Vétójog nélkül diktatúra lesz
A konszenzusos döntés esetleges megszüntetése az unió jövőjét veszélyeztetné.
2022. július 2. 14:04

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke felszólal az Európai Parlament plenáris ülésén Brüsszelben 2022. június 22-én (Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet)

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke nemrég újságírók előtt arról beszélt, hogy az unió külpolitikai döntései során is meg kell szüntetni a konszenzusos döntéshozatal intézményét. Azt hiszem, ezzel határkőhöz érkeztünk az unió történetében.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vétójog megszüntetése és a kétharmados döntések bevezetése az Európai Tanácsban, az állam- és kormányfők testületében nem jelentene mást, mint az unió föderális szövetségi állammá való átalakulását. Ha a globalista-liberális fősodor, a brüsszeli elit eléri ezt a célját, akkor az Európai Unió már nem többé-kevésbé szuverén tagállamok szövetsége lesz, hanem valóban egy központilag irányított birodalommá válik.

A tagállamok szuverenitásának kezdettől fogva két nagyon fontos garanciája volt és van: az egyik, hogy a végső döntések ne az Európai Bizottságban, de főleg ne az Európai Parlamentben dőljenek el, hanem az Európai Tanácsban, ahol mégiscsak a tagállamok polgárai által demokratikus megválasztott vezetők ülnek, s az országukat képviselik. 

A másik pedig éppen a döntéshozatal konszenzusos módja, ami végső soron megvédi az egyes tagállamokat attól, hogy a központi hatalmak rájuk kényszerítsenek az országuk érdekeivel szemben álló döntéseket akár a külpolitikában, akár az adózásban, akár a határvédelem, akár a bővítés ügyeiben, amelyek eddig szigorúan tagállami hatáskörbe tartoztak.

Amikor szembenézünk a jelenlegi kihívással – amelynek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni –, akkor érdemes arra is kitérnünk, hogy a globális irányvonal már évtizedek óta folyamatosan arra törekszik az unión belül – lényegé­ben az alapító atyának számító Jean Monnet óta –, hogy a tagállamok fölött egy központi döntéshozó testületet szabja meg az irányvonalat, amelyet mindenkinek be kell tartania.

Először is, a bizottság az uniónak olyan intézménye, amely önmagában testesíti meg a nemzetekfelettiséget, a szupranacionalizmust és a föderalizmust. Döntései mint az unió közös döntései jelennek meg, amelyben a tagállamok már „felszívódnak”. 

Ha tehát a bizottság egyre több döntéshozatali jogot és gyakorlatot vindikál magának, egyre több területen válik döntővé a szava, annál erősebben válik az unió nemzetek felettivé, föderálissá. Mindezt jól tudták a föderalista alapító atyák is, különösen Jean Monnet.

Ezzel szemben a kezdetben Miniszterek Tanácsa (a mai Európai Unió Tanácsának – vagy röviden: a tanácsnak – jogelődje) a nemzetállamok szuverenitásának megtestesítője volt, s a hatvanas évektől kezdve igyekezett erősen ellenállni a bizottságtól érkező föderalista törekvéseknek, hol több, hol kevesebb sikerrel. A nép által választott kormányok miniszterei­ből álló testület szimbolikusan a mai napig a nemzeti szuverenitás kifejeződése, a szakpolitikai döntéshozatal letéteményese. 

Emellett elvileg az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács a tagállamok szuverenitására épülő EU központi politikai döntéshozó szervezete – mely meghatározza annak általános politikai irányvonalait –, ám a válság éppen abban nyilvánul meg, hogy a bizottság egyre szélesebb körben hoz döntéseket, az Európai Unió Bíróságával karöltve egyre több területen mondja ki az uniós jog tagállami joggal szemben alkalmazható primátusát, mintegy előkészítve a talajt a szuperállam jövőbeni létrehozásához.

Másfelől a tagállamok egyenjogúságát és az unió demokratizmusát az fémjelzi, hogy az Európai Tanácsban – és többségében a miniszteri testület szintjén is – a döntések konszenzusos alapon dőlnek el, vagyis egyetlen tagállamra sem lehet rákényszeríteni rá nézve hátrányos vagy hátrányosnak vélt határozatokat, jogszabályokat. 

A tagállamoknak tehát effektíve vétójoguk van, s ez fejezi ki azt, hogy a tagállamok szuverének, az unió nem föderalista, hanem a nemzetek önállóságára épülő államszövetség.

Látnunk kell, hogy a konszenzusos döntési elvet a globalisták már a hatvanas években is megtámadták: ezt az időszakot Charles de Gaulle francia elnök tevékenysége határozta meg, aki kifejezetten arra törekedett, hogy megőrizze a kormányközi (tehát szuverenista) döntéshozatal elvét, s nem engedte, hogy a nemzetek önállósága csorbuljon.

De Gaulle azonban ellenfélre akadt Walter Hallstein, a bizottság elnöke személyében, aki szintén elkötelezett föderalista volt, követte Monnet, Spinelli és Spaak hagyományait. Hallstein nem fogadta el, hogy a bizottság a Miniszterek Tanácsának alárendelt intézmény, s ki akarta terjeszteni a hatalmát, ezt azonban a francia államfő minden eszközzel meg akarta akadályozni. 

A konfliktus 1965-ben érte el a csúcspontját, amikor Hallstein a közösségi költségvetési tervezetében a bizottságot és a közgyűlést helyezte volna előtérbe. De Gaulle átlátta, hogy a francia (és tagállami) szuverenitás elleni törekvésről van szó, ezért 1965 nyarától a francia miniszterek nem vettek részt a Miniszterek Tanácsának ülésein (üres székek politikája). 

A vitákban az egyik fő kérdés volt a minősített többségi döntés, amelynek kibővítését annak idején a római szerződés tervbe vette, és Hallstein ezt érvényre kívánta juttatni. De Gaulle nem engedett ebben sem, tudván, hogy a többségi döntések kibővítése a tagállamok szuverenitását veszélyezteti, és a föderalizmus irányába viszi el a közösséget.

A föderalista elitek tehát az európai együttműködés kezdetétől fogva támadták a konszenzus elvét, azonban az 1966-os, úgynevezett „luxemburgi kompromisszum” fenntartotta a tagállamok számára a vétójog lehetőségét, s ez, mint Damoklész kardja, mindig visszafogta a föderalistákat. 

Ám a helyzet újra megváltozott a maastrichti szerződés (1992) óta: itt már megfogalmazódott a többségi elv kiterjesztésére irányuló szándék, és ez a további szerződésekben (Amszterdam, 1999, Nizza, 2001, Lisszabon, 2009) egyre erőteljesebben hangot kapott, részben a döntési gyakorlat részévé vált.

Ma már, különösen 2015 után a migrációval összefüggő, bevándorlóbarát lépések kapcsán egyre többször alkalmazzák a többségi döntés gyakorlatát, ráadásul úgy, hogy a bizottság sorozatosan hivatkozik például a közelebbről definiálatlan „európai értékeknek” az alapszerződés 2-es cikkelyé­ben foglalt katalógusára, hogy arra alapozva olyan hatáskörökbe tartozó ügyekbe is beleszóljon, melyeket a tagállamok nem ruháztak át az unióra. 

Ezt a tendenciát erősítő kezdeményezés, hogy az uniós külpolitikával kapcsolatos döntéseknél is a többségi elvet kellene alkalmazni, s általában is, egyre több döntési jogkört lenne szükséges megvonni a tanácstól a brüsszeli bürokrácia javára, ami egyértelműen a szuperföderalizmus felé való menetelés szándékát mutatja.

Ma pedig ott tartunk, hogy itt van a „Walter Hallstein-utód” Ursula von der Leyen, aki most ugyanazt akarja elérni, mint elődje a bizottság élén, aki egyébként a nemzeteket a múlt rekvizitumai közé akarta száműzni. Von der Leyen persze korántsem olyan erős politikai személyiség, mint honfitársa volt, sokkal inkább végrehajtja és kimondja azt, amit a globalista hálózat elvár tőle. 

Márpedig ezt várják tőle olyan „kiváló”, Orbán-gyűlölő személyiségek, mint Guy Verhofstadt és Daniel Freund európai parlamenti képviselők, akik azt próbálják elhitetni a közvéleménnyel, hogy a nemrég befejeződött, az EU jövőjéről szóló konferenciasorozat egyik legfőbb tanulsága éppen azt volt, hogy meg kell szüntetni a vétójogot az unióban – ami, hogy finoman fogalmazzunk, irdatlan nagy tévedés.

Ám ami a legfontosabb: míg 1966-ban De Gaulle állt a föderalisták útjában, 2022-ben viszont, az orosz–ukrán háború idején Orbán Viktor kormánya és Magyarország társadalmának elsöprő többsége.

Ez a liberális kör – amelyhez sajnos a néppártiak is hozzátartoznak – borzasztóan felháborodott azon, hogy nem akarunk csatlakozni az unió kollektív öngyilkosságához az ostoba és szánalmas szankciókkal, az olaj- és gázembargóval. Valamint nem tetszik nekik, hogy nem járulunk hozzá a kötelező 15 százalékos minimumadóhoz, ami kifejezetten a magyar gazdasági érdekekkel, a magyar munkavállalók és cégek érdekeivel menne szembe. Nem tetszik nekik, hogy nem lőjük lábon magunkat. Milyen érdekes…

Egyszóval egyre inkább bot vagyunk az uniós küllők között, s egyre többen szeretnék ezt a botot kihúzni a küllők közül. Ennek lenne eszköze a vétójog, a konszenzusos döntéshozatal eltörlése, először a külpolitika területén, de ne legyenek illúzióink, ezt követnék más területek – például családpolitika, adózás, gyermekvédelem, LMBTQ-jogok, határvédelem stb. Ezt kell megakadályoznunk mindenáron.

Fricz Tamás

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

 

 

 

Magyar Nemzet
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó