Elképesztő, sok mindenről árulkodó cikket írt a Politico.eu-ban Cseh Katalin (Momentum). A politikus lényegében azt várja el az Európai Uniótól, hogy kezdje el finanszírozni a magyarországi baloldali médiát. Mindezt persze a demokrácia védelmében.

Már Cseh írásának címe is sokatmondó: „Magyarország szabad médiájának jövője az EU pénzétől függ”. Szerinte ugyanis Budapest sajtószabadsággal szembeni támadásainak megfékezésére Európa legjobb eszköze a támogatások kontrollálása. A politikus valótlanságoktól hemzsegő kirohanásában hozzátette, Magyarország legnagyobb hírportálja főszerkesztőjének elbocsátásával Orbán Viktor oligarchái a független média utolsó bástyáját is lebontották. – A pénz jobban beszél, mint a szavak, vagyis ha az EU törődik a magyar szabad médiával, akkor segíteni kell finanszíroznia azt – javasolta Cseh Katalin. Azt, hogy ezt miképpen képzeli el a momentumos képviselő nem részletezi, de talán jobb is.

Cseh szerint egyébként az európai konzervatív elit blokkolja Brüsszelt abban, hogy megvédhesse közös európai értékeinket a magyar miniszterelnök kegyetlen támadásaitól. – Azok, akik szerint a magyar szabad sajtó eróziója egy távoli kis ország problémája, tévednek, ugyanis Orbán exportálja propagandagépezetét, és kormánybarát médiamágnásai a Balkánon is lépéseket tesznek. Kemény kérdéseket kellene feltenni a síró újságírók fájó képsorai kapcsán azoknak, akik lehetővé teszik ezt Orbánnak. Ezek az újságírók ugyanis megérdemlik Európa támogatását – írja rendhagyó cikkében a Momentum politikusa.

De mást is csinált, amit a hirado.hu is szóvá tett.

Lengyelgyűlölet haladóknak

Jól képzett, szervezett kommunista, aki olvassa a Párt brosúráit, tudja, hogy az utóbbi hetekben mi egy képzett osztályharcos feladata: jó nagyot beléjük kell rúgni. Kikbe is? Ja, a lengyelekbe.

Így tett Cseh Katalin, lángoló szavakkal állva ki Brüsszel lengyelellenes, diszkriminatív lépése mellett: „Múlt héten hatalmas lépésre szánta el magát az Európai Bizottság. Az alapvető jogok védelmében megtagadta az uniós forrásokat azoktól a lengyel településektől, akik magukat »LMBT-mentes övezetté« nyilvánították.”

Már rég megtanulhattuk: van haladó, tehát előre mutató, nem náci szögesdrót, melyet az osztrákok húznak fel; és van haladó antiszemitizmus, melynek a kedves bevándorló elvtársak vagy a nemrég még náciként masírozó, mára a hazai baloldal hű szövetségeseként feszítő pártocskák adnak, adtak hangot. Nos, ugyanígy van haladó kirekesztés, osztályharcos fajgyűlölet vagy mint fenti példánk tanúsítja, haladó lengyelgyűlölet is.

Mint a régi, szép időkben, amikor Hitler és Sztálin külügyminisztere kezet fogott, megállapodván Lengyelország együttes, elvtársi legázolásáról. Vagy mint a Kádár-rezsim fényes napjaiban, a 80-as évek elején, amikor egy jól szervezett elvtársnő a tévé esti híradójában közvetített „munkásgyűlésen” felállt, és elcsukló hangon fejezte ki gyermekei jövője miatti aggodalmát és az izgága – a Szolidaritás szakszervezetben akkoriban egy szabad Lengyelországért küzdő – lengyelekkel szemben érzett, alig burkolt gyűlöletét.

Hasonló érzelmekkel csodálkozhatnak rá a térképre, vizsgálgatva Lengyelország kontúrjait a Brüsszelben hatalomra jutott, s 1968 óta drogos delíriumukból kijózanodni képtelen zöld-vörös-ki tudja miféle újbalosok a politbüróvá züllött brüsszeli irodákban: hát ezek még mindig ott vannak?

Bizony, ott. És megcsonkítva, de nem megtörve, a helyünkön maradtunk mi is; ott virít Európa kellős közepén e birodalmakat botlató két botránykő, Lengyelország és Magyarország. Mesélhetnénk, de minek, azoknak, akik el akarják törölni, nem csak tantárgyként, a történelmet, hogy a lengyelek nem kirekeszteni való osztályellenség, hanem egykori, ezeréves szomszédaink, legendás jó barátaink, társaink az elszenvedett megszállásokban és a világrengető győzelmekben, régi, nagy hírű, közös királyságokban és dicső forradalmakban.

De kár a szóért. Haladó, balos barátaink csak annyit értenek az egészből, hogy ezen a héten egy jót bele kell rúgni. Hát rúgnak egyet. Kikbe is? Ja, a lengyelekbe.

Udvardy Zoltán