Óvatos optimizmussal a jövőbe
A glaszékesztyűs magyar rendszerváltás és annak következményei (6. rész).
2022. augusztus 18. 13:06

(Forrás: Pexels)

Magyarországon már nem is pusztán törésvonal (cleavage) alakult ki a politikai életben a két nagy tábor között, hanem hasadás (fission), s ez a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy a rendszerváltás során sort kellett volna keríteni a kádári, majd posztkádári magatartásforma háttérbe szorítására, vagyis a demokratikus intézmények létrehozása mellett a demokratikus attitűd megteremtésére – s ez nem mehetett volna másképp, csakis következetes, tudatos és jól eltervezett személycserék sorozatával a társadalom minden fontos szférájában. Ez azonban nem történt meg, s ennek terheit nyögjük mind a mai napig, immáron egy politikai háború formájában.

Összegezve: azért neveztem el „glaszékesztyűsnek” a magyar rendszerváltást, mert hiány­zott belőle az a szenvtelenség és következetesség, amely nélkül egy diktatúrát soha nem lehet teljesen megszüntetni. Egy negyven éven át tartó diktatúra oly mértékben beivódik a lelkekbe, a cselekvésekbe, a magatartásokba és a gondolkodási szerkezetekbe (hol zsarnokság van, ott zsarnokság van – írta Illyés Gyula), hogy annak megszüntetése pusztán formális, törvényi, jogi, intézményalapítási lépésekkel nem történhet meg. Egyszerűen logikailag is képtelenség egy olyan sikeres rendszerváltást elképzelni, amelyik nem számol azzal, hogy ha a diktatúrában meghatározó szerepet játszott személyeket megtartja az új rendszerben is, akár ugyanott, akár más fontos pozíciókban, akkor egyben megtartja, fenntartja egyfelől a kapcsolati hálókat, melyek pillanatokon belül újra összeállnak és hálózattá válnak, másfelől megtartja, fenntartja azt a gondolkodási, tudati szerkezetet, amelyik a diktatúra szerkezetének felel meg, amelyik kizárólagosságra tör és nem befogadásra, amelyik hierarchiában gondolkodik és nem egyenrangú viszonyokban, amelyik hegemóniákat akar és nem váltakozó dominanciákat, amelyiknek a birodalmaknak való alávetettség és megfelelési kényszer az egyik legfőbb jellemzője, amelyik nem tudja elfogadni az időleges politikai vereséget, amelyik számára nincs erkölcsi, etikai norma, ha a hálózat tagjain, vagyis a volt elvtársakon kell segíteni, amelyik ha kell, a nemzeti érdekekkel szemben lép fel és így tovább még sokáig.

Egy kiszolgáltatott emberek százezreit és millióit elnyomó rendszer irányítóival szemben semmilyen erkölcsi alapja nincs a glaszékesztyűs hozzáállásnak. Sőt, éppen ellenkezőleg áll a helyzet: a diktatúra vezetői olyan bűnöket – nem hibákat, bűnöket! – követtek el ártatlan emberekkel szemben, olyan szenvedéseket, kiszolgáltatottságot okoztak nekik, ami után éppen a velük szembeni glaszékesztyűs magatartás nevezhető erkölcsileg helytelennek és elfogadhatatlannak. Ugyanis utóbbi esetben feltehető a kérdés: vajon ezek után ki mondhatja meg, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és mi a helytelen magatartás? Vagy cinikusabban, vajon mi a hasznos emberi magatartás? Esetleg az, hogy csinálunk egy jó kis diktatúrát, élvezzük az előnyeit, s ha elbukunk, akkor sem lesz következménye bűnös cselekedeteinknek? S ha így zajlik le egy rendszerváltás, akkor vajon mi lesz a különbség a régi rendszer és az új rendszer között? Hogyan, mitől változunk meg? És egyáltalán, mi értelme akkor az egésznek?

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a régi rendszer bűnös elitjével való tényleges szakításhoz – ami nem bosszúállás, hanem erkölcsileg logikus cselekvés – valóban egyfajta szenvtelenség és távolságtartás kell, ami nem hidegséget és kegyetlenséget jelent, hanem az igazságosság iránti elköteleződést, a „cselekedeteknek legyenek következményeik” etikai alapelvnek a betartását. Talán mondani sem kell, hogy a rendszerváltás etikai, politikai és gyakorlati logikájából is adódó személycsere, lusztráció és történelmi igazságtétel végrehajtásához éppen a klasszikus kádári, mutyista, kéz-kezet mos, „mindenki járjon jól, elvtársak” mentalitással kell szakítani, amelyik fenntartotta a kádári, „puhának” nevezett diktatúrát, s amelyikre nem lehet egy új, demokratikus rendszert felépíteni. Ehhez képest a tapasztalat azt mutatta, hogy a rendszerváltó politikai elit és a kádári elit között nem vagy nem mindig, és főleg nem mindenkinél volt meg az a politikai és emberi (!) távolságtartás, az a szenvtelenség, ami a következetes személycserék végrehajtásához szükséges lett volna. Sőt, inkább azt mondhatjuk el, hogy egyes ellenzéki, majd kormányra kerülő, vezető személyiségek kis túlzással kádárista közelségbe kerültek vagy abban maradtak a leköszönő régi elit tagjaival, s ez a túl közeli személyközi viszony egyértelműen korlátozta a következetes cselekvést a személycserékkel és a lusztrációval, az elévülhetetlen bűnök megbüntetésével, a titkosszolgálati múlt feltárásával, a kárpótlással és a jóvátétellel, a korábbi, immáron jogosulatlan előnyök megszüntetésével stb. kapcsolatban.

Ráadásul, ha a rendszerváltás ilyen kádárista, ha tetszik mutyista módon, lezsírozva megy végbe, akkor érdemben nem lesz belőle semmi, mert éppen hogy megmarad a régi rendszer gyakorlatánál és mentalitásánál. Másképpen szólva, kádári attitűddel nem lehet a kádári rendszertől megszabadulni.

Márpedig a magyar rendszerváltás kesztyűs kézzel bánt a kádári elittel és a nómenklatúra tagjaival egyaránt, a csehek mintájára nem tiltotta el őket közéleti pozíciók gyakorlásától és a választásokon való indulás lehetőségétől. Ez lett volna a legfontosabb az el nem évülő bűnök megbüntetése, a privilégiumok megszüntetése, a kárpótlás, a titkos­szolgálati adatok nyilvánosságra hozatala stb. mellett. Mindez természetesen az Antall-kormány feladata lett volna, azonban a kormányfő többször kijelentette, hogy ő ebben a kérdésben távol áll a bosszúállás szellemétől (itt nem is erről lett volna szó!), „úriember módjára”, „jogkövetően” kíván eljárni – miközben a diktatúra, és semmilyen diktatúra vezetőinek az igazságosság szellemében nem járhat jog és úriemberség, hisz milyen alapon is járna? És még egyszer: ez nem gonoszság, bosszúálló szellem, hanem az emberi viszonyok természetes logikája.

Megjegyzem, az akkori kormány a kommunisták által végtelen felelőtlenséggel előállított külföldi adósságtömegről is azt mondta, hogy „az adósságot ki kell fizetni”, ami csak demokratikus viszonyok között egymást váltó kormányok esetében elfogadható érvelés, ám a rendszerváltó kormánynak semmilyen felelősséget nem kellett volna vállalnia egy diktatórikus rendszer felhalmozott adósságáért, sőt!

A „glaszékesztyűs” jelzőt tehát azért is választottam, mert – sok más mellett persze – az Antall-kormány félreértelmezett úriemberi mentalitása is rányomta a bélyegét a magyar rendszerváltásra, ami azonban a maga konkrétságában nagyon hasonlított a kádárista „járjon mindenki egy kicsit jól, senkit se bántsunk” attitűdre, korlátozva ezáltal a demokratizáció következetes végigvitelét.

Összegezve a leírtakat: a rendszerváltás általam közelebbről vizsgált első időszakában (1987–1992/93) számos formális elemé­ben megvalósult és a demokratikus intézményrendszer működésbe lépett, ám informálisan, a személyek és az emberi attitűdök szintjén, hálózatosan fennmaradt a régi rendszer, s számos más tényező (eladósodottság, gazdasági válság stb.) mellett ezért sem lehetett sikeres az emberek szemében, ezért okozott sokaknak csalódást. Mindennek az a következménye, hogy 2010 után lényegében véve egy második rendszerváltást kellett és kell végrehajtani, amelynek során az intézményi-formális változtatások mellett egyre növekvő hangsúly helyeződött és helyeződik a személyek cseréjére, a posztkádári attitűd háttérbe szorítására (lásd például a gazdaság, a kultúra, a sajtó és média, illetve a civil társadalom terén bekövetkezett változásokat), s ezáltal az intézményi és a mentalitásbeli-magatartási, másképpen az institucionális és az aktorszempontú jellemzők szinkronba hozására.

Ez rendkívül kedvező fejlemény a magyar demokrácia és a nemzeti identitás szempontjából, ám még mindig az a kérdés, hogy a régi rendszer velünk maradt attitűdjei és gyakorlata miatt – mely az egyik politikai oldalt jellemzi – tartós hasadás keletkezik-e a magyar politikában és társadalomban, ami tragikus lenne, avagy végleg sikerül legyőzni a posztkádárizmust és ezzel befejezni a rendszerváltást.

(Vége)

Fricz Tamás

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

 

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • Aradi vértanúk - Félárbócon a nemzeti lobogó
    Katonai tiszteletadás mellett, Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter és Ruszin-Szendi Romulusz, a Magyar Honvédség parancsnoka jelenlétében ünnepélyesen felvonták, majd félárbócra engedték a nemzeti lobogót az aradi vértanúk emléknapján, csütörtök reggel az Országház előtti Kossuth Lajos téren.
  • Varsó–Budapest–Róma-tengely
    Az európai kultúránk, s annak keresztény gyökereinek megvédését, illetve a kontinensünk biztonságát előtérbe helyező Varsó–Budapest–Róma-tengely akár alaposan felboríthatja a választások kimenetelét, ezáltal jelentősen megnövelve a patrióta jobboldal mozgásterét, miközben a Bizottság hatalma marginalizálódhatna – írja Sümeghi Lóránt.
  • Széles hatású felfedezés kap kémiai Nobel-díjat
    Rendkívül széles hatású felfedezésért ítélték oda az idei kémiai Nobel-díjat, amely a szerves kémiát és az orvosbiológiát is előmozdította, eredményei beépültek az élettudományok szinte minden területére - mondta el Kónya Zoltán vegyész, a Szegedi Tudományegyetem rektorhelyettes szerdán az MTI-nek.
MTI Hírfelhasználó