Vita a szabadkőművességről - két újabb írás 2.
Raffay Ernő lejáratásának oka, hogy könyveket írt a szabadkőművesek viselt dolgairól.
2020. július 3. 17:26

A történészi diploma védőpajzsa

Vannak olyanok – jómagam is ebbe a csoportba tartozom –, akik történelem szakos diplomát szereztek ugyan, de operatív tisztek lettek a hírszerzés kötelékében. A világon mindenhol a titkosszolgálatok – legyen az hírszerzés vagy elhárítás – a diplomásokat keresik és próbálják „beszervezni”, vagyis meggyőzni őket arról, hogy tárgyi ismereteiket, elemzőképességüket leginkább az operatív munkában hasznosítsák. Van, aki rááll, de a történelemtanári diplomával rendelkezők többsége inkább marad a végzettségéből adódó kaptafánál.

Attól, hogy egy titkosszolgálati operatív tiszt történelem szakon végzett, még nem lesz történész, hiszen nap mint nap egészen más irányú munkát végez. Beleáshatja magát a régmúlt izgalmas történéseibe, hogy könnyebben igazodjon el a napi politika mint megélt történelem eseményei és összefüggései között, de ettől nem lesz a történettudományok felkent mestere. Ahogy a történész sem válik operatív tisztté azáltal, hogy levéltárakban kutatja a titkosszolgálatoknál keletkezett dokumentumokat. A múlt eseményeinek elemzése eredeti források bevonásával azt a célt szolgálja, hogy hozzásegítsen az adott korszak megértéséhez. A munka mozaikelve és a végkövetkeztetés – mint végeredmény – létrejötte nem könnyű és persze a tévedést is magában hordozó eljárás.

Valamikori bölcs tanáraim gyakran figyelmeztettek, hogy utólag óvatosan kell levonni konklúziókat, mert a közben eltelt időszak eseményei befolyásolhatják az értékítéletünket. Tisztességesebb eljárás, ha az adott korba visszalépve csak és kizárólag az akkor fellelhető adatokat tekintjük elsődleges forrásnak, elemzésre alkalmas információnak. Nem könnyű elvonatkoztatni az egyébként később bekövetkező dolgoktól – stratégiai elemzésekkel összefüggésben talán nem is lehet –, de az objektivitás elsődleges mércéje mégis ezt követeli.

A teljesítési kényszer persze nagy úr, mely képes elcsábítani vagy a helyes útról leterelni nemcsak egyes történészeket, hanem a titkosszolgálat munkatársait is. Hasonló műfaj, mégis teljesen különböző célirány. A hírszerzés és elhárítás jelentései­ben kizárólag az objektív valóság – a tényszerű igazság – kaphat helyet. A tévedés jogával nem élhet. Talán ez az egyetlen iparág, ahol nem lehet találgatni, mellébeszélni vagy pláne hasra ütve konzekvenciát levonni. Egyszerűen azért, mert a szolgálatok azzal a kiváltságos adottsággal rendelkeznek, hogy bármilyen módszerrel hozzáférhetnek adatokhoz, forrásokhoz. Pontosabban fogalmazva ez nem lehetőségük, hanem törvényi felhatalmazással biztosított kötelességük. Addig kutatnak, keresnek, amíg az ellenőrzött adatok összességéből össze nem áll maga a végtermék: az információ.

A történész sem tekinthet másként az általa kutatott korszakra, hiszen erkölcsi kényszer a valóságra épülő és bizonyítható igazság feltárása. A forráskutatás, az elemzés kitartást igénylő művelete segíti ahhoz, hogy a mozaik kockáiból élvezhető egész jöjjön létre. Különösen nincs könnyű helyzetben az, aki a titkosszolgálatok iránt érdeklődik, s mint civil kíván azok kártyáiba belelátni. Már az elején meg kellene barátkoznia azzal a gondolattal, hogy sosem fog hozzáférni az összes olyan adathoz, amelyek ismeretében valóban autentikus végeredményre jutna. Ráadásul az operatív tisztek a nekik megtanított „kreativitásból” adódóan igyekeznek eltüntetni a nyomokat.

A kutató a levéltárban fellelt dokumentumokról azt gondolja, tartalmuk megegyezik a történés cáfolhatatlan valóságával. Micsoda tévedés! ­Konspirációs okokból az operatív találkozóról készült dokumentum egyik része a B dossziéba kerül, míg a másik fele az M dossziéban landol. Ebből következően a kutatást végző történész csak akkor kap reális képet, ha mindkét dossziét egy időben tudja elemezni. És akkor még nem vizsgáltuk meg az adott titkosszolgálati munkatárs további trükkjeit, amit a felügyeletére bízott ügy védelme érdekében alkalmazott.

A rendszerváltás utáni évtizedekben kiélezett vita folyt arról, legyen-e nyilvános a szolgálatok adattára, vagyis szabadon kutatható. Szakmailag nonszensz, hogy ez részben megtörtént. Hiszen ha valami titkos, akkor mitől nyilvános? Következménye pedig az lett, hogy jó néhányan – no, nem mindenki – a történelemmel foglalkozók közül, akik a titko­sszolgálat múltját vizsgálják és egyfajta vérbírói szerepet vállaltak, rettenetes tévedésben vannak.

Mivel nem voltak operatív tisztek, de egyre több részinformációt ismernek meg és válnak saját maguk mércéje szerint tévedhetetlenné, már bizonyítottan el is tévedtek. Egy névről, amit a levéltári iratok között találtak, csak akkor mondható ki, hogy tudatosan együttműködő ügynök volt, ha az alábbi feltételek maradéktalanul összevethetők. Az illető bevallja. Tagad ugyan, de létezik egy általa aláírt együttműködési nyilatkozat. Az M dossziéval párhuzamosan olvasható a hozzá tartozó B dosszié is. Esetleg az illető kézzel írt jelentése rendelkezésre áll. De az sem zárható ki, hogy a dossziét kezelő tiszt „túlfantáziált” egy elsődleges kapcsolatot.

Lefordítva ez annyit tesz, találkozott valakivel, aki nem tudta róla, kicsoda, így fenntartás nélkül fejtette ki a véleményét. Találkozásuk során az operatív tiszt a beszélgetés bizonyos megjegyzéseit értékesnek ítélte, és információs jelentést írt belőle, amelyet így kezdett: X. Y. fedőnevű hálózati kapcsolatom elmondta, hogy… Ez természetesen inkorrekt eljárás nemcsak a vétlen személyre nézve, hanem a szolgálaton belül is zavart kelt. Hogy mégis előfordul? Igen, hisz egy operatív együttműködés kialakítása hosszú folyamat, a beszervezési cél elérése pedig rögös út, úgy hívják: operatív megoldás. Ne feledjük, a titkosszolgálati akciók, kapcsolatépítések fedésen keresztül indítandók. Vagyis a célszemély csak később szembesül azzal – vagy sohasem, ha ez úgy indokolt –, hogy beszélgető partnere valójában a szervezet munkatársa. Ha sosem derül ki számára, hogy vitapartnere a szolgálat munkatársa volt, hogyan kérhető számon rajta az „ügynökmúlt”?

Ilyen, a titkosszolgálatok útvesztőiben eltévedt történész Ungváry Krisztián is, aki egyik írásában hitelteleníteni akarta Szakács Árpád állításait a szabadkőműves-világgal kapcsolatban. Érveit alátámasztandó megjegyezte, hogy a Szakács Árpád véleményével egyetértő Raffay Ernő történész, a rendszerváltás egyik prominens politikusa III/III-as ügynök volt. Raffay Ernő pedig – egyébként hogy jön ez ide egy ilyen vitában? – nem volt ügynök. Tények: megkérdeztem, és azt válaszolta, nem volt ügynök.

A magam részéről elhiszem, amit Raffay mond. Elfogadom, mert mondja, elfogadom, hiszen nincs olyan dokumentum, amelyen szerepelne a kézjegye vagy a kézírásával készült információs jelentés. Szervezetszerű kapcsolata nem volt a szervekkel. Egyetemi oktatóként persze találkozhatott úgynevezett „szt” tiszttel mint egyetemi kollégával, ahogy ma is megtörténhet még Ungváry Krisztiánnal is. Lejáratásának tehát egyetlen oka, hogy nem volt rest, és dokumentumokon alapuló könyveket írt a szabadkőművesek viselt dolgairól.

És még egy rossz hír, bárkinek címezve. Kivétel nélkül, mindenkiről összeállítható így utólag is B és M dosszié szaftos részletekkel arról, mit tett a múltban. Nem gondolom, hogy a történelemtudós kiemelt feladata lenne kiszolgálni kitapintható politikai érdekeket történészi diplomája védőpajzsa mögé bújva. Amikor valaki kívülállóként a titkos­szolgálatok labirintusába téved, feltétlen gondoljon arra: „Ha megbolygatsz egy méhkast, nem úszod meg méhszúrás nélkül.”

Földi László

A szerző titkosszolgálati szakértő

Harc a tematizációs diktatúra ellen

Mióta Szakács Árpádnak megjelent a sokak által idézett írása a trianoni békediktátum és a szabadkőművesség kapcsolatrendszeréről, sejteni lehetett, hogy a másik oldal ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Az is kikövetkeztethető volt, hogy nagyjából mit és milyen stílusban fognak majd előadni: az érvelést a minősítgetés fogja helyettesíteni, a logikus okfejtést az útszéliség, s hogy a „tudományos” fősodor siet majd elhatárolódni. Az viszont nem volt előre megjósolható, hogy a szellemi alvilágról fröcsögő Ungváry Krisztián a vita alapkérdésének ügyében milyen álláspontra helyezkedik.

Vállalja-e Romsics Ignác teljességgel komolyanvehetetlen, tudománytalan álláspontját, miszerint a szabadkőművesség aknamunkája a történelmi Magyarország szétverésében „mese”, „konteó” stb., vagy taktikailag ügyesebb megoldást választ, elismeri, hogy e titkos társaság Raffay Ernő által jól dokumentált tevékenysége befolyásolta az események menetét, de ezt a hatást igyekszik bagatellizálni. Ungváry az előző megoldást választotta, s ezzel könnyen cáfolhatóvá, tudományosan egyszerűen tarthatatlanná tette álláspontját.

Aki intellektuálisan egy kicsit is komolyan veszi önmagát és rendelkezik a valóságérzékelés, illetve a lényeglátás minimumával, az előbb-utóbb rájön, hogy a fősodratú politológia, a hivatalos történelemtudomány azzal, hogy kirekeszti a látóköréből a rejtett összefüggéseket, a háttérerőket, a „parapolitikát”, lényegében csak a felszínt kapargatja.

A platóni barlanghasonlatot idézve, mely szerint az emberek lekötözve ülnek egy barlangban egész életükben, s az előttük elvonuló árnyakat figyelik, tudósaink mindössze abban versengenek, hogy ki veszi ki jobban az egyes tárgyak kontúrjait a falon. Platón szerint ha valaki felvezetné e szerencsétlen embereket a fénybe, azt meggyilkolnák. Ma ugyebár a baloldal, legalábbis Magyarországon, már nem bír olyan hatalommal, mint 1919-ben vagy a kommunista érában. Nem tud fizikailag ellenfelei életére törni, bár ahogy meghallgatjuk őszinte kifakadásaikat minden keresztény meggyilkolásától a fideszes hullák IFA-platókra való feldobásáig, ne legyen kétségünk, hogy ma sem tétlenkednének, ha módjuk lenne a likvidálásunkra.

Szakács Árpád pedig első célpontjaik egyike lenne, hiszen ő az, aki emlékezetes cikksorozatában adatok tömkelegével bizonyította, hogy pont a tudatformálás, a kultúra területén milyen mértékű a kőkemény nemzetellenes SZDSZ-es vonal továbbélése, hogy a kultúrára szánt költségvetési összegek nagy része ma is olyanok zsebében landol, akik nemhogy nem törekednek a magyar nemzeti öntudat táplálására és a kommunizmus ideje alatt eltorzított magyar történelmi önkép kiigazítására, hanem épp fordítva. Tevékenységük elsősorban a nemzeti keresztény önazonosság módszeres roncsolására és a proletárinternacionalista korszak magyarellenes propagandájának továbbéltetésére irányul, persze kozmopolita libertariánus mezben.

És épp Szakács Árpád az, aki újságíróként, könyvkiadóként sokat tett azért, hogy példaképeiket, a szélsőbaloldali terrorista Szabó Ervintől Károlyi Mihályon át Jászi Oszkárig a valós tevékenységük alapján ismerje meg az ország közvéleménye. Cáfolhatatlan adatokkal tette nevetségessé Romsics Ignácot, Ablonczy Balázst, Ungváry Krisztiánt és még sorolhatnánk.

Meghallgatva a baloldal Trianon-narratíváit, kezdve a hardcore verziótól, a Bauer Tamás-féle teóriától, miszerint a békeparancs igazságos volt, egészen a szabadkőműves összefüggést tagadó, Károlyiékat mentegető, a Monarchia korabeli magyar kisebbségpolitikát hibáztató Romsics és köreinek „soft” szövegéig, azt láthatjuk, hogy e tábor lényegében a tudományos vizsgálódást eszközként használja a magyar közvélemény manipulációjára.

Ügyet sem vetve a tényleges mögöttes tényekre, arra, hogy Károlyiék akkor szerelték le a magyar hadsereget, amikor az országot három oldalról fenyegette támadás, hogy ezek az emberek Trianon után is saját hazájuk ellen lobbiztak, ahol csak tudtak, beleértve a kisantant élpolitikusait, s attól sem riadtak vissza, hogy arról próbálják meggyőzni a szerb, illetve a cseh vezetést, hogy fegyveresen buktassák meg Horthy Miklóst és őket segítsék hatalomba. (Szembeötlő a párhuzam a magyar diplomáciát rendszeresen hátba támadó, Magyarországot különböző fórumokon feljelentő álmagyar baloldallal, mely a maradék magyar szuverenitást is feloldaná a globalista erők által irányított Európai Egyesült Államokban.)

Mindezek mellett már apróságnak tűnik az, hogy a Monarchia kisebbségpolitikáját nem vetik össze a korabeli francia vagy akár a mai szlovák, ukrán vagy román kisebbségpolitikával. Nyilván, mert kiderülne, hogy összehasonlíthatatlanul jobb volt szlováknak, ukránnak vagy románnak lenni az ellenséges propaganda által a „népek börtönének” nevezett Monarchiában, mint amilyen ma magyarnak lenni a szlovák fennhatóság alatt álló Felvidéken, az ukrán elnyomás alatt sínylődő Kárpátalján vagy a románok által belső gyarmatosításnak kitett Erdélyben.

Elnézve kétségbeesett küzdelmüket a tényleges mozgatórugók elfedéséért, Thomas S. Kuhn elmélete jut eszünkbe, amit A tudományos forradalmak szerkezete című munkájában fejtett ki. Eszerint a tudomány nem lineárisan fejlődik, additív módon, hanem tudományos forradalmakon, úgynevezett paradigmaváltásokon keresztül. A paradigma lényegében azt a szemüveget jelenti, amivel az adott kor tudósai a világra néznek, felöleli a problémák beazonosítását s a megoldási módszereket egyaránt. Paradigmaváltásra több frappáns példát hoz fel Kuhn, így a ptolemaioszi világkép lecserélését a kopernikuszira, a newtoni paradigma einsteinire váltását vagy az Euklidész nevéhez kötött geometriának a Bolyai–Lobacsevszkij-elmélet szélesebb kontextusába való helyezését. Két paradigmaváltás között a tudomány Kuhn szerint mindössze rejtvényfejtéssel foglalkozik.

Nos, ha azokat a szerzőket említjük, akár a politológia, akár a politikatörténet, akár a történettudomány terén, akik tagadják a szabadkőművesek és egyéb titkos társaságok vagy akár a „mélyállam” valóságalakító erejét, rájuk – ha nem tulajdonítunk nekik negatív szándékot –igencsak illik a jámbor rejtvényfejtegetés, a felszínkapirgálás.

De semmi okunk nincs arra, hogy ne vegyük észre, itt valójában egy olyan komplex hatalmi struktúrával – Pokol Béla örökbecsű megfogalmazásával élve: „hidrával” – van dolgunk, mely átszövi a politikát, a gazdaságot, a médiát, a tudományos világot, s mely nem kis mértékben egy nemzetközi globális hálózatba van becsatolva. Ezek az erők elérték azt, hogy ma nagyon sok jóravaló értelmiségi felszisszen, ha Soros György nevét meghallja, holott Soros egy látható figurája ennek a háttérhatalomnak, és üzelmein keresztül nagyon jól ábrázolható – akár tudományos egzaktsággal is – a nemzetközi baloldalt teljes mértékben és a jobboldalt jelentős mértékben uraló hálózat működése.

Ez a társaság a kilencvenes években olyan hatalommal rendelkezett, hogy Kis János arról ábrándozhatott: az SZDSZ lesz valamikor az MSZP jobboldali váltópártja. Szerencsére e nemzetpolitikai szempontból apokaliptikus vízió megvalósulását maga az SZDSZ akadályozta meg, amikor a kiéhezett gazdasági holdudvar nyomására 1994-ben bekéredzkedett az általa addig gyalázott MSZP mellé a kormánykoalícióba. De akkoriban tényleg úgy állt a helyzet, ahogy Kornis Mihály üvöltötte Bayer Zsoltnak a telefonba 1994 táján, volt ötezer értelmiségi, akik megszabták a kimondhatóság, a szalonképesség határát, olyan tematizációs, szemantikai és hermeneutikai hatalommal bírtak, mely közelítette a monopolhelyzetet.

Ezt a kvázi totális kognitív hatalmat sikerült a Fidesz vezette kormányoknak valamennyire kiegyensúlyozni, bár attól messze vagyunk, hogy például a társadalomtudományi szférában a nemzeti erők vegyék át a kánonképzés szerepkörét. A kozmopolita ballib erőknek az allergiás reakciója, az a fékevesztett stílus, amivel Vásárhelyi Máriától Ungváry Krisztiánig Szakács Árpádra támadnak, jelzi, hogy ismét sikerült az elevenükre tapintani.

A szabadkőművesség hatásrendszeréről folyó jelen vita tétje nemcsak az igazság beazonosítása történelmünk egyik kulcsfontosságú, máig ható kérdésében, hanem az is, hogy sikerül-e ledönteni egy újabb tabut abból a jól felépített rendszerből, mely felállításának célja az volt, hogy ki se tudjuk beszélni szenvedéstörténetünket, hogy még szólni se lehessen a valós problémákról.

Ez persze egy okkal több, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a szabad tudományos vizsgálódás számára meghódítsunk egy újabb fontos területet, hogy legalább a nemzeti fősodor kommunikációjában polgárjogot kapjanak a tényleges valóságmagyarázatok, hogy a tematizációs diktatúra mára már fogyatkozó hadállásaiból egy újabbat bevegyünk.

Borbély Zsolt Attila

A szerző jogász-politológus


 
Magyar Nemzet
  • Majdan Minszkben
    A demokrácia exportja. Ezt a „sok munkát” végezte az USA évtizedeken át – borzalmas következményekkel. A „sok munka” során eltettek láb alól számos vezetőt, egyet például Észak-Afrikában, s ennek nyomán megindult a migránsáradat Európa felé.
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kik támadják a múltunkat?
    Az archeogenetika tudományával közelebb lehet jutni a honfoglalók eredetének kérdéseihez.
  • A Hagia Sophia története
    Claudio Monge olasz Domonkos-rendi szerzetes hosszú évek óta Isztambulban él. A Vatikáni Rádiónak adott interjúban felidézte a Hagia Sophia hányattatott történetét.
  • Soros: Európa ellenségei ellenzik a nyílt társadalom eszméjét
    Interjút adott a Népszavának Soros György, a milliárdos spekuláns, aki ma ünnepli 90. születésnapját. Az agg agitátor kijelölte az EU-n belüli ellenségeit, amelyek Magyarország és Lengyelország. A világpolitikában pedig Oroszországtól és Kínától tart Soros, aki továbbra is kiáll az örökkötvények gondolata mellett.
MTI Hírfelhasználó