A baloldal diktatórikus hajlamú
A glaszékesztyűs magyar rendszerváltás és annak következményei (4. rész)
2022. augusztus 8. 19:37

Gyurcsány Ferenc a DK kongresszusán a Syma Rendezvénycsarnokban 2013. január 26-án. (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

A rendszerváltással és annak következményeivel foglalkozó sorozatom előző részének végén azt ígértem, hogy a posztkommunizmus máig ható, romboló hatásainak legfontosabb elemeit veszem sorra – természetesen terjedelmi okokból csak a legfontosabb elemekre koncentrálva.

Ennek vetületei több területen megjelentek, ezek közül kiemelném a talán három legfontosabb szférát, a politikát, a gazdaságot és a kultúrát.

A politika világában demokratikus körülmények között minden faktor abból indul ki, hogy nincs hegemón, egyeduralkodó helyzetben, s nem is cselekedhet ennek megfelelően, a hatalomért egyenrangú felek küzdelme zajlik a nyilvánosság előtt, s a hatalmat gyakorló politikai erő nem nyomhatja el az ellenzékbe szorult politikai csoportokat. Ezzel szemben a posztkádári mentalitás abban gyökerezik, hogy a hatalom természetes birtokosa a tág értelemben vett baloldal (kiegészülve a társutassá vált liberálisokkal), s ebből kifolyólag az a normális állapot a politikában, ha ők uralkodnak, ha pedig nem, akkor azt az „abnormális” állapotot a lehető leggyorsabban, minden lehetséges eszközzel meg kell szüntetni.

Ez a politikai attitűd némi megingás után nagyon gyorsan újratermelődött a posztkádári hálózatokban, s 1994-es, újbóli intézményesülésük – vagyis a Horn-kormány megalakulása – után szuperszonikus gyorsasággal megerősödött. Ennek mutatta minden jelét a 2002–2010 közötti Gyurcsány- és Bajnai-időszak, amikor ismét kormányon voltak, s a kizárólagos hatalom iránti, az ellenséget politikai értelemben megsemmisíteni kívánó szélsőséges vágy mutatkozik meg 2010 után is, egészen napjainkig, a 2022-es választások előtti és utáni hónapokban. Ez az attitűd annál vehemensebben jelenik meg a balliberális pártok köreiben, minél több időt kénytelenek eltölteni ellenzékben: legutóbb már arra készültek, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor felfüggesztik a jogállamiságot, eltörlik az alaptörvényt, tehát igyekeznek rögtön bebetonozni a hatalmukat a további időszakokra is.

Ehhez kapcsolódik a posztkommunista mentalitás másik nagy és brutálisan romboló erejű „hagyománya”, mégpedig a nemzetközi szervezetek, globális szervezetek – ENSZ, Európai Unió, Nemzetközi Valutaalap, Soros-féle globális hálózatok stb. – iránti totális megfelelési kényszer, s egyben a nemzeti érdekek elárulása. Ezek az attitűdök természetesen egyenesen a marxi-engelsi tanokból erednek, a „nemzetközivé lesz holnapra a világ” internacionalista jelmondatából, a Moszkvának való alárendelődésből, a Szovjetunió kegyeinek kereséséből. Aki ebben a politikai szemléletmódban nőtt bele a politika életbe – mint az idősebb és az ifjabb kommunisták Horn Gyulától Gyurcsány Ferencig –, azok a demokráciában sem tudnak kilépni ebből az attitűdből, mentalitásból. Ennek legdurvább megnyilvánulási formája az, amikor például a napokban Dobrev Klára levelet írt az Európai Parlament vezetőségének, kérve őket arra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy Magyarország ne juthasson hozzá a helyreállítási alapból járó pénzeihez, aminek következtében például ne lehessen pedagógus-béremelést végrehajtani. Ez nem más – legalábbis erkölcsi szempontból –, mint színtiszta hazaárulás.

A posztkádári mentalitás, szemléletmód fennmaradása tehát közvetlen veszélyt jelent a demokráciára és a nemzeti érdekekre nézve mind a mai napig, ezért is mondhatjuk visszatekintve, hogy a személycserék és a lusztráció 1990–1994 közötti elmaradása kódolta a politikai rendszerbe az instabilitást, az autok­rácia visszatérésének veszélyét. Mindennek az a következménye, hogy ma, itt és most, harminc-harminckét évvel a rendszerváltás után a posztkádári mentalitástól való megszabadulás már nem megy másképpen, csak a nemzeti, demokratikus erők tartós hatalomgyakorlásával.

Áttérve a gazdaságra, a kapitalista piac világában az alapvető attitűd – az egyéni haszonszerzésen túl – a versenyelv, az egyenlő piaci szereplők közötti harc a kereslet ­megszerzéséért, amelyben az állam funkciója az egyenlő esélyek megteremtése jogszabályok által, a pályázatoknál a szakmai érdemek szerinti elbírálás stb. A posztkádári magatartás ezzel szemben alapvetően a kapcsolatokra épül a szocialista tervgazdaság mintája alapján, s mondani sem kell, a versenyelv és a kapcsolati elv élesen ütközik egymással, nem fér meg egy rendszeren belül. Ezzel együtt a hálózatosodó, majd az intézményekbe visszatérő posztkádári politikai körök, bár formálisan a piac mindenek felettiségét hangsúlyozták, a gyakorlatban a kapcsolati elvet alkalmazták, felhasználva ehhez a kormányzati hatalmukat. Az állam náluk nem az esélyegyenlőséget teremtette meg, hanem a hálózathoz tartozó személyek számára teremtette meg a piaci lehetőségeket a piaci elv felrúgásával. Erről szólt a „spontánnak” gúnyolt – bár valójában nagyon tudatos! – privatizáció 1988 után, majd ennek folytatása 1990 után, amit éppen az Antall-kormányba és intézményeibe beépült embereik (lásd: Csepi Lajos volt KISZ-vezető, aki az ÁVÜ elnöke lehetett, elég döbbenetes módon!) révén, hálózatos módon folytattak tovább a demokratikus korszakban. Nem is beszélve a Horn-, majd a Gyurcsány-korszakról.

Emellett az államnak az is feladata a piaccal kapcsolatban, hogy kedvezzen a hazai befektetőknek és cégeknek a külföldiekkel szemben, hiszen a nemzeti érdekek vezérlik tevékenységét – elvileg. Ezzel szemben a posztkádári hálózatok már a spontán privatizáció során, ha nem a saját embereikről volt szó, akkor a külföldi cégeket hozták helyzetbe az állami cégek eladásakor. (Vagy a külföldieknek eladott állami cégekben „menedzserként, cégvezetőként folytatták a posztkommunista elvtársak.) A gyakorlat később sem változott, a kétezres években gőzerővel folytatták az állami vagyon kiárusítását külföldi cégeknek, amellyel óriási károkat okoztak a nemzetgazdaságnak.

Áttérve a kultúrára, ebben a szférában demokratikus körülmények között „virágzik minden virág”, de ezen belül a nemzeti elkötelezettségű kultúra domináns szerepet játszik a kisebbségi kultúrákkal szemben. A nemzeti kultúra nem jelent mást, mint egy ország hagyományainak, szokásainak, történelemben gyökerező életformájának és erkölcseinek összességét, amihez a külföldről érkezőknek is alkalmazkodniuk kell. A posztkádári attitűd azonban „egyesült” a magyar liberálisok, jelesül az SZDSZ mentalitásával, amely a kultúrában hegemón szerepet vindikál magának. Ez azt jelenti, hogy különbséget tesz a progresszív, modern, európai, nemzetek feletti és az elavult, mucsai, magyarkodó, Európa-ellenes kultúra között, az előbbit uralkodó helyzetbe juttatja, az utóbbit pedig félrelöki mint használhatatlant. Másképpen, ahogyan Csurka István fogalmazta meg, a liberálisok (kiegészülve a szocialistákkal) „mindig ott akarnak ülni a zsűriben”. Vagyis folyamatosan ők akarják eldönteni, hogy mi a szép és mi a nem szép, mi a színvonalas és mi a színvonaltalan, mi a jó és mi a rossz. Hegemón kulturális értékrendet akarnak, amelyet ők szabnak meg, a kultúra finanszírozásánál pedig állandóan a balliberális értékrendet vallókat részesítik támogatásban, míg a nemzeti és konzervatív irányultságú művészek ebből a szempontból is háttérbe szorulnak, s ebből is következően képtelenek a tehetségeik kinevelésére, s így újra és újra versenyhátrányban maradnak.

Nos, ez az Aczél György által is képviselt kiszorító kultúrpolitika maradt fenn a rendszerváltás után is, azzal a „kis” különbséggel, hogy a rendszerváltás előtt a szocialisták, a baloldal volt hegemón helyzetben a kultúra irányításában és finanszírozásában, a rendszerváltás után pedig az SZDSZ-féle kozmopolita liberális körök és hálózatok – de utóbbiakhoz hozzásimultak a posztkádári kulturális csoportok is. Ez is azért történhetett így, mert a rendszerváltás során a kultúra és az oktatás, a tudomány, az akadémiai szféra területén sem történt semmilyen érdemi személycsere, lényegében véve ugyanazok irányították a kulturális életet, mint korábban. Ebből fakadóan a szűkös pénzforrások elosztásakor is szinte mindig a balliberális kulturális szereplők jutottak forrásokhoz még abban az időszakban is, amikor már nem a balliberális oldal volt hatalmon.

Mindezek következménye egy erősen a balliberális oldal felé eltorzult kulturális élet, aminek azért van különös jelentősége a mai napig, mert egyetlen politikai hatalom sem tud tartósan fennmaradni, ha nincsenek meg a hatalom kulturális alapzatai, ha nincsenek meg a támogató kulturális körök és – ha tetszik – hálózatok. Nem arról van szó tehát, hogy bármilyen nemzeti, konzervatív kormánynak totális kulturális hatalomra kellene szert tennie, de arról nagyon is szó van, hogy a nemzeti kultúra domináns, tehát nem kirekesztett pozícióba kerüljön a kultúra legkülönfélébb területein. Ebben szerencsére fokozatosan javul a helyzet.

Látható tehát, hogy az elmaradt lusztráció és az elmaradt személycserék milyen valós, jelenvaló és folyamatos károkat okoztak és okoznak az országnak. Fel kell tennünk a kérdést, mert történelmi kérdés és nem megkerülhető: vajon ki, kik vagy mi a felelős mindezért?

(Folytatjuk)

Fricz Tamás

A szerző politológus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos főtanácsadója

 

 

 

 

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • Felsőpulyán a nemzetpolitikai eredményekről
    A nehéz politikai és gazdasági helyzetben az a legfontosabb, hogy megőrizzük az elmúlt tizenkét év nemzetpolitikai eredményeit - mondta a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára szombaton telefonon az MTI-nek.
  • Átsüt a remény
    Az EU klímapolitikája teljességgel megvalósíthatatlan. Csak akkor valósítható meg maradéktalanul, ha visszasüllyedünk a középkori életszínvonalra. Minden erőnkkel munkálkodnunk kell tehát az önfelszámolásra törekvő politika következményeinek elhárításán – forgalmaz Szarka László Csaba.
  • Német-magyar - Rossi: azt éreztem, túl korai a gól
    Marco Rossi szövetségi kapitány hatalmas eredménynek tartja, hogy a magyar labdarúgó-válogatott pénteken 1-0-ra legyőzte a német csapatot és benn maradt a Nemzetek Ligája élvonalában.
MTI Hírfelhasználó