„Legalább száz kellene most belőled”
„Talán ötven is elég volna… húsz… tíz… Öt igaz ember, de sajnos már egy Csengey Dénesünk sincs.”
Utoljára frissítve: 2021. április 8. 14:03
2021. április 8. 13:47

Harmincnyolc év – mindössze ennyi adatott Csengey Dénesnek, aki éppen harminc évvel ezelőtt, 1991. április 8-án hunyt el. Mindössze harmincnyolc év, mégis találóan mondták róla többen, akik ismerték, hogy így is valószínűleg annyit élt, mint más száz év alatt. Érvelt, vitázott, ezer fokon izzott, tűzben égett. Mindene volt a nemzet, mindene lett a politika, pontosabban a közügyek. A rendszerváltozásnak nevezett folyamat egyik emblematikus alakjáról az azóta szintén elhunyt Csoóri Sándor fogalmazta meg talán a legélesebben: „Ennek a korszaknak, az átalakulásnak ő az egyik halottja. Mások, nehezen mondom ki, de mégis kimondom, erkölcsileg haltak meg, ő valóságosan.”

Jómagam kisgyermek voltam ekkor. Mégis meggyőződésem, hogy éppen Csengey Dénes az egyik olyan közelmúltbeli politikus, aki – ha megismernék közéleti (és írói) munkásságát – példaképül szolgálhatna a legfiatalabb, amúgy a közélettől elforduló, a közügyekkel szemben teljesen közönyös korosztálynak is. Mert igaz ember volt, s ezzel még – későbbi, sokszor jó barátból lett – ellenfelei is kivétel nélkül tisztában voltak. Csakhogy éppen alkata miatt szinte alkalmatlan volt arra, amit aztán politikaként tapasztalt a saját bőrén. Belesodródott a nagypolitika útvesztőibe, ahová eleve felfokozott hangulatban került: akkor, amikor „rendszerváltó szelek” kezdtek fújni.

Ma is mennyire találó és igaz, ahogy Lakiteleken kezdte a beszédét! „Talán úgy tűnhet fel, hogy kicsinyes alkuja a gondolkodásnak, megengedhetetlen és kóros beszűkülése a szemléletnek, a vidéki Magyarországról külön, elszigetelten, önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet fel így, akik már a magyarságról sem merészelnek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét. Akik lassan már a kisdolgukat is csak úgy tudják elvégezni, ha előbb megnyugtatták magukat: bírják e művelethez a szellem első kontinensének jóváhagyását.”

Csengey valóban hitt abban, hogy lehet jobban, igazabbul, „európaian” élni és politizálni. S amikor szállóigévé lett híres mondását megfogalmazta („Európába, de mindahányan!”), még nem arról a korábbi értékeit sutba vágó Európáról, illetve Európai Unióról volt szó, amelyet ma látunk.

Csengey Dénes kérlelhetetlenül ragaszkodott az elveihez, akkor is, amikor 1990 májusában felállt az új kormánykoalíció, ő pedig országgyűlési képviselő lett. Noha a parlamenti munkába a tőle megszokott nagy hévvel vetette bele magát, egyre jobban őrlődött. A sajtó nyíltan az SZDSZ-szel szimpatizált, a médiaháború javában folyt, az önkormányzati választásokon súlyos vereséget szenvedett az MDF, sőt ősszel, a taxisblokád által minden addiginál komolyabb válságba került az alig pár hónapja regnáló kormány és az ország. A helyzet aztán „házon belül” is kezdett elmérgesedni, e csatákban pedig Csengey volt olykor az ütközőpont. Hiszen ahogy a „szabad demokratákká” lett egykori barátokkal nem akarta, hogy elveszítsék a közös nevezőt, éppúgy vagy tán még kevésbé akarta látni az MDF ­„nagyágyúit” egymás ellen fordulni.

A kormány és az MDF folyamatos népszerűségvesztését, az 1990. októberi helyhatósági választások jelentős kudarcát, az SZDSZ és a hozzá közel álló sajtónak a taxisblokáddal felerősödő, szűnni nem akaró, kíméletlen támadását ki így, ki úgy dolgozta fel. Már aki feldolgozta… Mert Csengey végül a kormány egyéves évfordulóját sem érte meg.

Három napot feküdt holtan a lakásában úgy, hogy senki sem kereste. Furcsán korai halála ma is kínzó kérdéseket vet fel. Egy hónapja éppen lapunkban beszélt arról Mező Gábor újságíró, kutató, hogy a magyar hálózat működését, a bolgár, szovjet vonal keménységét ismerve – mint lehetséges verziót – a gyilkosságot is el tudja képzelni. Szerinte Csengey halála körülményeinek – s ebben teljes mértékben egyetérthetünk vele – jó lenne egyszer a lehető legalaposabban utánajárni.

Akárhogy is, mindössze harmincnyolc év adatott neki. Ahogy Sándor György humorista, Csengey jó barátja mondta A kétségbeesés méltósága című filmben: „Legalább száz kellene most belőled, s akkor nem lenne baj. Talán ötven is elég volna… húsz… tíz… Öt igaz ember, de sajnos már egy Csengey Dénesünk sincs.”

Pintér Balázs

-----------------------------------------------

Mint izzó vas a kovácsüllőn, záporozó pörölycsapások alatt

A költő-politikus baljóslatú dolgozata 1989 karácsony előestéjén íródott, pár hónappal az első szabad választások előtt. Ötvennyolc párt indult, közülük tizenkilenc volt képes területi, tizenkettő országos listát állítani. Csengey Dénesnek tehát jó oka volt rá, hogy a valódi rendszerváltozás esélyeit borúsan latolgassa, kivételes tisztánlátással, olyan érzelmi hőfokon, melyre Csoóri Sándoron kívül kevesen voltak képesek – vagy tán senki. „Jövőre elosztjuk az országot – írta. – Ebben csendes kérlelhetetlenséggel egyetértünk. Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban. Szeretettel” – tette hozzá.

Az idő a kérdést hosszú időre eldöntötte. A szegénység megmaradt, a szabadság látszata úgy-ahogy, a szereteté semennyire. A megalvadt államszocia­lista struktúrák a gyökeres fordulatot két évtizedig akadályozták, különböző álarcokban, hathatós külföldi segítséggel. A jelenséget Csengey jó barátai és harcostársai, Csurka István és Lezsák Sándor számtalanszor elemezték, de alig néhányan hallgattak rájuk.
A költő tán legnagyobb politikai tette a Magyar Demokrata Fórum válságakor, a mozgalom vagy párt (ál)kérdésre adott válasza volt: mozgalom és párt. Így sikerült a döntő pillanatban megakadályoznia az MDF kettészakadását, majd szükségszerű fölmorzsolódását. Másik elhíresült mondata 1989-ben a tévé székháza előtti nagygyűlésen vált közismertté: „Európába, de mindahányan!”

Váteszi kívánság.

Harminc éve tartunk Európába, de a kontinens számos politikusa a törekvésről nemhogy tudomást sem hajlandó venni, inkább akadályozza, méghozzá nemtelen eszközökkel. Csengey Dénes ettől félt, s ezért buzdította az egész országot, hitükre, pártállásukra való tekintet nélkül.

Temetésekor, épp harminc éve Csurka István búcsúztatta. „Kedves delfinünk” megszólítása a költőt úgy jelenítette meg, ahogyan élt: a habokból kiemelkedve, szépen és szeretetreméltóan, látványként is meggyőzően. Egyszerre volt klasszikus jelenség és kortársunk, hol petőfis hevülettel, hol Vörösmartyra hajazó bölcs belátással. Utóbbinak ajánlott verse, a Vörösmarty költő lázbeteg éneke Csengey Dénes valóságos arc poeticája: „Ez a föld, melyen annyiszor / ez a föld, melyen századszor is futunk / ez a föld minket nem tűr el. / Menekül alólunk, lásd édes Jézusunk! / Ez a föld minket csak dobál / és leráz és összeráz, nagyon terhére vagyunk. / Legjobbjaink rég elhulltanak. / Holnaputánra magunktól elfogyunk. / Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond? / A sírban, hol nemzet süllyed el / Új kedvvel új ifjúság tolong / És bölcsőnek díszíti fel.”

A rendszerváltozás és a demokratikus átmenet hőse volt, a legcsekélyebb heroizmus nélkül Fotó: MTI/Pintér Márta

Csengeyről számtalanszor leírták: „plebejus nemzeti demokrata”. Íróként, költőként, esszéistaként, magyar értelmiségiként is annak tartotta magát. Viszonya a hatalomhoz – mindenféléhez – kritikus valóságismeretét meg a saját erkölcsi-politikai dilemmáit tükrözte, anélkül, hogy valaha is megalkudott volna. Antik görög filozófusokéra meg a ’48-as márciusi ifjakéra emlékeztető arcéle, orgánuma, egyenes mondatai jelenséggé formálták, egy olyan korszakban, melyet áthatott a rejtőzködés és a szemérmetlen köpönyegforgatás. Nem csak kortársai közül rítt ki. Minden korosztály hírese és hírhedtje lett, anélkül, hogy akarta volna. Szakálla, kopott, jellegzetesen félvállra vetett kabátja, külsőségek iránti érzéketlensége már-már garabonciásra hajazott. Mégis: szavának súlya volt, öregek, középkorúak, fiatalok közt egyaránt. Félbemaradt, valahogy mégis teljes életműve legtöbbször saját nemzedékével foglalkozott. Prózai művei, versei, drámái, szociológiai ihletésű tanulmányai, kivált a Gyertyafénykeringő, regénye, a Találkozások az angyallal és A kétségbeesés méltósága csupa tűpontos látlelet a magyar és közép-európai valóságról s annak mélységes átéléséről.

Így hát a hatvanas-hetvenes évek beatkorszakának, Jack Kerouac, Allen Ginsberg, Norman Mailer, Lawrence Ferlinghetti, Jim Morrison és társaik munkáinak sem híve, sem apologétája nem lett, utánzásukra kivált nem vállalkozott. Műveiket és életvitelüket importtermékként inkább elutasította. Tény, hogy a magyar urbánus fiatalság a beatzenéért és költészetért annak kétségtelen értékei miatt lelkesedett. Csakhogy Csengey hamar rájött: a befogadásban jórészt a (fél)diktatúra elutasítása rejlik. Voltak-lettek hasonlóságok, mert a beat és a hippimozgalom szabadságvágyat sugallt, de egy idegen, kevéssé ismert közeg üzeneteként hatott.

Ehhez képest Csengey a saját generációja és az ifjabbak közös felelősségét hangsúlyozta, szemben az individuális életvitellel és a pótcselekvéssel.

Egy közös borozás során azt mondta: „A zene nem vált meg, legföljebb hozzásegít. Éppúgy, mint Bach egyházi muzsikája.” Egyik tanulmányában hosszan boncolgatta Bereményi Géza és Cseh Tamás dalait, végül barátságuk a Frontátvonulás című, énekekből és prózai szövegrészekből álló drámában öltött testet. Azon volt, hogy a nagy generációnak nevezett nemzedék találjon rá a saját önazonosságára.

Főképp a mintaadó értelmiség dilemmáival foglalkozott: a népi-urbánus ellentétekkel, a cigánykérdéssel, az antiszemitizmussal meg a vidék-Magyarország keserveivel. Később a párt­alapítók vitáinak kezdeményezőjévé és részesévé vált. A rendszerváltozás és a demokratikus átmenet hőse volt, a legcsekélyebb heroizmus nélkül. Közülünk valónak éreztük, olyasvalakinek, aki kellő tehetséggel és elszánással mi magunk lehetnénk.

Írt és beszélt a magyar múltról, a jövő céljairól, a sajtó felelősségéről, a hatalomátmentésről meg a szellemi elit teendőiről. A Gyertyafénykeringő című novelláskötetének egyik legerősebb mondata így szól: „A fiatal sas repülni tanuljon, ne segédmotort vezetni!”

Vívódott és gyötrődött, olyannyira, hogy az végül akadályozta az alkotásban is. De ki tud hiteles tollforgatóról, akit sosem fogott el a kétség? Hová vezet az a fajta magabiztos öntudat, mely nyomdakész állításokat gyárt?

Csengey Dénes életműve befejezetlenül zárult. Életét borozással, láncdohányosként fejezte be, de amit letett az asztalra, nem csak az irodalomtörténetben maradandó. Azt írta: „A szellemnek nem áll jogában a lehetőségéig nyomorodni… Netán elutaztam volna az életemből?” Állandóan úton volt, megérkezett, aztán folytatta a végső határtalanságig. Sosem láttuk tespedni, ácsorogni, kényelmesen heverészni, szolgalelkűen bólogatni. Élete vitákból, észszerű javaslatokból, szüntelen mozgásból állt. Nem tudhattuk, legközelebb hol bukkan föl.

Halálig sanyargatta magát. Ahogy – kevés kivétellel – más jelentős írók-költők. Végül belehalt a vágyott új Magyarország kiábrándító valóságába. Elvitte a csalódás, mert képtelen volt az értetlenségbe, az erkölcsi gyöngeségbe, a társas magányba, a magyarság áthidalhatatlan ellentéteibe belenyugodni. Kíméletlen támadások érték, de csöppet se foglalkozott velük. Tette a dolgát, mint izzó vas a kovácsüllőn, záporozó pörölycsapások alatt. Füstös műhelyben, még inkább tiszta légkörű hegyen akart élni, nem a mocsaras lapályon.

Isten nyugosztalja barátunkat, Csengey Dénest!

W.-Nemessuri Zoltán


 
magyarnemzet.hu
  • Szlávik: bár jók az oltási adatok, a védekezést nem lehet elengedni
    Bár az oltási adatok rendkívül kedvezőek, de ez nem azt jelenti, hogy a védekezést "el kell engednünk"; a brit vírusmutáns jobban terjed a fiatalabbak körében is, így a maszkhasználatra, a távolságtartásra és az egymás iránti figyelemre továbbra is, akár még egy jó ideig szükség lesz - figyelmeztetett a Dél-pesti Centrumkórház infektológiai osztályának vezetője szombaton a közmédiának adott interjújában.
  • Bayer Zsolt: Tusk a Katynban
    Donald Tusk remek fizetéséért bárkit bármivel megrágalmaz, minden birodalmi gazemberséghez lelkesen asszisztál, és hazudik.
  • Novák Katalin: Komoly jobboldali erő a láthatáron
    A Fidesz külkapcsolatokért felelős alelnöke elmondta, pártjuk egyelőre élvezi a nagyobb mozgásteret és szabadságot jelentő függetlenséget.
MTI Hírfelhasználó