Halálra üldözték, majd kisbolygót neveztek el róla: kilencvenéves lenne a Színészkirály
Kerek kilencven éve, 1931. szeptember 9-én született Latinovits Zoltán, minden idők egyik legnagyobb magyar színésze, film- és előadóművésze. A posztumusz Kossuth-díjban is csak a a kommunista rendszer összeomlása után részesülő, a Kádár-rezsim által módszeresen üldözött „Színészkirály” tragikus körülmények között vesztette életét.
2021. szeptember 9. 20:19

Egy olyan korszakban erősítette meg kiállásával, művészetével nemzeti identitásunkat és adott hangot az ember diktatúrákkal összeegyeztethetetlen szabadságvágyának, amikor e két eszmét tűzzel-vassal irtották Magyarországon.

„Négykézláb közlekedek, harminc centiről szívom be a port, amit a tánckar az előző jelenetekben felvert” – idézi a Heti Válasz 2004. decemberi, 49. számában megjelent összeállításában Latinovits Zoltánt, aki pályájának és egyben életének 1976-os végnapjairól beszélt így. A folyamatos üldöztetés és megaláztatás miatt addigra már súlyos mentális állapotban levő színésznek a Fővárosi Operettszínházban egy olyan szerepet adtak ebben a Major Tamás és Aczél György által fémjelzett korszakban, Békeffi István darabjában (A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak), ahol a földön kellett csúszkálnia.

 

(Fotó: Nemzeti Fotótár)

Latinovits ebben az időszakban a kor Magyarországának egyik legnagyobb és legnépszerűbb színésze volt.

A színészkirályként is emlegetett művész e bizarr jelenet előtt valamivel kevesebb, mint 45 esztendővel született, 1931. szeptember 9-én, Budapesten. Saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött” jött a világra. Édesapja, Latinovits Oszkár zombori földbirtokos volt. Édesanyja pedig Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja.

„1939-ben a New Yorki-i világkiállításon működő Gundel étteremről írta a New York Times, hogy az többet tett Magyarország népszerűsítéséért, mint egy hajórakomány idegenforgalmi prospektus” – írja a cultura.hu.

Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István (1942), aki Bujtor István néven színész és Károly (1946), aki Frenreisz Károly néven zenész lett.

Latinovits Zoltán színművész a testvéreivel, Bujtor István színművésszel és Frenreisz Károly rockzenész-zeneszerzővel (Fotó: Nemzeti Fotótár)

A konyhaművész Gundel unokájaként a tizenhárom nagybácsi, a gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert, és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett. „Tört fényű kagylókkal érkeztem a világra, babonás füvekkel, virágszirmokkal, ördögfintorral, gömbölyű boszorkánykavicsokkal. Felhők, napok, csillagok szikráinak barlanghomályos rajzát hurcoltam magammal, elkezdett kanyaros vonalakat, kis görcsös köröket, befejezetlen görbéket” – vallja.

A Gundel épülete 1935-ben (Forrás: Wikipédia)

Bár évvesztes lett volna, de már tudott olvasni, így hatévesen beíratták a Damjanich utcai elemi iskolába.

1949-ben, a sztálini mintára berendezkedő kommunista diktatúra legsötétebb éveiben érettségizett a budapesti Állami Szent Imre Gimnáziumban. Osztálytársai – derül ki a távirati iroda portréjából – többek között Abody Béla, Györgyi Géza, Töttössy Csaba és Vajda Miklós voltak. A gimnázium önképzőköre bemutatta Sárközi György Dózsa György című drámáját. Ebben egy epizódszerepet alakított. Szövegét a nézőknek félig háttal, lámpalázasan, beszédhibával mondta el. Az előadás után – a vendégként jelen levő – Bajor Gizi csak őt kereste meg, és a következő szavakkal inspirálta: „Maga menjen színésznek!” Ez sem Latinovitsnak, sem másnak nem jutott eszébe.

Az érettségi után – mivel a kommunista hatalom államosított, tehát tönkretett minden magánvállalkozást, így a Gundel éttermet is, a Gundel családot (Latinovits nagyszüleit) kirakták az épületből, sőt, német származásuk miatt 1951-ben elhurcolták őket egy tanyára. „Nagyanyámat és Imre nagybátyámat megokolás nélkül kitelepítették 1950-ben”írja erről Latinovits.

1952-ig a kommunista terror által munkatáborrá tett országban okán Latinovits asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott.

Mindeközben 1951-től már NB I-es (tartalék) játékos volt a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül nagyon jó vitorlásversenyző. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként, valamint többek között a MÁVAG színjátszó csoportjának tagjaként ismerkedett a színészmesterség fortélyaival, s mint később bevallotta: igencsak nehezen ment neki. 1956-ban mégis szerződtették Debrecenbe segédszínésznek.

Ha lenne már egy vonat Debrecenbe

Latinovits Zoltánt – a friss diplomásokra vonatkozó jogszabályok szerint – pár hónapra behívták Debrecenből katonának egy fővárosi állomáshelyre – olvashatjuk Sztankay Ádám színészekről szóló, nívós sorozatában. 1956. október 23-án a Néphadsereg Klubjában teljesít szolgálatot, a következő napokban a Katonai Bíróság Fő utcai épületében őrködik a lift mellett. November 4-én néhány társával meglépnek. A harcok idején barátaival a forradalom és szabadságharc végküzdelmeinek több helyszínén is felbukkan. A kádári, véres megtorlás szelleme miatt, mely jóval a színészóriás halála után is jellemezte Magyarországot és lehetetlenné tette a 20. század egyik legjelentősebb eseményének hazugságok nélküli említését is, nincsenek pontos információink Latinovits benyomásairól, élményeiről a forradalommal kapcsolatban.

Mély hazafiasságáról és szakma iránti elkötelezettségéről vall, hogy amikor ebben az időszakban családtagjaival, több barátjával is összefut, egyre többen mondják: Irány – nyugat! Latinovits mindig azt feleli: ő azt szeretné, ha lenne már egy vonat Debrecen felé.

Latinovits a forradalom után visszatért Debrecenbe, ahol a diktatúra meghurcolta a Csokonai Színház több tagját, közöttük kollégáját, Mensáros Lászlót is.

Ebben az időszakban, írja Sztankay, megkapja élete első »igazi« szerepét: Ádám Albertet, a félszeg, szerelmes zeneszerzőt Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában.”

Oldás és kötés: csúcsteljesítmények a filmvásznon

Filmezni a Színészkirály 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi színésznek járó díját vihette haza. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben.

A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta őrnagy úrban is ő játszotta az őrnagyot. Emlékezetes a Pendragon-legenda Bátky Jánosa, a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora, az Ötödik pecsét Civilruhása, valamint a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere.

Romeo egy pozsonyi kórházban

1961-ben és 1962-ben ismét Debrecenben, majd 1966-ig Budapesten, a Vígszínházban játszott, ahol a Várkonyi Zoltán rendezte Különös találkozó című darabban debütált. 1966-1968 között a Thália Színház tagja volt, majd 1969-től 1971-ig újra a Vígszínházban dolgozott. A merev pártbürokrácia stílusát képviselő és megjelenítő Várkonyi és a forrongó, pezsgő, különleges művész nem tudott hosszabb távon együttműködni.

Ebben az időszakban történt meg a döntő találkozás Ruttkai Évával: ez a kapcsolat nemcsak színház- és film-, de 20. századi kultúrtörténetünknek is talán a legismertebbé vált szerelmi kapcsolata lett, egyféle „magyar Burton és Taylor”-történet.

1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai volt, Szigethy Gábor színháztörténész, Ruttkai Éva lányának férje így ír erről: „Olyan elementáris volt Zoltán tekintete, hogy Éva még válaszolni se tudott rá. Újra kellett kezdeni a próbát.” Az anekdota úgy tartja, hogy a tehetséges vidéki színész hetekkel a próba előtt éjjeli szekrényére helyezte a távolról csodált vígszínházi díva portréját, hogy szokja a közelségét.”

Amikor 1964 nyarán először indult pozsonyi vendégjátékra a Vígszínház, a társulat legutóbbi sikerdarabját, a Rómeó és Júliát szánta turnéja fénypontjának. A címszerepeket játszó Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva ekkoriban az „illegalitás éveit” élték. Éva a világ szemében még a háború utáni filmgyártás férfiideáljaként befutott Gábor Miklóshoz tartozott.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán otthonukban (Fotó: Nemzeti Fotótár)Az egyre kínzóbbá váló titkolózásnak Zoltán váratlan rosszulléte vetett véget: „a vonaton, rekkenő hőségben valóban megszakadt a szívem, úgyhogy a felvirágzott fogadóbizottság csak dermedten tudta figyelni, hogy a félhalott Rómeót leemelik a vonatról, és betuszkolják egy szirénázó mentőautóba. Negyven napig feküdt Rómeó egy pozsonyi kórházban, és Júlia ápolta. A seb szívemen beforrt egy pár hónap múlva, de valami eltűnt. (…) Nem játszottuk többet, virágjában halt meg az előadás, úgy, mint Rómeó és Júlia szerelme.” Így emlékezett vissza infarktusára Latinovits 1969-ben, egy Ruttkaival közös, Portrék címmel tartott újvidéki előadóesten, amelyen immár kettős önarcképük volt a főattrakció.

A Színészkirály 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színházban játszott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Németh László Győzelem és Gorkij Kispolgárok című darabját állította színpadra. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt.

Forradalom Pap elvtárs birodalmában

Veszprém ekkoriban a hazánkat megszálló szovjet erők egyik fontos bázisa volt. (A szovjet csapatok kivonulásakor a veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztályhoz tartozott 10 400 katona, közel 300 harckocsi és 150 páncélozott harcjármű – a szerk.) Ennek a városnak volt párttitkára  Pap János, aki a forradalom után kivégeztette azt a Brusznyai Árpád középiskolai tanárt, aki 1956-ban megmentette Papot a forradalmárok haragjától. Az életét kettős gyilkossággal befejező Pap, akinek elhíresült, bornírt intézkedései között szerepelt, hogy le akarta csapoltatni a Balatont, nem nézte jó szemmel, hogy Latinovits darabokat rendez a királynék városában. Ez a körülmény és éppen a fővárosból való kiszorítása ellenére is növekvő népszerűsége hosszabb távon lehetetlenné tette Latinovits megmaradását Veszprémben.

A történtekről a Kapu című lap 2011. júniusi száma is megemlékezett: „Amit Aczél György parancsa – és máig kísértő szelleme — feledésbe akar meríteni. Illyés Gyula 1961-ben befejezett drámá­ját, a Különcöt egy évtizedig nem engedte színpadra kerülni Aczél és stábja. A Teleki László gróf tragédiáját felelevenítő dráma éppen a történelmi hős öngyilkosságának centenáriumára készült Tíz év után - a Petőfi Színház megala­kulásának 10. évfordulójára - a színház tíz magyar darabbal rukkolt ki Pétervári István igazgató, Siklós Olga dramaturg és Hegyeshalmi László színházi menedzser kezdeményezésére. Aczél látszólag engedett a „munkásigazgató” vezette de­legáció kérésének, és hihetetlen nagy sikert aratott a veszprémi előadás-sorozat. Budapestről, Bécsből, Debrecenből, Szegedről jöttek busszal, vonattal (sokaknak nem volt kocsijuk a bölcsészek között).

Latinovits játszotta megdöbbentő hitelességgel Telekit, és nagyrészt „rendezte” is az előadást. Aczél nem jött le Veszprémbe megnézni, így Pap János sem látta az előadást, de a csinovnyikjaik bizonnyal minden előadásról „tudósítást” írtak. De Aczél bosszúja nem ma­radt el. A produkciót az MTV nem ve­hette fel és a Magyar Rádió sem mikrofonozhatta be a színpadot.

A Kapu felhívja a figyelmet Az ügynök halála veszprémi bemutatójára is: „Ugyancsak Latinovits játszotta Willy Lomant. A premier előtti nyilvános főpróbán - amolyan közönséghatást mé­rőként - az akkori legértőbb közönséget, a Vegyipari Technikum bérlőközönségét fogadta a színház. Délutáni előadás volt. A Magyar Televíziótól négy héttel korábban leszólt dr. Várady György (volt ÁVH-s alezredes) a közvetítések programozója és vezetője, hogy jönnek Veszprémbe. Latinovitsot is feldobta a hír. Délelőtt tízkor megérkeztek az MTV-s műszakiak, (…) Délután háromkor kezdődött az előadás! Még nem jött vissza a műszak! Tíz per­cen belül kezdeni kellett volna.

 

Göndör Klára Linda és Latinovits Zoltán Willy Loman szerepében Arthur Miller Az ügynök halála című drámájának próbáján 1972. december 3-án (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Nincs se Várady, se a műszak! Mit kellett átélnie a csepeli munkásból lett színházigazgató Pétervári Istvánnak, amikor megtudta, hogy az esti előadást veszik fel. Akkor pedig egy szovjet nyikhaj szerző vígjátékát mutatják be egy akkor kezdő fiatal rendező első munkájaként. S be kellett mennie az öltözőbe az ügyelőnek, szólni Latinovitsnak, hogy kezdünk, de az előadást „műszaki hiba miatt” nem veszik a kamerák. Aczél és Várady lelki terrorja itt mutatkozott meg. Csoda, hogy Latinovits ki tudott menni a színpadra!”

Hányatott sorsa, üldöztetése ellenére ebben az időszakban tömegek zarándokolnak el verses előadóestjeire. Latinovits ugyanis nem csak színész és filmszínész, de kimagasló tehetségű, mi több, a versmondást azóta is megismételhetetlen csúcsokra juttató előadóművész is volt.

Miután Veszprémből is elüldözték, 1973-1975 között az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokkal lépett fel. (Sajnos előadóművészi tevékenységének csúcspontja, Ady Endre Az eltévedt lovas című költeményének felvétele a Youtube-on és a világháló egyéb helyein egyelőre nem található – a szerk.)

Az 1950-es évek vége óta jelentkező depresszív állapotai művészi elképzeléseinek rendszeres meghiúsításai erősítették ezt a folyamatot. Sztankay Ádám említett cikkében olvashatjuk: „Az előretörő patalogikus depresszió miatt változotta a bizonytalanság szinte végleges kedvetlenséggé. A színészt a debreceni klinikán Dr. Rusz Sándor pszichiáter kezelte, aki később elmondta: először a Molnár-darabban látta Latinovitsot, aki lenyűgözte tehetségével, személyes találkozásaik során pedig kivételes intelligenciájával is. Ugyanakkor a kezelés végén Latinovits Zoltán előtt sem titkolja: a kedvetlenségekkel, kétségekkel teli periódusok végig fogják kísérni életét.”

Minek nevezzelek?

Tragikomikus kontrasztot nyújtott a korszak színpadi előadásain a sportos, férfias, jó vágású, legendás orgánummal zengő Latinovits mellett Major Tamás, a Nemzeti Színház teljhatalmú, az 1956-os forradalom leverése után azonnal hatalom közelében feltűnő és megtorlást követelő párttitkára, vagy éppen a „mandarin-mosolyú”, a függönyt idegesen gyűrögető, kiszuperált rendőr és ÁVH-s tiszt, Komlós János. A korabeli kulturális élet kémelhárítóként is dolgozó, nagy hatalmú ura ebben az időszakban hivatalosan „humorista és konferanszié" volt.

A művészkörökben közismert anekdota szerint 1976-ban egy alkalommal Latinovits bement a fiatalon rabbinak tanuló, majd ÁVH-s kihallgató tiszti múltjáról hírhedt Komlós János által vezetett Mikroszkóp Színpadra megnézni egy előadást. Találkozásukkor Komlós így szólt Latinovitshoz: „Nem tudom, miként üdvözöljem itt Önt: mint Latinovits Zoltánt, a híres színészt, mint Latinovits földbirtokos fiát vagy mint a legidősebb Gundel unokát?” Latinovits így válaszolt: „Én sem tudom, kinek köszönjem meg, Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp Színház igazgatójának, az egykori ávós katonatisztnek vagy a zsidó rabbi fiának?

A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak

Latinovits teljes félreállítása volt, hogy egy olyan életkorban s olyan felkészültséggel, amikor egy férfi elérte és karrierje csúcsteljesítményeit produkálja, legfeljebb a már említett szerepet játszhatta el Fővárosi Operettszínházban, A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában. A bemutató 1976. február 27-én volt, ám kilenc előadás után többek között súlyossá vált mentális állapota miatt nem játszott tovább.

Latinovits Zoltán színművész dr. Edvardo Bozzi ügyvéd szerepében Fényes Szabolcs A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljében, az Operettszínházban 1976. február 24-én. Az előadást Vámos László rendezte. Aczéli kultúrpolitika (Fotó: Nemzeti Fotótár)

Ebben komoly szerepet játszott az a kritika, mely az MSZMP kultúrpolitikai ítéletét közvetítő Népszabadságban jelent meg.„La­tinovits Zoltán esetében - ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak - nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem, hogy a számait kellő belső in­tenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi figyelembe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk” - ezeket a szavakat jegyzi Molnár Gál Péter.„Belém mart” - mondta erről Latinovits. MGP. ügynökmúltjának és annak ismeretében, hogy Latinovits Zoltánról is jelentett, a kritika új megvilágítást kap.(…) Az eredeti szöveg így szól: „Latinovits föllépése a várakozáson alul maradt. Jelmeze inkább King-Kong- szerű, semmint kutyára emlékeztető. Nem muzikális, mozgása darabos, játé­ka kellemetlen.” Ez a Népszabadság­nak is sok volt, a szerkesztő a nyomdába adás előtt tompított rajta.

Az ügynökmúltú Molnár Gál Péter későbbi, a rendszerváltást követő nyilatkozataiban sem tanúsított megbánást végzetesnek tűnő cselekedete miatt.

Szintén a Heti Válaszban, a 2004-es 50. számban Szigethy Gábor emlékezik, eképpen: "Eddig is tudták Molnár G. Péterről a színházi emberek, hogy cinikus és rosszindulatú, gonosz kritikus, hogy évtizedeken át a politika, hatalom védelmező hátszelével gátlástalanul taposott bele művészekbe, és azt is többen elmondták, leírták (mint jómagam is), hogy 1976 tavaszán, az Operett Színház Bozzi úr előadásán írott hazug és elvtelen kritikája halálos sebet ejtett Latinovits Zoltánon (…)"

"Nem mellesleg besúgóként is jelentett Latinovitsról" – folytatja a Pesti Srácok – "és a két területen párhuzamosan tanúsított buzgóságát elnézve legalábbis nehéz elhinni, hogy csupán a zsarolásnak engedve, áldozatként lett besúgó, ahogy ő állította magáról. Ugyanez a kommunista színikritikus aztán bárminemű zökkenő nélkül változott át a 90-es években SZDSZ-közeli, liberális színikritikussá, és a Népszabadságba írt kritikáival továbbra is erős erős hatással tudott lenni arra, hogy kit tart jó rendezőnek, színésznek a „szakma”, és kit nem."

Pünkösdi lángnyelv

Utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi-induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án.

Másnap, június 4-én már Balatonszemesről napközben levelet írt Cserhalmi Györgynek: „A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított […] Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.” Majd késő délutáni sétája alkalmával a megérkező Nagykanizsa-Budapest gyorsvonat halálra gázolta.

Latinovits Zoltán 1976. június 4-én – 44 éves korában – a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét. Máig vitatott, hogy öngyilkossági szándék vagy véletlen baleset következtében hunyt el. Halála körülményeit részletesen vizsgálta Szigethy Gábor Anatómiai vázlat című értekezése.

--------------------------------

Szigethy Gábor így emlékezett a Latinovits halált követő napokra: Az 1976. június 5-én megjelent reggeli lapokban még nincs hír, a rádió reggel - talán nyolc órakor először - közli Latinovits Zoltán halálhírét. Nincs hiteles szöveg. A kora délután megjelenő Esti Hírlapban lát nyomtatásban napvilágot az elsô nekrológ. Címoldalon, kiemelt gyászkeretben, hatalmas betűkkel: MEGHALT LATINOVITS ZOLTÁN. A gyászkeret alatt kiemelt szedéssel a szerkesztő fogalmazta három sor: "Életének 45. évében hosszan tartó betegség után, tragikus körülmények között tegnap meghalt Latinovits Zoltán érdemes művész." (...) Vasárnap, június 6-án - akkor még vasárnap is megjelentek a napilapok - mind a négy újságban hír Latinovits Zoltán halála. Mind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) megjelenik a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban. A politikai irányítás akarata egyértelműen érvényesült: a sajtó nem csinált "ügyet" a zseniális színész halálából.

----------------------------------

Jóval később, a 2010-es években a Kossuth Rádió egyik műsorában a vonatot vezető masiniszta az öngyilkosság verzióját erősítette meg: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül.”

"Megölték – valóban gyilkos ütésektől veszett el, vagy az igazságtalanság, a gyanúsítás, a rosszindulat görgetege alatt morzsolódott fel az élete, a szíve és agya? A bűnüldözők palástolják a tetteseket. A jogszolgáltatás is vonakodik a vádemeléstől. A közvélemény azonban ítélkezik, és egy újságirónő leírja: bűnbakot keresve, egy rendőrségi kihallgatáson megölték Stefano Baldinit. A méltatlan és korai halált mutatja be, az esztendőkön áthúzódó Pinelli-ügy mozzanatait eleveníti fel a Gyorsított eljárás, amely a gyengébb politikai-bűnügyi történetek sorába igazodik (…) A magyar szinkronhangok között pedig még egyszer, fájdalommal hallgatjuk Latinovits Zoltán hangját."

Ezzel a meghökkentő, sokat sejtető felütéssel indul alig egy héttel a Színészkirály halála után egy cikk, (Gyorsított eljárás, 1976. június 10., Magyar Nemzet). Szerzője, aki „–gácsi” néven jegyezte írását, bizonyára nem csak filmkritikának szánta üzenetét a sorok közötti olvasásra edződöttek számára.

Különös fátum, hogy nem messze esik egymástól József Attila balatonszárszói és Latinovits balatonszemesi vonatbalesetének helyszíne; a furcsa párhuzamot fokozza, hogy egyikük esetében sem tisztázódott megnyugtatóan, öngyilkosság vagy baleset történt-e.

Latinovits Zoltán születésnapján egy olyan kivételes tehetségre emlékezünk, aki – túlmutatva rendkívüli előadásmódján és színészi kvalitásain – egy egész nemzet számára nyújtott vígaszt, okozott derűs perceket vagy szolgált megrendítő élményekkel. Tette ezt egy olyan korban, fáklyaként felemelve a kioltani kívánt magyar identitást, amikor a lehető legnagyobb sötétség vette körül a tájékozódni akarókat.

Nagy Gáspár verse olvasható Latinovits sírján:

Sírfelirat

Te erre járó sírj avagy nevess
zokogó víz
Balatonszemes
fái görcsben a tóra hajolnak
hatalmas nagy-fia holtán
ki voltál
L a t i n o v i t s Z o l t á n
Pünkösdi Lángnyelv
júniusi szélben
lecsap a habokra
hazányi vakokra
boldog vagonokra
Napfogyatkozás
egy
júniusi éjben
(1976)

Latinovits Zoltán 1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott. Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntette ki őt a Magyar Köztársaság kikiáltása után kormányzó Németh-kabinet.

1995 óta egyik legnagyobb magyar szobrászunk, Melocco Miklós szobra örökíti meg alakját Balatonszemesen.

1996-ban Magyar Örökség díjat kapott, 2015-ben Ferencváros díszpolgára lett. Az új Nemzeti Színház bejáratánál álló kapuszoborban Latinovits és Tolnay Klári alakja fogadja a közönséget.

Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, a Veszprémi Petőfi Színház Latinovits-Bujtor Játékszínje (féltestvére, Bujtor István 2008-2009-ben a teátrum igazgatója volt), a jövőre megnyíló debreceni Csokonai Fórum kamaraszínházát is róla nevezik el.

Latinovits neve tehát, melyet korábban besúgók, ügynökök írtak le titkos jelentéseikben és becsmérlő újságcikkekben, sorra jelenik meg színházak homlokzatán, és – a vele együtt hajdan „ikercsillagként” emlegetett – Ruttkai Évához hasonlóan kisbolygóként is megtalálható. („A magyar színészuniverzumból eddig egyedül Ruttkai és Latinovits kettőséről neveztek el kisbolygókat” – írja idézett cikkében a mult-kor.hu.)

Az őt oktalanul támadók neve is, idővel, a helyére kerül.

Udvardy Zoltán

hirado.hu
  • Felvonták a nemzeti lobogót
    Katonai tiszteletadással, Kövér László, az Országgyűlés elnöke jelenlétében felvonták a nemzeti lobogót az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulóján szombat délelőtt Budapesten, az Országház előtti Kossuth Lajos téren.
  • KDNP: veszély fenyegeti a nemzet szuverenitását
    Simicskó István az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulója alkalmából írt közleményében kiemelte, a történelem sorsfordító eseményei tanulságul szolgálnak minden későbbi nemzedéknek: „szabadságunkat, nemzetünk szuverenitását ismét veszély fenyegeti."
  • Brüsszelben koszorúzott a honvédelmi miniszter
    Benkő Tibor: Magyarország ütemterv szerint halad azzal a 2024-ig megvalósítani kívánt vállalásával is, hogy a hazai összterméke (GDP) legalább 2 százalékát védelmi kiadásokra fogja fordítani.
MTI Hírfelhasználó