Vármegyék lesznek a megyékből
Egy törvényjavaslat szerint a magyar közigazgatás alapvető egységeit ezentúl a „megye” helyett a „vármegye” elnevezés illeti meg.
2022. június 22. 16:34

A módosítás nem előzmény nélküli, hiszen már az Alaptörvény megalkotása idején, 2011-ben felvetődött, hogy ismét visszavezessék a történelmi hagyományainknak megfelelő, és 1949 előtt hivatalosan is alkalmazott „vármegye” elnevezést. Ez akkor végül még nem került be az új alkotmányba, most azonban  megvalósulni látszik.

„A vármegye kifejezés a magyar demokrácia nemzeti karakterét erősíti”

A Fidesz frakcióvezetője a törvényjavaslat indoklásában kifejtette, a megyék elnevezése a magyar történelmi hagyományokra, a történeti alkotmányunk vívmányaira való tekintettel változik meg, hiszen a közigazgatásunk alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően egészen 1949-ig a vármegyék voltak.

A vármegye szó használatát a korábbi magyar alkotmányos és államigazgatási rendszerrel teljesen szakítani kívánó diktatórikus kommunista rendszer szüntette meg.

A javaslat indoklása úgy fogalmaz, „ A vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek. Emellett a vármegye szó használata a nemzeti összetartozás eszméjét, közös történelmi emlékeink megőrzését és egyben a magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. A vármegye kifejezés használatával jobban hangsúlyozható, hogy a magyar államszervezés és államszerkezet központi gondolati motívuma a nemzeti szuverenitás és ezen keresztül az európai civilizáció sarokköveinek megvédése.”
Vármegyéből megye, kormánymegbízottból főispán

A közigazgatási terminológia történelmi kifejezéseinek restaurációja nem idegen a Fidesz-KDNP kormányoktól. Ahogy arról a Népszava cikke alapján mi is beszámoltunk, a kedden benyújtott költségvetési törvénycsomag egyik módosító javaslata szerint a „kormánymegbízott” elnevezés helyett ismét bevezetnék a „főispán” elnevezés használatát.

A Varga Mihály pénzügyminiszter által jegyzett javaslat indoklása szerint a főispán elnevezést a történelmi hagyományok tisztelete és újjáélesztése jegyében vezetnék be.

„A főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek. Az európai országok esetében is számos példát találunk korábbi korokba visszanyúló kifejezések modern kori használatára” – fogalmazott a módosító indoklásában a pénzügyminiszter.

Az említett módosításokhoz hasonló volt az, amikor az egykori Kúria 2012-ben visszakapta eredeti elnevezését, miután 1949-től egészen odáig a Legfelsőbb Bíróság nevet viselte, valamint a „járások”, mint a megyénél egy szinttel kisebb közigazgatási egységek rendszerének szintén 2012-ben történt újbóli bevezetése.

Magyar főispánok: akiket a nácik és a kommunisták is üldöztek

Közel ezer évig kísérte végig a magyar történelmet az ispánok tisztsége, amit csak a nácik és a kommunisták diktatúrái roppantottak meg, majd töröltek el – az utolsó, immár szocdem vagy kommunista főispánok után. Írásunk a főispánok alkonyáról – a tisztség most meghirdetett feltámasztása előtt.

Ispánok már a középkor óta voltak Magyarországon, de a főispáni titulus újbóli bevezetése okán most főleg ezen tisztség huszadik századi történetére, azon belül is a főispánok megroppantásának és felszámolásának időszakára (1944-1950) szorítkozunk.

A szó mára idegenül hangozhat, így érdemes tisztázni annak jelentését az intézmény alkonyán. A magyarországi közigazgatási egységek (vármegyék), illetve a törvényhatósági jogú városok élén a főispán állt, akinek jogköre kiterjedt az állami hatóságokra, a katonai hatóságokra, a hivatalnokokra, illetve a törvényhatóságokra (önkormányzatokra) is. 

A főispán a törvényhatóság képviselői felett teljes kontrollt gyakorolt.

A főispán azonban nem a törvényhatóság, hanem a központi kormányhatalom képviselője volt, aki ellenőrizte, hogy a törvényhatóság működése a kormány irányvonalával összeegyeztethető, s hogy a kormány utasításait a megyében végrehajtják. A főispánokat az államfő nevezte ki, azonban szakmai előképesítést nem igényelt pozíciójuk. A főszolgabíró a főispán alá rendelve működött, tehát lényegében ő volt „helyettese”, míg az alispán a közigazgatás első személye volt a vármegyében, őt a közgyűlés választotta a főispán négy jelöltje közül. 

Amkor 1990-ben az MDF vissza akarta hozni a szót, a balliberális oldal a holokauszttal és a Horthy-rendszer bűneivel érvelve fúrta meg azt. Szabó Miklós SZDSZ-es történész a főispánt az„úri önkény szimbólumának” nevezte, Bossányi Katalin szocialista képviselő szerint a szó„a Horthy-rendszer intézményrendszerének” „nyílt restaurációja”, ami „az európai felzárkózást nem segíti elő”, Kis János SZDSZ-elnök pedig a Kritikának adott interjújában mindjárt a csendőrség restaurálásával riogatott, „a Horthy-korszak iránti nosztalgiát” emlegetve. Pedig a főispánok ennél összetettebb képet adnak.

Preszly Elemér Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánjának beiktatása 1936. november 1-én, az esküszöveget Neÿ Géza Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főszolgabírája olvassa. (Forrás: Fortepan, adományozó: Buzinkay Géza)

Nyilvánvaló, hogy kényszer nélkül, szuverén módon 1944. március 19-e után nem választottak magyar főispánt, a német megszállás befolyásolta a folyamatot, még akkor is, ha az aláírást végső soron Horthy Miklós adta. A német források elsősorban a főispánok lecserélésére mutatnak náci nyomást, kevésbé magas tisztségekkel ritkán foglalkoztak.

Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi biztos április 28-án jelenthette azt Berlinbe, hogy„a főispánok leváltásáért folyó harc első eredményeként most 19 főispánt mentettek fel. ... Néhány napon belül további főispánok leváltását fogom követelni. Ebben is számítani kell a kormányzó határozottabb ellenállására”.

Május 11-én pedig már így írhatott: „A magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad. Eddig 41 főispánt mentettek fel és 38 főispáni állást töltöttek be, további három még betöltetlen; minthogy a magyar vidéki közigazgatásban 62 főispáni állás van, amelyek közül 41 vármegyei és 21 városi, az eddig újonnan betöltött főispáni állások száma meghaladja az összesnek kétharmadát, mert egyes esetekben a vármegyék és a városok élén azonos személy áll”.

Jaross Andor kollaboráns belügyminiszter így emlékezett egy népbírósági perhez csatolt vallomásában: „...a főispáni kinevezésekkel kapcsolatban azt a döntő szempontot tartottam szemem előtt, hogy főispánná csak nemzetiszocialista, vagy az eszmével szimpatizáló egyént neveztessek ki”.

Ez azonban nem sikerült teljesen.

Eleve sok náciellenes főispán lemondott a német megszállás után, például Beliczey Miklós, Inczédy-Joksmann Ödön, Bethlen Béla, Kölcsey Ferenc főispánok is. Utóbbi szólt a szatmári zsidó családoknak, hogy szerinte deportálások készülnek. Állítólag úgy vélte, hogy a német faji program végül a magyarokat sem kímélte volna:„Először elvisznek titeket, aztán minket”. Végül áprilisban lemondott. 

Az új kinevezések vagy helyükön maradtak között sem volt mindenki kollaboráns. Schell Péter kassai főispánt meghagyták a helyén, ő veterán zsidókat próbált mentesíteni a deportálások alól, majd a kiugrást előkészítő Lakatos-kormányban belügyi tárcát vállalt. Végül a nyilas puccsot követően Buchenwaldba deportálták. Mérey László Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja lett, s bár retorikájában németbarát volt, illetve antiszemita nézetei is ismertek voltak, ennek ellenére számos ponton ellenállt a kollaboráns belügy követeléseinek, és maga is zsidókat bújtatott, a Gestapóval többször konfrontálódott. Nikolits Mihály pécsi főispán egyenesen megtagadta a közigazgatási tisztviselők számára június 22-ére tervezett deportálási eligazítás összehívását: Jarossnak írt levelében elutasította a„meggyőződésével ellentétes” politikáért való felelősséget.

De kollaboránsok is akadtak.

Piukovich József, Bács-Bodrog vármegye új főispánja letartóztatta elődjét, a délvidéki vérengzés ellen korábban tiltakozó Deák Leót. Ennek tükrében felháborító, hogy a háború után Deákot budapesti lakásáról hurcolták el jugoszláv partizánok, majd Újvidéken bíróság elé állították, s végül 1945 novemberében kivégezték. A Deákot a Gestapónak átadó kollaboráns főispán, Piukovich József ezzel szemben tíz év fegyházat kapott idehaza.

Rajtuk kívül főispánok sora felelt vélt vagy valós bűneiért a népbíróságon.

A szovjet megszállást követően egy ideig még megtartották a tisztséget, ezért lehet olyan régi cikkekkel találkozni, amikben kifejtették, hogy „kinevezték a kommunista és szociáldemokrata főispánokat”.

Azonban rövidesen beindult a sajtókampány, mely jobb esetben „feleslegesnek”, de gyakrabban „a mindenkori népelnyomó kormány” eszközének nevezte őket.

Végül az örökös főispáni cím használatát az 1947. évi IV. törvény tiltotta be, majd 1950-ben bevezették a tanácsrendszert. Ács Lajos, az MDP politikai bizottságának tagja 1954-es beszédében őszintén szólt: „a Szovjet Hadsereg kikergette a főispánokat, főszolgabírókat, a népelnyomó jegyzőket, a csendőröket, a katonatiszteket, a földesurakat, a nagy gyárak, a bankok, a kereskedelmi vállalatok tulajdonosait.”

A több száz éves magyar tisztséget tehát a múlt század két diktatúrája (náci és kommunista) roppantotta meg, a tisztség restaurálása kétségkívül üdvözlendő fejlemény.

Weszprémy László Bernát

Ispán?! Ispán!

Jobb későn, mint soha: érdemes minden apró, lehetséges lépéssel visszaállítani a magyar államiság ezeréves pilléreit.

Igazából megtörténhetett volna már a rendszerváltáskor. Vagy, ha akkor nem, a 2011-es magyar alkotmányozás során. Mindkét alkalommal szó is volt róla, de aztán nem vágtak bele a döntéshozók. Most, a 2022-es uborkaszezon kezdetén viszont igen. Érdekes időzítés – de a téma maga túlmutat időjárási meg politikai szezonokon, sőt, egész korszakokon is.

Újra lesznek vármegyék, újra lesznek ispánok tehát. Ezt még szokni kell.

Nem meglepő módon – sőt, nagyon is kiszámíthatóan – a politikai árkok egyik oldalán, a véleményvezérektől a talpas kommentelőkig a kemény Rákosi-korszak meg az erjedő kádári időszak lapos, ponyvaízű, karikatúraszerű ispánképét kezdték fölemlegetni, no meg az imádnivaló Lúdas Matyi rajzfilm ellenszenves Döbrögijét – mely Fazekas történetének feldolgozásaként szintén a Kádár-korszak terméke ám, khm. Oké, valakinek eddig terjed a történelmi tudása meg kulturális kitekintése. Vicces látni, hogy egyes magukat igazi jobboldalinak és konzervatívnak tartók esetében is.

A gyerekmesék rajzolt figuráján túl azonban az ispán fogalma és tisztsége mélyen gyökerezik a magyar és a régiós históriában, végigkísérte a magyar történelem majd' ezer évét, sőt, az ispán szó még messzebbre, még mélyebbre vezet a múltba. Egyesek az ógörögökig, mások a régi szlávokig vezetik vissza a szó eredetét – de az biztos, hogy a magyar államisággal szinte egyidős e szó és mindazok a tisztségek, amiket jelölt. Nemzetségfőktől a vármegyék vezetőiig. 

Az ispánok elválaszthatatlanok a magyar közigazgatás, hadászat és egyáltalán a magyar társadalom történetétől: hosszú-hosszú évszázadokig a vármegyék vezető döntéshozói voltak, de ők voltak a vármegyei hadseregek vezetői is, személyüktől és döntéseiktől nagyban függött egy-egy rájuk bízott vármegye sorsa és boldogulása.

Széchényi Ferenc, Somogy vármegye főispánja

Voltak köztük rossz emberek? Voltak. És jók is? Igen. Államférfi nagyságúak és jelentéktelen epizodisták egyaránt? Persze. Ilyen az élet, ilyen a mindenkori politika. A lényeg, hogy mind az ispánság, mind a vármegyék kiállták az idők próbáját – és az időt itt évezredben mérik, nem holmi választási ciklusokban vagy három napig érvényes közvélemény-kutatási adatokban.

Olyan ispánok vettek részt a magyar történelem alakításában, mint Zrínyi Miklós, a hadvezér és költő, Zala és Somogy vármegyék örökös főispánja.

Vagy Verancsics Antal egri püspök, Heves vármegye főispánja, európai hírű diplomata, az 1568-as drinápolyi béke megkötője. Vagy Esterházy Pál herceg (1635-1713), Moson vármegye ispánja, majd a Magyar Királyság nádora, a török elleni harcok hőse, egyben barokk költő és zeneszerző. Vagy Széchényi Ferenc, Somogy vármegye főispánja, az országos könyvtár és a leendő Nemzeti Múzeum megalapítója, Széchenyi István apja. 

Akik mostantól főispánok lesznek, esetleg eltűnődhetnek majd azon, hogyan tudnának saját lehetőségeikhez mérten ezen államférfiak nyomdokaiba lépni. Van mit tanulni tőlük. Magasra teszik a mércét.

Az újkortól kezdve tovább finomodott a vármegyei és ispáni rendszer: hazánk történetének legutolsó igazi fénykorában, az Osztrák-Magyar Monarchia idején már a megreformált, korszerűen szervezett magyar közigazgatás két jelentős tisztsége volt a királyt, illetve a kormányt képviselő főispán, valamint a vármegye által választott alispán. A történetük egészen a 20. század tragikus középső időszakáig, a világháborúig, a nácik és az utánuk berendezkedő kommunisták hatalomátvételéig tartott.

A két totalitárius rendszer közötti bódult társadalmi állapotban,  egy lerombolt, szétesett, megszállt, napi túlélésért küzdő országban, republikánus reményektől tüzelve előbb – főbűnként – felszámolták a 946 éven át fennálló Magyar Királyságot, majd az utolsó – vicces közjátékként – szocdem és kommunista főispánok tisztségeit is felszámolták.

És ugyanebben az időben megváltoztatták a vármegyék nevét is, megyékre. Ki tudja, miért... talán a vár szótól kaptak frászt a múltat eltörölni, a fennállót lerombolni, a hagyományt felszámolni akaró haladárok.

De milyen érdekes és fontos tény az: mai megyerendszerünk még mindig az államalapító Szent István és utódainak szervező munkáján alapszik, számos mai megyénk pontosan ott helyezkedik el, nagyjából azonos határok között, mint a középkorban – mint szülőföldem, Somogy, vagy épp a szomszédos Tolna és Baranya. Későbbi évszázadok és Trianon kényszerei persze változtattak néhány megyén, összeolvasztottak vagy épp szétválasztottak egyeseket – de alig van olyan európai ország, pláne a kontinens innenső, huzatos szegletében, amelyben ezer éven keresztül ennyire állandó maradt volna a közigazgatási rendszer. Tudjuk, még Rákosiék se tudtak vagy mertek alapjaiban hozzányúlni a megyék rendszeréhez. Csak kivették a nevükből a várat. Ennyire futotta tőlük.

Jó hetven év telt el azóta. Emberi léptékben hosszú idő, de történelmi léptékben, a magyar államiság 1022 évéhez képest viszont csekélyke intervallum.

Ha magyar konzervatívként célunk és reményünk, hogy e különös nép a maga különös nyelvével és különös kultúrájával megmaradjon, megőrződjön a Kárpát-medence közepén a következő évszázadra és még annál is sokkal tovább, akkor csak üdvözölni lehet minden olyan apró lépést, ami a magyar államiság évezredes hagyományait segíti és újjáépíti, amely ezen államiság kipróbált és működőképes fogalmait, építőköveit illeszti vissza az őket megillető helyekre.

Ahogy a rendszerváltáskor, bősz viták után az első, jobboldali, konzervatív kormány – helyesen – visszaállította a történelmi címert, a vörös-ezüst sávokkal, a hármashalommal, a kettős kereszttel – és mindezek fölött legfőbb nemzeti jelképünkkel, a Szent Koronával.

Apró megjegyzés a végére: ma is ispánnak (zsupánnak) hívják Horvátország, Szlovákia és Szlovénia helyi közigazgatási vezetőit – netán egy bizonyos Magyar Királyság hagyományainak továbbéléseként, mely hagyomány egyedül Magyarországon nem éledt fel? Eddig.

Bármilyen számítás is rejlik amögött, hogy épp most újra bevezetik a főispáni tisztséget és a vármegye elnevezést, mind a döntéshozók, mind a kritikusok legyenek tisztelettel e fogalmak felé: egyidősek ugyanis a magyar államisággal, Magyarországgal, közös hazánkkal.

Rajcsányi Gellért

mandiner.hu
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
MTI Hírfelhasználó