Veres András püspök az új esztendőre: „A remény pedig nem csal meg…”
Az alábbiakban Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) elnöke újévi gondolatait adjuk közre.
2022. január 1. 11:57

Az új év első napjaiban is még elevenen él bennünk a karácsony öröme: velünk az Isten. Helyesen tesszük, ha ezt a tapasztalatot igyekszünk az egész évre kiterjedően ébren tartani, hiszen ennek felismerése ad értelmet és célt egész életünknek. Nehéz elképzelni, hogy e felismerés nélkül lehetne emberi életet és közösséget tartósan életben tartani.

A teremtő Isten, az élet gondviselő Ura az, aki jelen lévő szeretetével távlatokat ad – isteni terve szerint – a teremtményeinek, így az embernek is.

Aki nincs tudatában, vagy nem ismeri meg Isten atyai szeretetét és a személyével kapcsolatos tervét, az rövid időn belül eljuthat a kilátástalanság és a kétségbeesés állapotába. Fiatalon elhunyt költőnk, Nagy Gáspár fogalmazta meg ezt talán a legtömörebb módon: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni / nem lehet a világot Isten nélkül megérteni / nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni / illetve lehet / csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s végkimenetele fölöttébb kétséges” (Nagy Gáspár: Belátás). Az Isten nélküli gondolkodás és élet kétségbeejtő és félelmetes, mert kilátástalan, távlatok és remény nélküli.

Az új esztendő kezdetén helyesen tesszük, ha számot vetünk a jelenükkel, és abból kiindulva tervezzük meg a jövőt, az előttünk álló időt. A hívő ember ezt mindig eszkatologikus távlatokba tekintve, vagyis az örök élet, az üdvösség vonatkozásában teszi. Hiszen minden emberi cselekedet az üdvösség fényében nyer értelmet, lesz értékessé vagy értéktelenné. E számvetéshez és tervezéshez szeretnénk néhány szempontot megemlíteni a következő néhány sorban. Tudva azt is, hogy az ilyenfajta gondolkodás sohasem könnyű, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a nehézségekkel teli kihívásokat lássuk meg, s azoknak az üdvösséggel kapcsolatos pozitív vonatkozásait nem, vagy csak hiányosan vagyunk képesek felismerni. A tervezés pedig – természeténél fogva – sokszor bizonytalankodó kérdéseket vet fel a jövővel kapcsolatban.

Emberi létünk sajátossága, hogy képesek vagyunk tudatára ébredni saját létezésünknek, reflektálni rá, sőt képesek vagyunk emlékezni a múltra, és terveket szőve tudunk a jövő felé tekinteni. Ebben az önreflexióban felismerjük azt is, hogy a jelen létünk megtapasztalása messze felülmúlja emberi képességeinket, vagyis nem magunknak tulajdoníthatjuk létezésünk okát.

Belátjuk, hogy az élet Ura nélkül nincs sem múltunk, sem jelenünk, sem jövőnk. Viszont őrá hagyatkozva félelem nélkül, bizalommal tekinthetünk a jövő felé.

Ha számvetésünk őszinte, akkor be fogjuk látni, hogy számtalan aggodalomra és félelemre okot adó esemény közepette élünk: természeti katasztrófák, környezetszennyezés, háborúk, népvándorlás, járvány, éhség, energiahiány, ideológiai agresszió, keresztényüldözés és így tovább. Ezek közül bármelyiket nézzük is, mindegyik egyszerre veszélyezteti mind egyéni, mind közösségi életünket, sőt – túlzás nélkül állíthatjuk – az egész emberiség létét. A mindezekből fakadó félelmeink hátterében pedig alapproblémaként a hit hiánya vagy gyengesége húzódik meg. Szabad legyen önkényesen csak kettőt kiemelni a fent említett problémák közül.

Az elsőt éppen azért, mert e sorok írása idején zajlik a Planet Budapest 2021 Fenntarthatósági Expó és Világtalálkozó elnevezésű rendezvény. Napjainkban igen sok szó esik a környezetszennyezés által előidézett klímaváltozás káros következményeiről és a gyakran előforduló természeti katasztrófákról. Akik csak a materiális világ és a pusztán e világi létezés hitében élnek, azok nemegyszer kétségbeejtő, eszkatologikus víziót látnak maguk előtt. Természetesen a hívő embert is aggasztják ezek a problémák, hiszen számára is fontos az emberi környezet ügye, mert isteni parancs az élet védelme, és különben is Istentől rendelt feladat a teremtett világ őrzése. Viszont jól látható, hogy a hívők és a nemhívők magatartása, illetve viszonya ezekhez a kérdésekhez mégis jelentősen különbözik.

A legszembetűnőbb különbséget talán abban fedezhetjük fel, hogy amíg a hívő ember a teremtő Istenre való teljes ráhagyatkozással él, életét rábízza és visszaajándékozza Teremtőjének, addig a nemhívő szorongva tekint az elmúlás kétségbeejtő végkifejlete felé. A Teremtő létezésében nem hívő ember legtöbbször csak a materiális világ, a fizikai környezet megvédése és saját élete fenntartása miatt aggódik. Azért, mert a fizikai környezet pusztulásától félve valójában a saját élete elmúlásától fél, ami az örök élet reménye nélkül valóban csak értelmetlen pusztulás.

Ugyanakkor abban is mutatkozik egyfajta különbség a hívő és a nem hívő ember felfogása között, hogy a hívő tisztelettel van alkotója iránt, Isten előtti felelősséggel viszonyul a teremtett világhoz, vagyis tekintettel van annak belső törvényeire, és óvakodik abba oly módon beleavatkozni, hogy azzal megsértse annak rendjét. A hit által eljut az ember annak belátására, hogy nem ura, hanem gondozója, őre a Teremtőtől ajándékba kapott életnek. Így a teremtett világot őrizve az élet lehetőségei is tartósabbnak bizonyulnak. Ezzel szemben sok kortársunk a természet törvényeire nem figyelve, a nagyobb haszonszerzés vágyától vezetve, kizsákmányoló módon viszonyul a teremtett világhoz. Ezzel súlyosan veszélyeztetve az élet, így az emberi élet fenntartható esélyeit is. Az a fajta agnoszticizmus és vallási közömbösség, amely sok kortársunkat jellemzi, valós veszélyt jelent ma a biológiai lét esélyeit illetően. Ezért ­­– hit nélkül – joggal merül fel sokakban pusztulásra ítélt életük apokaliptikus rémképe. Az ilyenekből hiányzik a hívő ember reménye, amely remél a reménytelenség ellenére is, mert egyrészt remél Isten megtartó szeretetében és a földi élet halál utáni folytatásában, másrészt hisz az ember megtérésének, megváltozásának lehetőségében is. Hit nélkül reménytelenné, kilátástalanná válik minden, a hit által viszont már a földön virágba szökken az örök élet reménye.

Véleményünk szerint a fent felsorolt problémák közül a másik igen súlyos és aggodalomra okot adó jelenség annak az agresszív ideológiának a terjedése, amely ellenvéleményt nem tűrő módon, az alapvető emberi értékek, az emberi természet integritása, a házasság és a család ellen támad. Mindezt megtetézi a keresztény hit és erkölcsi értékrend támadásával, kigúnyolásával, és annak teljes elvetésével. Szent II. János Pál pápa apostoli buzdításának szavai, amelyeket Európa népeinek írt 2003-ban, napjainkban fokozottan aktuálissá váltak: „Az Istenről való elfelejtkezés magával hozta az ember elvesztését, és ezért »nem csodálkozhatunk azon, ha igen tág tér nyílt a filozófiában a nihilizmusnak, az ismeretelméletben és a morálisban a relativizmusnak (…).« Az európai kultúra a »csöndes aposztázia« benyomását kelti, amellyel az önelégült ember úgy él, mintha Isten nem létezne.” (Ecclesia in Europa, 9.)

Minden problémánk forrása az ember Istentől történt elfordulásában keresendő. A vallás ellenfelei gúnyt űznek a keresztények hitéből, amikor a karácsonyi ünnep elnevezésének megszüntetésére tesznek javaslatot, vagy amikor a Mikulás, a szent életű Miklós püspök, illetve a Szűzanya személyét az LMBTQ blaszfémikus módon propaganda céljaira használja fel. Ez súlyos visszaélés a keresztény emberek mindenáron nyugalmat kereső békeszeretetével, és megsértése vallásos érzékenységüknek. Ha az egyenlőséget és toleranciát hirdetők nincsenek tekintettel mások hasonló igényeire, akkor abból súlyos társadalmi feszültségek támadhatnak, amint erre már több nagy nyugat-európai országban volt is példa. A más valláshoz tartozók nem feltétlenül bizonyulnak olyan toleránsnak, mint a keresztények.

Mindezeket tapasztalva mi, keresztények – a szeretet Istenébe vetett hit alapján állva – mégis a remény hangján kívánunk megnyilvánulni ezekben a kérdésekben is. Az Egyház nem szűnik meg hirdetni a Krisztus által hozott evangéliumot, amely minden ember számára a reménység üzenetét hordozza. Ez sok meg nem értéssel és esetleges elutasítással találkozik, de az Egyház prófétai küldetésével ez is együtt jár. Az Egyház minden tagjának szólnak Péter apostol szavai: „Ne féljetek fenyegetéseiktől és ne engedjétek, hogy megzavarjanak benneteket! Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek” (1Pét 3,14–15).

Mi, keresztények boldogan valljuk, hogy reményünk forrása a Betlehemben született Isten Fia, Jézus Krisztus. Ő magára vette emberi természetünket, részt vállalt emberi sorsunkban, és kinyilatkoztatta nekünk a mennyei Atya igazságát. Ő azért jött, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Ezért a krisztushívő ember nem lehet soha – hosszú időn át semmiképpen sem – reményvesztett. Ha mégis, akkor ott a hit meggyengülésének esete áll fenn, vagyis az ember szívében következett be egyfajta elpártolás Istentől.

Minden emberi életet a remény éltet. A remény teremtett ember voltunk sajátja, vagyis az Istenhez fűződő szeretetünk megnyilvánulása.

Mulandó dolgok nem képesek hosszú távon a reményt életben tartani. Sőt, az ezek által okozott kiábrándultság is csak fokozza az igazi remény utáni vágyat.

Az Egyház a puszta létével is a reménység jele a világban. Az Egyházban jelen lévő Krisztus adja ezt, aki minden embernek akar és tud igazi reményt kínálni. Amikor társadalmi szinten és egész Európában a reménytelenség jelei tapasztalhatók, tanításával és értékrendjével az Egyház rá akar mutatni az igazi remény forrására, Krisztusra. Ő a mi bizakodásunk fogyhatatlan alapja, mert ő változatlan: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8). Így a tanítását sem kell revideálni, mert az is örök érvényű.

Minden embernek kikerülhetetlenül döntenie kell a jövőt illetően. Ez pedig a Jézus személye melletti vagy elleni döntés függvénye.

Mi döntsünk újra Krisztus mellett az új év kezdetén is, és legyünk az ő tanúi a világban.

Akkor az életünkben felbukkanó bajok ellenére is el fognak kerülni bennünket az egzisztenciális szorongások és félelmek, mert „a remény (...) nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5).

Kívánok e sorok olvasóinak és szeretteiknek Istenben reménykedő, békés új esztendőt!

Veres András
győri megyéspüspök, az MKPK elnöke

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurir
  • Tusványos örvényei
    Három év nagy idő, három esztendős szünet nagy hiány. De most végre ismét összejött Tusványos, térségünk mára már talán legfontosabb nyári szellemi műhelye. Összejött és robbant is egy hatalmasat.
  • A szerencsétlen lord major
    A főpolgármester eddigi politikai és szakmai tevékenységét lassan ideje lenne már komolyabb elemzés alá vetni, de most arra fókuszálunk, hogy az elmúlt hónapokban négyszer is arcul csapta a budapestieket.
  • A háborúk felelősei
    Kizárt, hogy Putyin (elemzést érdemlő) „dühe” ne játszott volna szerepet a támadási parancs előzményeként. Ő az, aki bármit csinált, a közvéleményt befolyásolni képes nyugati médiában csak és kizárólag negatív jelzővel illették, miközben elnöksége alatt a korábban szétzilált Oroszország újfent katonai és gazdasági hatalom lett – fogalmaz Földi László.
  • Adócsalásba bukhat bele a német kancellár
    Arról ír az AFP francia hírügynökség a Hamburger Abendblatt című német lapra hivatkozva, hogy a „CumEx Files" elnevezésű, adócsalási botrány kapcsán az ügyészség már vizsgálja Olaf Scholz német szociáldemokrata (SPD) kancellár e-mailjet. Scholz 2015. január 1-től lebonyolított elektronikus levelezését nézik át.
  • Orosz forrás: ezres nagyságrendű ukrán veszteség
    Több mint kézezer embert vesztett az ukrán fegyveres erők 14. gépesített dandárja Szoledar térségében az orosz és a Donyec-medencei szakadár szövetséges erők támadása következtében - jelentette ki Igor Konasenkov altábornagy, az orosz védelmi minisztérium szóvivője a pénteki hadijelentést ismertetve.
MTI Hírfelhasználó