A Hagia Sophia története
Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes hosszú évek óta Isztambulban él. A Vatikáni Rádiónak adott interjúban felidézte a Hagia Sophia hányattatott történetét.
2020. augusztus 12. 21:31

A Hagia Sophia egyike a világ lenyűgöző szépségű helyeinek. Istenről beszél nekünk, ezért a jövőben is a különböző vallási és kulturális univerzumokat összekötő szimbolika teljességében és ellentmondásosságában kellene működnie – fogalmazott Claudio Monge OP, az isztambuli DoSt-I, a kultúrák közti párbeszédet szolgáló központ vezetője.

Ahogy arról részletesen tájékoztattunk, Recep Tayyip Erdoğan török elnök július elején arról döntött, hogy mecsetté alakítja az épületet, mely eredetileg ortodox templomnak épült, az utóbbi évtizedekben pedig múzeumként működött.

A domonkos szerzetes a kialakult helyzetet, az utóbbi hetek eseményeit a leegyszerűsítés és kategorizálás elkerülésével igyekezett értelmezni a Vatikáni Rádiónak adott interjúban. Felidézte a híres istentiszteleti hely történetének főbb állomásait a kezdetektől; beszélt a török hódítást megelőző, a keresztények közötti megosztottság idejéről is.

„Lehetetlenség röviden összefoglalni ennek a csodálatos épületnek a rendkívüli és hányattatott történetét” – kezdte a múltidézést Claudio Monge.

A Hagia Sophiát Jusztiniánusz császár szentelte fel 537-ben, de nem ez az első templom ezen a helyen. Az elsőt, amelyet nagytemplomként emlegettek, Konstantin császár vagy a fia, II. Konstantin építtette, és 360-ban szentelték fel. A Logosznak szentelték, és főünnepét december 25-én tartották. 404-ben egy tűzvész pusztította el ezt az épületet. II. Teodóziusz építtette a második templomot, amelyet Rufino építész tervezett. 415. október 10-én szentelték fel, de porig égett a nikai lázadás idején, amely 532-ben tört ki Konstantinápolyban és majdnem Jusztiniánusz császár trónjának és életének elvesztésével járt. Ennek a második templomnak előkerült árkádsori oszlopainak egy része, és megmaradtak a bejárat tympanonjának hatalmas szobordarabjai is. A második bazilika elpusztulása után néhány nappal Jusztiniánusz császár elhatározta, hogy egy, az elődjeinél nagyobb és magasztosabb templomot épít.

A tralleszi matematikus, Anthemiosz és a milétoszi építész, Iszidórosz kapták a megbízatást. Caesareai Prokopiusz bizánci történetíró, aki végigkövette az építés fázisait, megjegyzi, hogy a császár nagy érdeklődéssel követte az építkezést. A templomot jelentős építészeti műnek tekintették már abban az időszakban is, elsősorban csodálatos kupolája miatt, amely eredetileg 7 méterrel alacsonyabb volt a jelenleginél és ablakok gyűrűje övezte alapzatán. Az ablakok fénye olyan hatást keltett, mintha a kupola lebegne. Prokopiusz ír e fény misztikus hatásáról: úgy tűnik, mintha a bazilikából áradna a fény és mintha semlegesítené a szerkezet szilárdságát és súlyát.

Az épületet 537. december 27-én szentelte fel a császár és Ménász pátriárka. A hagyomány szerint Jusztiniánusz császár a csodálattól eltelve felkiáltott: „Salamon, legyőztelek!”. 

Egyes tudósok kétségbe vonják ezt az utalást Salamonra. Az viszont bizonyos, hogy egy ilyen bátor építészeti vállalkozás inkább a birodalmi presztízs megerősítésének logikáját tükrözte, mint az isteni nagyság és fenség tiszta és érdektelen kultuszát – jegyezte meg az olasz Domonkos-rendi szerzetes. – Tehát a hatalmi és politikai tényezők a kezdetektől elidegeníthetetlen dimenziói voltak a Hagia Sophia történetének.

A templom a császári és elsősorban a koronázási szertartások helyévé vált. A Konstantinápolyt az 550-es években megrázó földrengések hatására a főkupola teljesen beomlott 558-ban. Elpusztult az oltár, a cibórium és a szószék. A császár azonnal elrendelte a helyreállítást, és az Ifjabb Iszidórosz építőmesterre bízta a munkát, aki könnyebb anyagokat használt és megemelte a kupolát 6,25 méterrel; ezzel a bazilika elérte jelenlegi belső magasságát, vagyis az 55,6 métert. Az épület külsejét meghatározó építkezés 562-ben zárult le.

A történelmi, politikai és vallási események összefonódása kapcsán Claudio Monge emlékeztetett arra is, hogy a Hagia Sophiában kezdődött el a keleti és a nyugati egyház közötti szakadás, amikor a pápa küldötte az oltárra helyezte Keruláriosz pátriárka kiközösítésének dokumentumát. Ugyanakkor a Hagia Sophiában felhangzó csodálatos ortodox liturgia vezetett el az orosz nép megtéréséhez.

A bazilika később, az 1204-es, negyedik kereszteshadjárat idején megismerte a nyugati kereszténység fájdalmas és rövid életű győzelmét  is. A domonkos szerzetes nem részletezte az okokat, melyek következtében a Szent Sír felszabadítására indított katonai hadjárat Konstantinápoly kifosztásába torkollott; megállapította ugyanakkor, hogy tágabb világtörténelmi értelmezésben ez az esemény katasztrofális következményekkel járt, elsősorban erkölcsi, de politikai szempontból is.

Steven Runciman történész az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb bűntettnek nevezte, ugyanis nemcsak az ezer év alatt felhalmozott és megőrzött kincsek pusztultak és tűntek el, hanem az akkor még nagy keresztény civilizációra is súlyos csapást mért ez a vandalizmus; ettől kezdve sosem volt már az, ami korábban volt – fogalmazott P. Monge. – Politikai szempontból a bizánci császárság mindig is erős bástyája volt az európaiaknak a keleti népekkel szemben. Ennek meggyengítése számos jövőbeni problémát megalapozott. Másrészt kiderült, hogy Nyugat-Európa távol van, és nem foglalkozik Bizánc túlélésével. Ha Velence nem nyújtott volna határozott és alapvető támogatást a császárságnak, valószínűleg még korábban elveszett volna.

Megállapítható az is, hogy a pápaság számára az egyházszakadás megszüntetése, a keleti és nyugati egyház újraegyesítése sosem volt realitás. Konstantinápoly minden templomában, szentélyében, kolostorában nagy spirituális jelentőséggel bíró ereklyék voltak, amelyek a bizánci fővárost a zarándoklatok egyik fő célpontjává tették. Kétségtelen, hogy az ereklyék ellopása, az egyházi épületek kifosztása és általánosságban a keresztesek kegyetlensége kitörölhetetlen emlék lett, amely a keresztények közötti megosztottságot még mélyebbé, teljesebbé és véglegessé tette – fejtette ki a Hagia Sophia történetéről beszélve Claudio Monge domonkos szerzetes.

2. rész

1452. december 12-én Izidór bíboros, konstantinápolyi latin pátriárka jelenlétében, aki ez alkalomra tért vissza Rómából, a teljesen legyengült Bizánc alkalmat kínált az egyház egyesítésének megvalósítására egy liturgia keretében, amely formálisan megpecsételte az 1054-ben megkezdődött keleti egyházszakadás lezárulását. Ez az egység azonban a keleti egyház alárendelésének mozzanataként értelmezhető. Ennek a kiengesztelődésnek a következménye lett volna a törökök elleni kereszteshadjárat katonai támogatása, akik hetek óta ostromolták a várost. Ez a segítség azonban sosem érkezett meg. Az ortodox egyházi hierarchia egyébként is elutasította alárendelésének ötletét, olyannyira, hogy a muszlim behatolást kisebb rosszként értékelte és kulturálisan is kevésbé idegen alternatívának találta. A 12. század végén élt Szíriai Mihály jakobita szerzetes tanúságtétele kiváló és nem egyedülálló példa erre a felfogásra. Ő teljes szívvel üdvözölte a keleti keresztények megszabadítására délről érkező Izmael fiait.

1453. május 29-én II. Mohamed szultán győzedelmesen bevonult a Hagia Sophia székesegyházba, hogy ezzel szentesítse a város hatalma alá vonását, amelynek a bazilika jelentette a szívét. Végül is a szultán is a hatalom cezaropapista gyakorlását képviselte, vagyis egy olyan uralmi rendet, ahol a legfőbb világi és egyházi hatalom egy személyben egyesül. A bizánci birodalmat is ez jellemezte évszázadok óta. A 3. század végén Cesareai Euszébiosz történetíró a konstantini birodalomra alkalmazta az emberiség gondviselésszerű fejlődésének gondolatát, amelyben a római béke által biztosított politikai egység szükséges feltétele volt annak, hogy az akkor ismert világ vallási egységét építeni lehessen. II. Mohamed szultán szerint az ottománok a bizánci örökség valódi továbbvivői és fenntartói, egyetemes és kultúraközi igénnyel.

Ez a hatalom nacionalista és szuverenista értelmezésével gyökeresen ellentétes, egyetemes szemléletű értelmezés – állapította meg Claudio Monge. – Ilyen értelemben Törökországban is nagy port vert fel, és sokan támadták a Hagia Sophia július eleji mecsetté nyilvánítása után az istentiszteleti helyként való újramegnyitási ünnepség erőltetett jelképességét: a vallásügyi miniszter beszédének retorikai elemeit a július 24-i eseményen, a bal kézben fogott kardot, amely az ottomán hódítás hagyományának megfelelően a béke jele, a szószék felett lévő kardot és a Korán nyitó szúrájának, fejezetének (Fatiha) és az al-Baqara szúra (bőséget ígér mindazoknak, akik követik az Úr útját) első öt versének eléneklését, amelyet személyesen az államfő kezdett el.

A hódító II. Mohamed szultánt annyira elkápráztatta a Hagia Sophia épületének pompája, hogy a források szerint megütött egy, a fanatizmustól elvakult katonát, aki megrongálta a márványpadlót.

A hely ikonográfiai szempontból összeférhetetlen az elvárásokkal, amelyeknek egy iszlám imahelynek meg kell felelnie: hiszen nem megengedett a képek jelenléte. Ez mégsem csökkenthette ennek a művészeti remekműnek a rendkívüli esztétikai vonzerejét. Ez a vonzerő építészeti szempontból hatott az ottomán építészekre, kezdve a nagy Sinantól, aki Szulejmán mecsetét építette, tanítványáig, Sedefkar Mehmed Ağáig, aki a csodálatos Kék mecset építését vezette. Tehát a bazilika, amely a Bizánci Birodalom kulturális központja volt, továbbra is megtartotta ezt az értékes szerepét az Ottomán Birodalom idején is. A szultánok mindig is figyelmet szenteltek az épületnek, amely ellenállt az évszázadoknak, hiszen már a keresztény időszakban megismerte a képektől megfosztott használati formát: a 7–8. századi képrombolások idején. Éppen építészeti modelljellegének köszönhető, hogy ellenállt az évszázadoknak, túlélt kultúrákat és vallásokat, és az UNESCO a világörökség részének ismerte el a Hagia Sophiát. A 2002-ben Törökország által is aláírt Budapesti nyilatkozat célkitűzése, hogy tiszteletben tartsák a megfogalmazott irányelveket a világörökség megőrzése és védelme céljából.

Mustafa Kemal Atatürk elnök, a pragmatikus politikus ráérzett a vallási követelések veszélyes mivoltára, ami a nagyon összetett és vitatott történelem öröksége. 1934-ben született döntése, hogy a Hagia Sophiát múzeummá alakítja, az egyedüli módja volt annak, hogy megőrizze az épület rendkívüli építészeti és művészeti jellegét, de ezenfelül jelképes értékét is, sőt annak az összetett és egymásra rétegződő múltnak a kézzelfogható emlékét, amit ebben az interjúban igyekeztünk áttekinteni – fogalmazott Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes. – Természetesen sok keresztény és muszlim hívő nem így gondolja. Szerintem bármely kultúra vagy vallás számára lealacsonyító azzal azonosítani a történelmi érettséget, illetve egy kinyilatkoztatás vagy megvallott hit erejét, hogy mennyi zászlót vagy monopolizált helyet és jelképet tud elhelyezni egy földrajzi térképen a másik kizárásával – tette hozzá az Isztambulban élő szerzetes.

Az iszlám világban is heves reakciókat váltott ki a Hagia Sophia mecsetté nyilvánítása. Claudio Monge kiemelte, hogy a döntés muszlim részről ugyanolyan sok negatív visszhangot kapott, mint nyugatról. Az arab iszlám világ nagy részében az „új ottomán” álmok történelmi gyanút ébresztenek. Kairótól Riadig teológiailag is elítélő nyilatkozatok születnek arról, hogy az iszlám újra kisajátítsa az eredetileg a Könyv vallásaihoz tartozó hívek istentiszteleti helyeit, mert megsérti azok szentségét. Az iszlám prófétája mindig is azok tiszteletben tartására hívott.

Nyugaton a kereszténység meggyalázásaként értékelték Erdoğan elnök döntését. Claudio Monge OP szerint a nyugatiak nagy része, akik a kereszténység arcul ütéséről beszélnek, a gyakran teljesen ismeretlen, keresztények közötti szembenállások, szenvedések és sebek történetének figyelembe vétele nélkül értékelték. A történelemnek létezik egy ideológiai értelmezése, amely nemcsak a győztesek olvasata, hanem amelybe egyre gyakrabban beletartoznak a legyőzöttek vagy a kisebbségben levők, amikor a vallási hovatartozásukból reakciós identitási elemet alkotnak, és istentiszteleti helyeik, illetve történelmi műemlékeik védelmét a múlt nosztalgikus megőrzésének részévé változtatják.

3. rész

Hívőként – függetlenül vallási hovatartozásunktól – lázadnunk kellene a tendencia láttán, amely az istentiszteleti emlékművek és helyek puszta őreivé akar tenni bennünket. Ehelyett meg kell védenünk státuszunkat mint az élő hit tanúságtevői, amely nemcsak egy múltbeli történet öröksége, hanem kérdéseket vet fel a jelenben, és a történelem élő köveivé tesz bennünket, amelyeket nem lehet elrabolni és egyszerű földi célok szolgálatába állítani.

Erdoğan török elnök néhány hónappal ezelőtt emlékeztetett arra, hogy a muszlimoknak Isztambulban több mint 3500 mecsetjük van, ahol imádkozhatnak, és ezek között van néhány, amely a legnagyobb iszlám istentiszteleti helyek közé tartozik a világon, és amely mindig rivalizált méretében és szépségében az iszlám szent városainak híres kultikus helyeivel. Ugyanakkor tiszteletben tartva a Szent Szófia iszlám istentiszteleti hellyé tételét erősen ellenző reakciókat elsősorban az ortodox, különösen is a görög ortodox világban, nem feledkezhetünk meg arról, hogy több mint 560 éve a keresztények nem tartanak szertartásokat e bizánci remekmű falai között – emlékeztetett Claudio Monge.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy ha egy istentiszteleti helyet múzeummá alakítanak, akkor megsértik annak lényegét. Ezzel kapcsolatban a szerzetes rámutatott: művészeti remekművek ezrei, amelyek istentiszteleti helyek maradnak, nem szükségszerűen a legalkalmasabbak az elmélyült imára. Mindenesetre nem szabad alulértékelnünk a szépség jelentőségét, mert a szépség Isten egyik neve, és ezt vallják a keresztények és a muszlimok is. A szépség megtapasztalása nem pusztán egy egyszerű elképzelés, hanem előkészület a lelki találkozásra: azt érezzük általa, hogy a dolgokban van „valami több”, és hogy ez egy nyílás, amelyen keresztül betekinthetünk a titokba, a végtelenbe.

Őszintén szólva sosem tűnt reális elképzelésnek a Hagia Sophia vallásközi használata – jegyezte meg az Isztambulban élő domonkos szerzetes.

Személyes tapasztalatom alapján erősen kétségbe vonom, hogy megteremtődtek a feltételei a szent helyek akár ökumenikus használatának is: alaposabb képzésre lenne szükség az adott szertartások sajátosságait illetően, hogy megtanuljuk a másik érzékenységének tiszteletteljes figyelembevételét.

Ugyanakkor szilárdan hiszek azon helyek fontosságában, amelyek „felemelik” az embert a Transzcendens misztériumába, amely összehoz, és nem szétválaszt! – nyomatékosította Monge atya. – A Hagia Sophia a világ lenyűgöző szépségű helyeinek egyike, amely nagy erővel közvetíti nekünk Istent, és továbbra is fontos lenne, hogy teljességében használható legyen, még szimbolikájának ellentmondásosságában is, amely különböző vallási és kulturális univerzumokat egyesít. Ezáltal ugyanis ez a műemlék a szépség ékszerdoboza és a gazdagító sokszínűség iskolája – tette hozzá.

Vannak, akik úgy értékelik, hogy a Hagia Sophia mecsetté alakítása a keresztény és az iszlám közötti párbeszédre mért halálos csapás. Mások pedig úgy látják, hogy a török kormány döntése nyíltan megtagadja a 2019-ben Ferenc pápa és az Al-Azhar főimámja által aláírt abu-dzabi nyilatkozatot. Tiszteletben tartom, de nem osztom ezeket az ítéleteket – fogalmaz a helyi viszonyokat ismerő pap. Véleménye szerint a feszültség e kétségbevonhatatlan új pillanata, a párbeszéd látszólagos megtorpanása megerősíti azt a tényt, amire az Emberi testvériség dokumentuma is emlékeztet. Ez pedig nem más, mint hogy az emberi testvériség nem lehetséges a testvéri találkozás nélkül, amely pedig nem lehetséges nevelés és kölcsönös megismerés, egymás történelmének megismerése nélkül.

Abu-Dzabiban meghatározó előrelépés történt, amikor a befogadó állampolgárságról és a sokszínűség tiszteletben tartásáról beszéltek, amely a bölcs isteni akarat kifejeződése és társadalmaink gazdagságának lehetősége. Az évszázados művészeti remekművek meghatározó helyei annak, hogy elbeszéljük saját történelmünket, párbeszédben azzal, ahogy mások elbeszélik a maguk történelmét. Természetesen ehhez az elbeszélési módhoz megfelelő nyelvezetre van szükség, amely gyakran még megteremtésre vár. Analogikus és nem félreérthető új szavak és megérthető tapasztalatok fáradságos kutatásáról van tehát itt szó.

A hit szempontjából tudatára ébredünk, hogy a hittartalmakhoz csak tételeken és közvetítő kifejezések használatával férhetünk hozzá, amelyek természetükből fakadóan elégtelenek és nem tökéletesek. Az emberi lélek szegénysége kézzel fogható, de a hit tartalma nem az. A teologizálás úgy valósul meg, ha lemondunk a tárgy megszabásának igényéről, és engedjük, hogy a másik jelenléte vessen fel kérdéseket, legyen az keresztény vagy más, hívő vagy nem hívő – fogalmazott Claudio Monge.

*

Az olasz domonkosrendi szerzetes hosszú ideje él Isztambulban. Az elmúlt hetek történéseire vonatkozó reakciók kapcsán egyet emelt ki az interjúban. Egy török muszlim barátja levelet írt neki, amelyben nagy szomorúságának adott hangot amiatt, hogy a Hagia Sophia kihasználását drámai módon korlátozzák; ugyanis tanulmányozva e remekmű összetett és sokrétegű történelmét, éppen a párbeszéd fontosságát ismerte fel általa. Válaszul ismerősét arra buzdította az olasz szerzetes, hogy őrizze meg ezt a felismert kincset, továbbra is ápolva vallásközi kapcsolatait hús-vér emberekkel, mert a párbeszéd ezután is a találkozás által válik lehetségessé.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
  • Fel kell venni a harcot a gravitáció ellen!
    A normalitás elleni háború légnyomást okozott magas poszton is.
  • A gyurcsányi „semmi”
    „A Világgazdaság korábban megírta, Gyurcsány Ferenc az elmúlt négy évben összesen kétmilliárdnyi osztalékot vett fel céges érdekeltségeiből. 2016-ban 1.179 millió forintot, 2017-ben 228 millió forintot, 2018-ban 298 millió forintot, 2019-ben pedig 238 millió forintot” – adta tudtul a média az idén februárban. És ez „csak” az osztalék.
MTI Hírfelhasználó