvész és angoltanár létére sem tűnt fel neki ez a jelenség, de félő, hogy nem erről van szó. Ám ha már nekem feltűnt ez a jelenség, felteszek itt helyette egy „ha — akkor”-típusú kérdést. Ha a sajtó és a műsorszórás berkeiben dolgozó, angolul tudó szerkesztők, fordítók és lektorok anyanyelvi tudása helyes lett volna, és lett volna némi anyanyelvi öntudatuk, akkor is része lenne-e vajon most az egyfajta, mégpedig a valamilyen, valamiféle, afféle, amolyan helyett és – bizony-bizony! – a magyar nyelv kárára a mai magyar köznyelv szókészletének?

Azt a gondolatot igazolandó, hogy a nyelvi változások értelmetlenek és semmilyen céljuk sincs, „mondattani” példaként a magyar nyelv ama változását említette előadónk, hogy létrejött benne a névelő. (Csak mellékesen: a névelő nem mondattani fogalom, és sohasem része a mondattani elemzésnek…) „A névelő nagyfokú bonyolódást hozott a magyar nyelvbe, egy egész fejezettel hosszabb lett a magyar nyelvtan”. Mikor ezt mondta, bizonyára elkerülte a figyelmét az a gondolatmenetében mindvégig ott ólálkodó veszély, hogy hamarosan hatalmas ellentmondásba fog kerülni. Ez be is következett, amikor azt állította, hogy „A nyelvi rendszerek mind jók, úgy, ahogy vannak. A nyelvben nincs szükség semmire”. Nos, ha a nyelvi rendszerek önmagukban véve tökéletesek, akkor bizonyára mindig is tökéletesek voltak, hiszen Nádasdy állítása szerint a nyelv nem javul és nem is romlik. Ebből következik, hogy a magyar nyelv is tökéletes nyelvi rendszer, sőt az volt a névelők kialakulása előtt is. S lám, e tökéletes rendszer mégis kibővült a névelőkkel. Hogyan értékelhetjük ezt a változást a nyelvi rendszer tökéletessége szempontjából? Ha következetesek akarunk maradni, akkor kénytelenek vagyunk ezt nyelvi romlásként értelmezni, ugyanis köztudomású, hogy a tökéleteshez sem hozzáteni, sem elvenni belőle nem lehet, csak a tökély megszüntetése árán. Ha tehát a névelőkkel kibővülve a magyar nyelvi rendszer tökéletessége megszűnt, akkor ma nem lehet jó. Ha pedig nem az, akkor az az állítás sem igaz, hogy „A nyelvi rendszerek mind jók, úgy ahogy vannak”. Ezért tehát lehetséges rajtuk javítani, s ha javítani lehetséges, akkor rontani is. Nádasdy tehát ezzel az ellentmondással tálcán kínált nekünk arra való alkalmat, hogy megerősítsük, amit eddig is tudtunk: felelősek vagyunk nyelvünk állapotáért.

De szeretnék még annak a kérdésnek is némi figyelmet szentelni, hogy mikor is alakult ki a magyar nyelvben a határozott névelő. Nádasdy előadásában a Halotti Beszéd szövegére hivatkozva azt állítja, hogy ez csak a 15. században következett be. Ebben minden bizonnyal téved, ugyanis Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza című könyvében ennek idejét a 14. századra tette. Bárczi egyébként itt csakugyan azt állította, hogy „Legrégibb nyelvemlékeink még nem ismerik a határozott névelőt, még hiányzik a Halotti Beszédben és az Ómagyar Mária-siralomban” (Bárczi, 1966. 150.) Nádasdynak tehát – egy évszázad ide vagy oda – látszólag teljesen igaza van ebben a kérdésben, állítása egybehangzik a magyar akadémiai nyelvtudomány véleményével, engem is erre a nézetre okítottak. Ám én kívül lévén e nyelvtudomány körein, megtehetem, hogy az 1966 óta eltelt évtizedek egyik igen jelentős, de olyan magyar őstörténeti munkájából idézzek itt egy részt, amelyet a hivatalos magyar tudományosság teljes egészében semmibe vesz, mégpedig azért, mert szerzője – bár nem tagadja – a hivatalostól jócskán eltérő összefüggésbe helyezi nyelvünk és a finnugor nyelvek rokonságát. „…a Halotti Beszédben többször is előfordul a határozott névelő, természetesen nem mai »a« alakjában, hanem egészen a 19. századig egyedül használatos »az« formában. Például: »ki nopun emdül az gimilstvvl« (amely napon eszel az gyümölcsből); »es evec oz tiluvt gimilstvvl es oz gimilsben halalut evec« (és evett az tiltott gyümölcsből és az gyümölcsben halált evett); »Es oz gimilsnec vvl keseruv uola vize« (És az gyümölcsnek oly keserű volt vize). Mindezen esetekben nyelvészeink úgy magyarázzák az »oz« szót, hogy »az a bizonyos« gyümölcs, »azon« gyümölcs értendő, az »oz« tehát mutatónévmás lenne. Ez az értelmezés azonban egyáltalán nem szükségszerű, mert … a mondatok határozott névelővel magyarázva sokkal értelmesebbek, mint mutatónévmással. De másrészt, mivel a magyar határozott névelő végeredményben még ma sem más, mint az »a«, »az« mutatónévmás átvitt értelmű változata, e szőrszálhasogató megkülönböztetést minden joggal visszautasíthatjuk” (Götz László: Keleten kél a nap, Püski 1994. I. 539.). Götz László érvelése bizonyára sokaknak nem elég meggyőző, (már csak a szerző „szalonképtelensége” miatt sem), ezért szeretném még egy nézettel kiegészíteni. Ha a Halotti Beszédnek e mondatában levő az szót: „és eve az tiltott gyümölcsből” mutatónévmásként értelmezzük, akkor fel kell tételeznünk, hogy a paradicsomban többféle gyümölcs fogyasztása is tilos volt az első emberpár számára. Ez igazolná ugyanis minden kétséget eloszlatva ennek az az-nak mutatónévmási mivoltát, hiszen csak akkor kellhet azt a tiltott gyümölcsöt a többitől mutatónévmással megkülönböztetni, ha több tiltott gyümölcs is van. Ám a Biblia szerint csak egyetlen fa, a jó és a rossz tudásának (megkülönböztetése képességének) fájáról volt tilos ennie az első emberpárnak. Ezért (meg nyilván azért is, mert az emberpár mégiscsak evett a tiltott gyümölcsből) úgy vélem, hogy Götz László érvelése jó.

Arra is ki kell itt még térnem, hogy milyen ideológia, milyen szociológiai és antropológiai képzetek szolgálnak hátterül Nádasdy úr szélsőségesen darwinista nyelvszemléletéhez. E szemlélet megnyilvánításában oly mértékben eltávolodik a nyelvnek az emberi kultúra alkotásaként és részeként való felfogásától, hogy kijelenti: a nyelv hasonló a szexualitáshoz. „Anélkül sincs emberi társadalom, enélkül sincs” — hangzik a Nádasdy-féle bölcsesség. „Mindkettőnek az elsajátítására és használatára ösztön hajtja az embert, ami gyakorlatilag megfékezhetetlen.” (Az én kiemelésem, helyesen: mely). E kijelentéssel még árnyaltabbá válik a nyelvnek olyan felfogása, mely szerint a nyelv éppen olyan természeti jelenség lenne, mint a földfelszín vagy a tejútrendszerek. Mire való mindez? Mire jó az a kísérlet, mellyel valaki megkísérli kiráncigálni a nyelvet az emberi kultúra köréből? Nyilvánvalóan arra, hogy a nyelv vizsgálatából ki lehessen küszöbölni az értékelő szempontokat és az értékelő tevékenységet. Hiszen ha a nyelv a kultúra része, akkor, mint az emberiség kultúrájának minden alkotása, a nyelv is művelésre és ápolásra szorul. A nyelv merőben természeti jelenségként való felfogása tehát leginkább arra szolgál, hogy ki lehessen jelenteni: nincs szükség gondozására, ápolására, fejlesztésére és tökéletesítésére, mondván, hogy a nyelv önszabályozó természeti folyamat. Ám ez olyan mítosz, mint az önszabályozó, bármiféle társadalmi beavatkozást feleslegessé tevő, sőt megbosszuló piacgazdaság mítosza. Nem állítom, hogy ne lennének a nyelvi rendszernek önszabályozásra utaló jellemzői, de ezek nem a nyelv önmagából fakadó megnyilvánulásai, hanem a nyelvet használó nyelvi közösségéi, és ezek a folyamatok csak háborítatlan és nyelvi azonosságában semmiféle módon nem veszélyeztetett nyelvi közösségben működhetnek, nem pedig egy olyan, nyelvileg is évszázadok óta súlyosan kiszolgáltatott nép nyelvében, mint amilyen a magyar. Azt pedig már kereken tagadom, hogy e homeosztatikus folyamatokat valamiféle nyelvi ösztön működése eredményezné. Újabban immár (főleg Amerikában) a nyelv is bekerült azon emberi tevékenységek sorába (hatezer valahányszázadikként), melyeket némelyek ösztön működésével hoznak összefüggésbe. A nyelvi ösztön létezése azonban súlyosan vitatható kérdés. Ennek igazolására idézem most Heller Ágnesnek Az ösztönök. Az érzelmek elmélete című könyvét: „Az ember kialakulása az ösztönleépülés története, méghozzá nem az egyes ösztönök leépülésének története – ez gyakori az állatvilágban –, hanem az ösztönvezetés leépülésének története általában” (Heller, 1978. 31-32). „Mindennek elmondására azért volt szükség, hogy most már – valamivel indokoltabban – megismételhessük: az ember nem ösztönvezette lény, mi több, az embernek egyáltalán nincsenek ösztönei, csak ösztöncsonkjai (ösztönmaradványai). Ezek éppen a legkevesebb intelligenciát igénylő néhány – igen kevés – mozgáskoordinációra szorítkoznak – sőt már Darwin szerint is –, még ezekben is leépülőben vannak” ( Heller, i.m. 42.).

Nádasdy elméletének hátteréből olyan társadalom képe bontakozik ki, melyben az embereket nem köti össze társadalmi kohézió. Ott az emberek kulturális megnyilvánulásaira nem kell hatniuk a társadalom kulturális hagyományainak. A nyelvi változásokat nem szabad közös, társadalmi akarattal mederbe terelni, még ha oly gyorsan változik is a nyelv, hogy attól lehet tartani, egy mai középiskolás már nem érti meg a 18. vagy a 19. század irodalmi nyelvét. Olyan társadalom képe ez, amelyben nem érték a társadalom kulturális önazonossága és öntudata. Nádasdy szerint a „félig nyelvészek” akkor lennének következetesek, ha minden nyelvi változást elleneznének. Ezen a kijelentésén közönsége jót derült, pedig valójában eléggé gyászos mondat volt. Egy szélsőségesen darwinista felfogású nyelvész azt fejezte ki benne, hogy csak az övével ellenkező szélsőséget fogadná el logikusnak.

Befejezésül megállapítom, hogy Nádasdy elmélete kettős célt szolgálhat. Az első, hogy minél meghökkentőbb legyen és hogy minél jobban megdöbbenthesse a nyelvésztársadalom nyelvőrködő részének képviselőit. Ezzel a stratégiával érheti el a legkönnyebben azt, hogy minél többször irányítsa magára a sajtó és a műsorszóró eszközök figyelmét. (Lám, előadása sugárzásának hétvégéjén máris megszólaltatták a 16 óra című rádióműsorban. Noha az őt kérdező újságírónő ott ült a Mindentudás Egyeteme nézőterén, az előadás sugárzásank hetén a rádióban is a többedszeri megszólalás lehetőségéhez juttatta.) Másik célja az lehet, hogy elbizonytalanítsa azokat a magyar szakos tanárokat és nyelvművelő buzgalmú nyelvészeket, akikben eddig megvolt az arra való szándék, hogy munkájuk során megkíséreljék feltartóztatni nyelvünk iszonyatosan felgyorsult erózióját. Nádasdy ugyan azt hangoztatta a televízióban előadása vasárnapi ismétlése előtt, hogy ő a művelt magyar nyelvet beszéli, és ha magyar nyelvtant tanítana, akkor megkövetelné diákjaitól a művelt magyar nyelv elsajátítását, de ezt a kijelentését teljesen hiteltelenné teszi lendületesen és begyakorolva, mondhatni, élvezetesen előadott, de a magyar kultúrára nézvést minden bizonnyal kártékony elmélete.

Maleczki József
  • A vallási turizmus a teljes embert megszólítja
    Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerint a vallási turizmus az ember teljes antropológiai valóját megszólítja, testi, szellemi és lelki összetettségében.
  • Iskolai agresszió
    Az Emberi Erőforrások Minisztériuma köznevelési és egészségügyi szakterülete, együttműködve a Magyar Diáksportszövetséggel, a pedagógusok lelki egészségvédelmét célul kitűző programot valósít meg.
  • Atomenergia nélkül nincs zöld jövő és alacsony rezsi
    A magyar kormány célja, hogy olyan, a kor legszigorúbb elvárásainak megfelelő, kiváló műszaki színvonalú, biztonságosan működő két új blokk épüljön fel Pakson, amely évtizedeken át hozzá tud járulni Magyarország szén-dioxid-mentes villamosenergia-ellátásához - fejtette ki Süli János a Planet 2021 tanácskozáson.
MTI Hírfelhasználó