A gyűlöletcunami ellenszere
Sajnos nem mondhatjuk az ellenzéki gyűlöletkeltésről, hogy nem talál fogékony közönségre. És ez az, ami igazán aggasztó.
2021. február 25. 09:34

Tegnapi írásomban az idiokrácia általános természetét és terjedését igyekeztem bemutatni. Most a saját küzdelmeinkre próbálok koncentrálni, halványan remélve, hogy egyszer csak találunk valami kiutat.

Először is lássunk egy igazán életszerű példát, amolyan kis esettanulmányt. Az egyik barátom (többekkel együtt) azért utálja Orbán Viktort és az egész kormányt, mert szerinte sok egyéb bűne mellett a legkorruptabb a világon. A dolog természeténél fogva bizonyítéka nincs, mindössze annyit tudunk biztosan, hogy ezt sulykolja az O1G-tábor kitartóan, nap mint nap és láthatóan nem eredménytelenül. A másik oldalról persze nekem sincs bizonyítékom az ellenkezőjére. Amint arra sincs bizonyítékom, hogy szerintem pedig a magyar történelem legnagyobb korrupciós ügye a spontánnak hazudott rablóprivatizáció volt, majd a stratégiai ágazatok és vállalatok, a kritikus infrastruktúrák – víz, áram, gáz, autópálya – külföldi kiárusítása az MSZP–SZDSZ-kormányok alatt. Az O1G-tábor legfőbb hangadói éppen így lettek milliárdossá. Ezt meg én igyekszem jó sokszor elmondani. Hozzátéve, hogy Orbán Viktor hetven év pusztítás után, a maga szövetség- és országépítő tehetségével képes volt hozzáfogni a társadalom és a gazdaság megerősítéséhez.

Ma már azonban világos, hogy ezen az úton nem tudjuk meggyőzni egymást. Csak abban lehetünk biztosak, hogy ez a fajta vád olyan örökzöld, mint a bolsevikok rutinszerű hergelése minden gazdagabb vállalkozó (polgár, kulák) ellen. És persze sosem a saját, rablóprivatizációból meggazdagodott, rejtőzködő milliárdosaik ellen – ez külön megérne egy misét. Az értelemnek itt a vége. Legfeljebb odáig jutunk el, hogy ki a nagyobb gazember, majd egy életre jól összeveszünk. A legfurcsább, hogy az egész folyamat ma már mindennapi élmény, ugyanakkor tökéletesen független bármiféle IQ-szinttől, műveltségtől, iskolázottságtól.
Arról manapság szinte soha nem vitázunk, hogy mi lehet a jó az országnak, az itt élő embereknek. A ma hiperaktív bérgyűlölők soha nem arról nyilatkoznak, hogy mit, hogyan látnának és csinálnának jobban, miről vannak hatásosabbnak tűnő elképzeléseik, hanem mindig csak arról, mennyire gyűlölik ezt a kormányt.

Egy kirívó példa: Fekete-Győr András, Facebook, 2021. február 5.: „Álljatok ellen, tartsatok ki – 2022-ben pedig végérvényesen visszavesszük a hatalomtól az egyetemeinket.” Próbáljuk megérteni az üzenetet: 1. F-Gy. A. tökéletesen biztos abban, hogy 2022-ben ők győznek. Ez ma nem több béna demagógiánál. Bizakodjunk, hogy a nagyképű fiatalember gyakori, erőszakos fenyegetései is csak üres szólamok. 2. Feltéve, de nem megengedve, hogy tényleg ők győznek, akkor visszaveszik a hatalomtól a saját egyetemeiket. Tehát valaha nekik, az ő pártjaiknak voltak egyetemeik. Azután nem megreformálják, nem versenyképesebbé teszik, hanem csak visszaveszik. A „hatalomtól”. Végérvényesen. Ez vajon azt jelenti, hogy meg akarják szüntetni az állami felsőoktatást? Tömény idiokrácia. Valódi tragikomédia, hogy ezzel a sztahanovista igyekezettel még azt sem ismerik fel, hogy semmi mást nem képviselnek, mint saját önellentmondásukat.

Imádják például a nepotizmus vádját a sajtó és egyáltalán az általános elnyomás vádjával kevergetni. Íme ismét egy példa: Magyar Hang, 2021. február 16. Interjú Para-Kovács Imrével: „– Mit befolyásol nagypolitikai szinten a Klubrádió? P-K. I.: Lehet, hogy volt rosszabb, kegyetlenebb, butább vezetője az országnak, de kicsinyesebb biztosan nem volt. Én azt látom Orbánon, hogy tényleg pitiáner. Az a klasszikus dolog érvényesül nála, hogy nem elég az ellenfelünket leküzdeni, hanem meg kell semmisíteni, egyszerűen tiszta táblát akar, nem akar ilyet látni. Szerintem van egy listája, hogy kik bántották meg óvodában, általános iskolában, középiskolában, és megy végig, és valahogy megkínozza őket. Ha megteheti, megteszi. Ha hatalmában áll, akkor el fogja hallgattatni.”

P-K. I. nem kispályás gonosz. Évek óta következetesen, kitartóan gyűlöli Orbán Viktort. Nem a kérdésre válaszol, csak saját mantráját ismételgeti. Így olyan, mint a vámpírok: ha tükörbe nézne, akkor sem látná önmagát. Ilyen az ellenzéki paradoxon. Állításukban ott van a saját cáfolatuk. Hiszen ott van, mondja. Nyomtatásban. Évek óta.

Az idiokrácia egyre sűrűbb ködéből ezrével lehet előhúzni újabb és újabb példákat. De próbáljunk meg kicsit elméletibb síkra emelkedni. A sajtó elnyomása, a saját emberekkel feltöltött kuratóriumok stb. stb. Tessék mondani, a történelem melyik hatalma, mikor pénzelte a másik oldal embereit és propagandáját? Gyurcsány embereit kellene a minisztériumokba ültetni? Karácsony csakis kormányhű szakértőket és hivatalnokokat nevezzen ki? Magyarországon ugye azért nincs sajtószabadság, mert a kormány nem támogatja a súlyosan elfogult kormánykritikus sajtót, mint például a piacképtelenné vált Népszabadságot? Vagy a jogszabályokat semmibe vevő Klubrádiót? De hát könyörgöm, átgondolták valaha is, miről beszélnek? A köztévé valóban nem az ellenzék szócsöve. De ugyan mikor volt az? Akkor volna csak baj, ha elhallgatná az ellenzék véleményét. De nem teszi. Azok, akik a fenti marhaságokat kiabálják, mikor finanszíroztak ellenvéleményt?

2010-ig eltelt húsz év, és addig egyetlen kormánynak sem volt elég ereje ahhoz, hogy hozzányúljon a nagy szocialista elosztórendszerekhez. Érintetlen maradt a társadalombiztosítás, a nyugdíj-, a rokkantnyugdíjak rendszere, az adórendszer, az oktatás, a kutatás és így tovább. Sőt az elmaradt elszámoltatásnak köszönhetően húsz év után a társadalmi alhálózatok és kapcsolatok (a nepotizmussal kialakult nómenklatúra) régi rendszere is érintetlen maradt. Jórészt ugyanazok az emberek maradtak a vezető pozíciókban. Ez volt számukra az eredeti tőkefelhalmozás időszaka.

Csak 2010 áprilisától, az első kétharmados választási győzelem után gyűlt össze annyi kormányzati erő, hogy elkezdhettek hozzányúlni a nagy rendszerekhez; megreformálni a közigazgatást, támogatni az éledő jobboldali sajtót, a szocialista osztogató-fosztogató politika helyett megalapozni a munka társadalmát, felszámolni az élősködő segélyrendszereket, megkezdeni a polgárosodást, a nemzeti összetartozást és felemelkedést segítő kormányzást. Ez mind legitim célkitűzés!

Innen ered hát a mai gyűlöletcunami. Mert a régi nómenklatúrának nemcsak rettenetesen fáj, hogy hetven év után elveszett a hatalom, de sajnos bőven maradt annyi vagyonuk, hogy ezt intenzíven kifejezni is képesek. Ezt az átkot nyögjük manapság, ezért sűrűsödik a ránk telepedő idiokrácia köde. Az O1G-tábor mindig, minden esetben fába szorult féregként ordibál. Innen lehet tudni, hogy igazából nem párbeszédet és valódi vitát akar, nem javítani akar, hanem csak gyűlöletet kelteni.

Sajnos nem mondhatjuk, hogy nem találnak fogékony közönségre. És ez az, ami igazán aggasztó. Az idiokrácia, ugye, még a társadalmi iskolázottsági piramistól sem függ. Sok esetben puszta érdekek diktálják. Hanem nagy meglepetésemre olyan iskolázott embereknél is működik, akiknek pedig nincs közvetlen érdekeltségük a régi rendszerrel és képviselőivel kapcsolatban. Ezt nem tudom mással magyarázni, mint hogy működik a politikai idiokrácia jól kidolgozott rendszere. Én mindig azt hittem – talán tévedtem –, hogy aki értelmiséginek vallja magát, annak tisztában kell lennie a felelősségével is. Annak meg kell tudni birkózni a kognitív disszonanciával, és tudnia kell, mi az a Dunning–Kruger-hatás. Kedves értelmiségi, ha ezt nem érti, tessék utánajárni!

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Közös célok megtalálása, párbeszéd és együttműködés? Utópia. Manapság ez sokkal kevésbé divatos szó, mint a disztópia.

Cikkem első részében hivatkoztam Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra című könyvére. Kevésbé idealista választ ő sem tud adni, mint a közös célok megtalálása és a koope­ráció. De legalább a könyve utolsó mondatát kellene alaposabban megfontolnunk: „Néhány évig vagy évtizedig még lesz választásunk. Ha vesszük a fáradságot, még vizsgálhatjuk, hogy kik vagyunk. De ha élni akarunk ezzel a lehetőséggel, akkor jobban tesszük, ha már most hozzákezdünk.”

Kolossa Tamás

A szerző nyugalmazott nemzeti szakértő (EU)

-------------------------------

Hülyék paradicsoma

Naponta jut eszembe a Hülyék paradicsoma című film. Nem kellett ötszáz évet várni, hogy a film valósággá váljon.

Egy korábbi cikkemben használtam az idiokrácia szót, de nem fejtettem ki a teljes történetet (Magyar Nemzet, 2021. február 4., A ránk telepedő idiokrácia). Pedig érdemes. Az idiokrácia szót egy 2006-ban készült hollywoodi filmvígjáték vezette be.

Magyarul a Hülyék paradicsoma címen játszották, az angol cím: Idiocracy, vagyis a demokrácia egy leágazása. Méltatlanul kevés figyelmet kapott. Röviden arról szól, hogy a Pentagon kísérleti hibernációs programban katonákat fagyaszt le, hogy később felhasználhassák őket. A titkos program vezetőjét azonban hirtelen lecsukják, a lefagyasztott alanyokról megfeledkeznek. 2505-ben ébrednek fel, amikor már csak együgyű emberek élnek, és a hülyék paradicsomában a kiolvadt Joe és Rita a legokosabb.

Mostanában naponta jut eszembe ez a film. Mind erősebb érzésem, hogy nem kellett ötszáz évet várni. Megérkeztünk a hülyék paradicsomába.

A mai húszévesek szerintem ezt már nem is érthetik. Ők beleszülettek (természetesen nem ők tehetnek róla). Akik azonban még emlékeznek az internet előtti időkre, nosztalgiázhatnak egy kicsit. Még az előző század utolsó évtizedében is a legtöbben úgy gondoltuk például, hogy majd mindenütt megszűnik az elnyomás, az éhezés, és eljön a világbéke. Ja, nem. Az már akkor is egy másik film volt. De azt azért még hittük egy jó darabig, hogy a normális társadalmakban fontos, hogy az emberek, a barátok, a családok nyugodtan meg tudják beszélni, hogyan is volna jobb élni, mit is kellene gondolni vagy másképp gondolni, s attól, hogy ha az egyik barátom hisz Istenben, a másik meg nem, azért még nem kellene kiirtaniuk egymást. Harminc éve, amikor végre összeomlott a diktatúra, azt reméltük, hogy a kommunisták által tudatosan szétvert kisközösségekben majd újra beszélgethetünk, önmegvalósíthatunk és végre tényleg megválthatjuk a világot. A kommunizmus után szinte mindannyian lelkesen hittünk a liberalizmusban.

Akkoriban senki nem tudta volna elképzelni, hogy eljön a kor, amikor a világ legerősebb államait bohócfrizurás, kócos alakok vagy múmiák vezetik. Hogy mindenki elfelejti, mit is jelentett a nyomdafesték szó, így aztán az ország Tisztelt Házában, a Parlamentben kimondhatatlan szavakat mutogatnak, hogy a jogállamot ordibálva követelők páros lábbal tapossák a jogállamot, hogy számos politikus mind durvább hazugságokkal és mesterséges intelligenciával ragadja el a naiv, bizonytalan szavazókat, és egyre hisztérikusabb gyűlöletre buzdítja híveit. Aldous Huxley és George Orwell rémálmaikban sem sejthették, hogy a történelem ilyen gyorsan meghaladja őket.

A nyomtatott sajtó korában még nem volt egészen világos, hogy mi történik. A televízióval már lassan lopakodni kezdett: minél több háztartásba jutott el a készülék, annál gyorsabban csökkent a műsorok általános színvonala. A vég számomra a Való Világgal kezdődött és az Észbontókkal, a Viasat 3 közönségkedvenc műveletlenségi vetélkedőjével jött el. Végleg feladtam a tévénézést.

De az igazán rossz szellemet az internet általánossá válása, a mobiltelefon s leginkább a közösségi platformok engedték ki a palackból. A személyi számítógépek megjelenése idején lelkes, fiatal informatikai újságíró voltam. Amikor a boldog átkosban az internet szabadságáért cikkeztem, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy az igazi szellemi pokol majd online jelenik meg.

Az újságok akkoriban könyörögtek az olvasói levelekért. Ma gátat sem lehet szabni a kommentzombiknak. Nem létezik már semmiféle szűrő, valós időben bárki bármit, bármilyen ocsmány módon nyilatkozhat, a gigacégek pedig kényük-kedvük szerint cenzúrázhatnak, bányászhatnak és lophatják ki a világ összes országából a profitot. Az Európai Unió, Ausztrália, Kanada és még Magyarország is próbál valahogy harcolni, de nem nagyon látszik, hogy a közeljövőben meg tudnának küzdeni az agresszív technoszörnyekkel. Nagy valószínűséggel ők az új globálmunkatábor előretolt bástyái.

Emlékezzünk csak, milyen őrült történeteket produkáltak az elmúlt évek! Akik az Egyesült Államok alkotmányával szembeszállva lehallgatták a teljes amerikai lakosságot, majd Angela Merkelt, az Európai Bizottságot és az egész világot, ma is büntetlenül folytatják, amit elkezdtek. Edward Snowden viszont, aki felemelte a szavát, ma is üldözött. A WikiLeaks anyagai­ról sosem mondták, hogy hamisak. Mégsem az ott szereplő bűnösöket üldözik, hanem Julian Assange-t. Ma már szinte mindenki tudja, hogy a Facebook és a Google gyakorlatilag minden információt elvisz mindenki telefonjáról, méghozzá minden más alkalmazásból, sőt még akkor is, ha a tulajdonosnak nincs is hozzájuk fiókja – s a világ ezt bárgyú tekintettel nézi. Az adatbányászat a mesterséges intelligen­ciával karöltve lassan agyatlan akciós termékké formál minket.

Aki még nem tette, olvassa el Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra című könyvét – napjaink egyik legfontosabb olvasmánya. Sokan nem kedvelik őt, pedig szerintem nem feltétlenül globalista, csak alaposan elgondolkodik az uralkodó jelenségen és annak következményein. Szerinte: „A demokrácia jelen formájában nem élheti túl a bio- és infotechnológia összeolvadását. Vagy valamilyen radikálisan más formában kell megújulnia, vagy az emberek digitális diktatúrákban fognak élni.” Azt is ki meri mondani, hogy a liberális demokrácia súlyos válságban van, s a legrosszabb, hogy egyelőre senki nem látja, mindez hová vezet, ki tudunk-e találni valami élhetőt.

A magam szerény meglátása szerint a demokráciával az a fő baj, hogy a választási rendszere a társadalmi piramishoz igazodik, s ebben sokat segít a technológia. Magyarul: a tájékozatlan vagy érdektelen emberek szavazata pontosan annyit ér, mint az okos, felkészült embereké. Csak épp az előbbiek sok nagyságrenddel többen vannak, mint az utóbbiak. Ezért hatalmat, befolyást csak a tömeg hátán lehet szerezni. Vagyis aki gazdasági és politikai hatalmat akar, annak a termékét, a mondanivalóját a tömeghez kell igazítania, a tömeget kell befolyásolnia, megnyernie. Végső soron a siker csak elegendő pénz kérdése. Tudom persze, hogy akár az akadémikusok között is lehetnek politikai analfabéták, érdektelenek vagy akár puszta érdekből szavazók. Épp ez az idiokrácia egyik legijesztőbb vonása: az aktuális hülyékhez igazodik IQ-tól, műveltségtől, iskolázottságtól függetlenül. És ez ma már a politikai stratégia és taktika szerves része.

Nem mondhatjuk, hogy a történelem magától vett volna ilyen szomorú fordulatot. A politikai erőknek, legyenek azok globalisták vagy sem, egyre jobban látható érdeke, hogy ne legyünk képesek beszélgetni, győzködni egymást. A gyűlöletkeltés arra jó, hogy újra szétverje a kisközösségeket, szétszakítsa a barátságokat. Meggyőződésem, hogy a ­Cambridge Analytica-szerű eljárások ma is mindennaposak és folyamatosan fejlődnek. Nem a választók érdekében. Napról napra feszítőbb kérdés tehát: képesek leszünk-e megállítani az idiokráciát, mi az esélyünk a folyamatos hülyítéssel, a teljes kiszolgáltatottsággal szemben?

Eddig az idiokrácia általános természetét és terjedését igyekeztem bemutatni. A következő részben a saját, mindennapi kis magyarországi küzdelmeinkre próbálok koncentrálni, halványan remélve, hogy egyszer csak találunk valami kiutat.

Kolossa Tamás

A szerző nyugalmazott nemzeti szakértő (EU)


 
Magyar Nemzet
  • Alakul a Facebook-diktatúra
    Mintegy 90 százalékkal csökkent a magyar kormány, a tagjai és intézményeinek közösségi oldalain az elérés és az interakciók száma, a Facebook erről sem előzetes értesítést, sem utólagos magyarázatot nem adott.
  • Reneszánsz barátság
    Olyan világot kell visszahozni, mely méltó Európa múltjához, őseink áldozatvállalásához.
  • Május 10-én indul a jelenléti oktatás a középiskolákban
    Orbán Viktor a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában közölte: május 10-én indul újra a jelenléti oktatás a középiskolákban. Az operatív törzs döntött arról is, hogy az elmúlt évhez hasonlóan csak írásbeli érettségi vizsga lesz.
MTI Hírfelhasználó