Ifjúsági regény Trianonról
Gáspár Ferencnek most ősszel jelent meg legújabb ifjúsági regénye, a Trianon fiai című, mely nagyrészt a régi Baján játszódik, ott, ahol az író megfogalmazásában a történet úgy áramlik a könyvében, akár a Sugó, vagyis a Sugovica, a Duna mellékága, bent a város szívében. De van egy mai vonulata is a regénynek, a mai Budapesten, és éppen a járvány idején. A könyv megszületésének körülményeiről, és írói ars poeticájáról Borszéki Molnár Dalma kérdezte a szerzőt.
2020. november 17. 18:10

Miért éppen ifjúsági regényt írt, és miért tartotta fontosnak, hogy ezt a műfaji meghatározást még a könyv borítóján is feltüntesse?

-  Trianont meghallva, mindig egy súlyos, komoly és felnőttes dologra gondolunk, pedig akkor is éltek fiatalok, akiknek szintén rengeteg nehézséget okozott ez a háború és az azt követő időszak a maga nyomorával, szénhiányával, jegyrendszerével; ám az ifjúság lelkesedése és energiái azért mindig tovább tudták valamiképpen segíteni őket a napi gondokon. Ebben a regényben is van szerelmi szál – nem is egy –, rengeteg kaland, és még egy puska is elsül. Úgy gondoltam, nem árt ráírni a borítóra, hogy ifjúsági, nehogy egy fiatal azt higgye, ezúttal is valami rémesen komoly és elvont dolog kerül a kezébe.

 

-  Miért pont Baján játszódik a történet?

-  Trianon kapcsán nemcsak a tragédia jut eszünkbe legtöbbször, hanem a tőlünk elszakított országrészek, és az ott ragadt magyarok nehéz sorsa. Hozzá kell tennünk: teljes joggal. Ám 1918-at követően a mai megmaradt országnak is számos területét elfoglalta az ellenség, és ezekről a területekről aztán nem egykönnyen távozott. Ilyen volt többek között Baja városa és környéke egészen a baranyai részekig, Pécset is beleértve. A szerbek egészen sokáig tartották megszállás alatt ezt a területet, csupán 1921. augusztus végén távoztak innen. Pedig akkorra már mindenki tudott a trianoni békediktátumról, tisztában voltak az újonnan meghúzott határokkal, a bajaiak is azt hihették, fellélegezhetnek, ám a szerbek még mindig maradtak. Ez egy érdekes szenvedéstörténet, és mivel feleségem nagypapája volt a hatvanas években a főgyógyszerész Baján, és számos rokon élt és még ma is él ott; ezért kézenfekvő volt, hogy olyan helyszínt választok, amelyet magam is jól ismerek, hiszen sok vidám napot töltöttünk – főleg nyaranta –, a Sugó partján. Ettől még a könyvben szerepelnek erdélyiek – például Levente, aki egy fontos szereplő, a regénybeli Márta diákszerelme –, és szó esik a felvidéki eseményekről is.

Hagyományosan, egyes szám harmadik személyben meséli el a történeteket…

-  Ebben is újítottam a korábbi ifjúsági regényeimhez képest. Két főszereplője van az új regénynek, mindkettőt egyes szám első személyben írtam meg, így még személyesebb a történet. A jelenben futó cselekményszálat egy tizenhárom esztendős pesthidegkúti kislány, Márta meséli el, míg a bajait a könyvben Kemény Lászlónak nevezett fiú, akit félig-meddig a feleségem édesapjáról mintáztam. Őt Kósa Lászlónak hívták.

Honnan ismerte meg a Sugó parti város egykori életét? Könyvtárakban kutakodott?

-  Sokat köszönhetek a bajai Türr István múzeum ma már nyugdíjas igazgató-helyettesének, Merk Zsuzsannának. Ő irányította rá a figyelmemet többek között a Bács-Kiskun megyei levéltár interneten is hozzáférhető anyagaihoz, melyeket a koronavírus idején „veszélymentesen” lapozgathattam, akárcsak az Arcanum oldalain a korabeli napilapokat. Ezekben rendkívül sok adat, érdekesség van lejegyezve, tulajdonképpen egészen kerek és sokszor hihetetlenül drámai történetek is, melyekből egyet-kettőt szinte szó szerint felhasználtam. Ilyen például a Biczókék Marikájának esete a vele együtt kaszáló orosz hadifogollyal, amiről most többet nem szeretnék mondani, akit érdekel, hogy mi történt, olvassa el a könyvet..

-   A Trianon fiaiból még a néptáncáról és népviseletéről híres, de mégis kevesek által ismert székiek is szerepelnek. Honnan az érdeklődés a határokon túl élő magyarok sorsa iránt?

-  Tizenegy éves voltam, amikor elolvastam Hunyadi József regényét, a Fekete lovagot, melynek számos jelenete Erdélyben játszódik. Aztán két évvel később, 1970-ben a szüleim elvittek egy buszos körútra Erdélybe. Akkor ezt még a Hazafias Népfront szervezte, talán még az Ibusszal lehetett akkoriban Erdélyben utazgatni, a magánutak meglehetősen rizikósak voltak, bár sokan vállalták ezt a kockázatot. Akkor döbbentem rá még gyerekfejjel, hogy milyen gyönyörű a táj, mennyire csodálatosak az itt élő emberek. Mintha hazaérkeztem volna. Másfelől már akkor szemet szúrt a rengeteg hazugság, hogy a mellénk rendelt és magyarul törve beszélő román idegenvezető románnak hazudja Ady Endrét, Bartók Bélát, sőt, még magát Mátyás királyt is. A felnőttek háborogtak, de nem tudtak mit tenni. Ezenkívül a szegénység is feltűnt. Ha megálltunk valahol, a helybéli gyerekek megrohantak bennünket ceruzákért és rágógumiért. A Fecske cigarettának szintén nagy keletje volt. Így aztán a szeméyles tapasztalat és számos más történelmi regény elolvasása után számomra sohasem volt kérdés, hogy a Kárpát-medencében mindenütt magyarok élnek, legfeljebb az: miképpen kerültek oda.

Mindazonáltal a magam részéről még jóval később sem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározó lesz az életemben a határokon túli magyarokkal való találkozás. Hiszen legközelebb már családapaként utaztam Erdélybe, ha jól emlékszem, Anna lányom tizenöt esztendős lehetett akkor. A Hargitán laktunk, Libán-tetőn, onnan mentünk csillagtúraszerűen mindenfelé. Az akkori út a gyerekkorinál még meghatározóbb volt, és nem csupán azért, mert még életben láttuk Farkaslakán Tamási Erzsi nénit, az író legfiatalabb húgát, hogy fürödhettünk a zetelaki víztározóban. Akkor és később, a széki, gyimesi, csiksomlyói látogatások alkalmával tapasztaltam meg, hogy az itt élő emberek túlnyomó többsége minden szegénység és hányatott sors ellenére boldog, mert együtt él a természettel és a Jóistennel. Számára nem kérdés Isten léte, Németh László focihasonlatát idézve benne él, „benne liheg” a csapat „a legtöbb gőzzel és a legszenvedélyesebb odaadással.” Szemedbe néz a székely és jó sokáig el van benne. Hogy egy másik klasszikust, Tamási Áront idézzek: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Ehhez hasonló figyelmet, kedvességet és szeretetet csak Indiában tapasztaltam, ahová feleségem hivatásának köszönhetően 2010-ben jutottam el először, és ahol az emberek számára nem kérdés, hogy mindegyikünkben benne lakik az Isten. Még azokban a „jóemberekben” is, akik valamiért rosszat cselekszenek.

- Az írás mellett azután elkezdődtek a rendhagyó órák, országjárással és a szomszédságban...

Visszatérve a Kárpát-medencére, a sors különös kegyelméből az első ifjúsági történelmi regényem megjelenését követően találkoztam egy lelkes nyíregyházi könyvtárossal, Vraukóné Lukács Ilonával. Akkor kezdtem rendhagyó órákat tartani országszerte és történelmi vetélkedőket szervezni a feleségem segítségével. Ugyanis még gyakorló tanárként olvastam egy különös felmérésről, melyben francia és magyar gyerekeket kérdeztek meg arról, hogy például lesz-e országuk a franciáknak és a magyaroknak háromszáz év múlva, létezni fog-e még a nyelvük, stb. Ezek meglehetősen provokatív kérdések voltak, és a francia gyerekek természetesen kikérték maguknak, fel voltak háborodva azon, hogy valakinek egyáltalában eszébe jut az ilyesmi, hogy megkérdőjelezze a nemzetük, a hazájuk jövőjét. A magyarországi gyerekek viszont azt felelték, hogy nyilván nem lesz ilyen, hogy Magyarország, meg magyar nyelv. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hiszen a történelem oktatás is azt sugallta, hogy mi mindig vesztesek voltunk, lúzerek, ahogy a mai ifjak mondják. Ez természetesen hazugság volt, végig lehet venni a magyar történelmet egészen a honfoglalástól napjainkig, hogy rájöjjünk mennyi fals információ, a tények és összefüggések ravaszul tálalt el- és megcsalása szerepelt a tankönyvekben és a köztudatban, és szerepel még sokszor ma is.

Ezért én a legdicsőségesebb évszázadokról írtam a regényeimet az Anjouktól a Hunyadiakig, mert már Nagy Lajost illetően is rengeteg tévhit él a köztudatban, de azt mégis mindenki tudja, hogy ez volt a virágkor. És még a virágkort is helyre kell tenni, hogy legyen mire igazán büszkék legyünk. Hogy a magyar gyerekek ne gondolják azt, nem lesz magyar nyelv és haza háromszáz év múlva a Kárpátok alatt.

Visszatérve Vraukóné Ilonára, ő vitt el először Kárpátaljára rendhagyó órát tartani, és akkor ez a táj, az ottan emberek is a szívemhez nőttek. Ezt nehéz elmondani annak, aki nem járt ott. Hogy amikor te előadással, órával készülsz nekik, akkor ők másfél órás műsorral fogadnak, tíz-tizenhárom éves gyerekek fejből szavalnak magyar költőktől gyönyörű verseket, népviseletbe öltözve énekelnek, mikor az itthoni iskolákban – tisztelet a kivételnek –, sokszor már csak olvassák a verseket az ünnepségeken. Nehéz elmondani, milyen fáradságos átkelni a határon, hogy ez akkor is megéri, ha rosszak az utak odaát. Nehéz elmondani, hogy a Liszt-díjas barátod, aki már rengeteg felé járt a régi hazában, csak itt, Kárpátalján érezte meg, milyen jó magyarnak lenni és szeretve lenni.

- Kultúrmissziós tevékenységéért kitüntetésben is részesült...

Ha az ember megkapja ezt a kitüntetést: a Magyar Kultúra Lovagjának választják, mint engem 2018-ban, akkor azt fogja érezni, hogy nem érdemelte meg, mert még nem tett eleget. Még várják odaát, még összekapaszkodik a négy széki lány, hogy fekete-piros, fekete táncot járjon. Még írni kell erről sokat és beszélni. És legalább lélekben visszaszerezni, amiről azt hittük, hogy elveszett.

-BoMoDa-

gondola
  • „Mesterterv" – Üldözné a baloldal az adózókat
    Bizonyos, hogy az adórendszerben korszakváltás lenne, mert véget vetnének az elvonások csökkentésének, és ismét beköszöntene az adóemelések időszaka. Ahogy sok minden másban is, ebben is egyetértenek Gyurcsány Ferenc szövetségesei. Ez nem lenne újdonság, miután 2010 előtt is így csinálták.
  • Demokráciaexport után iszlámexport várható világszerte
    Dinamikus Egyesült Államokra lenne szükség. Ehhez képest a jelenlegi elnök csupán egy videóüzenetben emlékezett meg a húsz évvel ezelőtti tragédiáról. Mert így nem veszítette el a beszéd fonalát. Nem tévesztette össze az országokat. Vagy ne adj Isten, nem aludt el.
  • Átadták az újjáépült Lovardát a budai Várban
    Ünnepélyes keretek között átadták az újjáépült Lovardát a Budavári Palotanegyedben pénteken, a kulturális örökség napjai rendezvénysorozat országos megnyitóján, amelyen bejelentették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékének új elemeit is.
MTI Hírfelhasználó