Trianon 100 - Vérző Magyarország 8. rész
A budapesti Nemzeti Színház Buda vagy Pest erejéből sohasem jöhetett volna létre. Déryné, aki koronatanú ebben a kérdésben, igazat mond, amikor azt állítja, hogy a magyar színjátszást Kolozsvár teremtette meg és Kassa nevelte föl, - a magyar színi kultúrának ez a két Nándorfehérvára - írja nagyszerű tanulmányában Hevesi Sándor dramaturg, rendező és színigazgató, a magyar színház egykori megújítója. Ez alkalommal a színháztörténetet idézzük, mert ez is összefügg Trianonnal.
2020. május 27. 00:33

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

 

 

Hevesi Sándor A magyar szinpad ahogy volt és ahogy lesz

 A magyar középkorban a végvárak jelentették a győzelmet vagy a kudarcot, a területi nyereséget vagy veszteséget. A nándorfehérvári diadal, amelyből egész Európa lélegzete elállott, egy ilyen végvár megmentése volt, csakhogy ennek a várnak a kulcsaival igen sokáig ki lehetett nyitni Közép-Európát…

 A végek! A végek! A végházak és a végvárak! Lenyúlnak a magyar történelmi élet gyökeréig és felnyúlnak a magyar irodalmi élet koronájáig. Hunyadi és Kinizsi hőstettei, Balassi és Zrínyi költeményei e falak körül szárnyalnak.

A mai magyar végvárak a nagy magyar színpadok és a békeszerződés hat ilyen végvárat szakít le a magyar művészi élet területéről – és ez a hat végvár: Arad, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony Temesvár – a kisebbekről hallgatnak, bár azzal a gyászunk nem kisebb.

Ha a magyar színházakat egy sorba helyezem is a magyar végházakkal: nem hunytam szemet a tény előtt, hogy az utolsó tizenöt-húsz esztendő erkölcsi és művészi lazasága a színházakat sem kímélte meg, sőt hogy a színházak nem egy esetben buzgó terjesztői voltak a ledérségnek és a léhaságnak.  De nem szabad elfelednünk, hogy a végházak katonái sem voltak mindenkor hű és igaz katonák, néha ott is nagyban folyt a dorbézolás és ha szűk volt az ellátás, néha rablókalandoktól sem rettentek vissza. De a nagy veszedelmek óráiban nemcsak megállották a helyüket, hanem a vitézség olyan vakító próbáit adták, hogy egész Európa belekáprázott.

És ebből a szempontból kell megítélnünk a mi elveszített, modern végvárainkat is, azt a hat nagy színházat, amelyek nemcsak a nemzet kulturális és művészi életébe kapcsolódtak ezer szállal, hanem – s ez nem kevésbé fontos és jelentős – nemegyszer a nemzetmentés szörnyű feladatát vállalták és a megoldásához is volt erejük.

Hamlet előadás a vándorszínészet korából A vándorszínészekről készült rajz az 1930-as években készült, a Schöpflin Aladár szerkesztésében kiadott Magyar színművészeti lexikonban jelent meg.

A magyar „játékszín” ugyanis, amint régebben nevezték, igazi értelmében és mivoltában alig másfélszáz esztendős és végső kifejlődése nem az európai mustra szerint bonyolódott le. Magyar földre nem plántálódtak át a régi, római pogány világ száz ronggyal cifrálkodó, meszelt képű bohócai és tréfacsinálói, a magyar igricekből sohasem váltak komédiások, a magyar színjátszás csak mint műkedvelő próbálkozás jelent meg az iskolák falai között – a tulajdonképpeni igazi játékszín Magyarországon német volt, vendégjárás, betelepülés -, végül bitorlás, mint sok más egyéb. De amikor Mária Terézia bársonyos és II. József acélos keze nyomán az egész magyar szellemi világnak mindenestül németté kellett volna átvedlenie: egyszerre olyasmi történt, aminek párját nem ismerem a világon. amikor mindennek meg kellett volna halnia, minden újjászületett, magyarrá született, kitermett az ősi földön, látható előkészület, lassú fejlődés nélkül, mint valami csodavirág.

 A nemzeti játékszínt mindenütt sok évszázados fejlődés előzi meg, amely egész különös módon kétágú s egyszerre indul el a templomból és a piaci bódékból, hogy azután valahol összefonódjék és drámává és színjátszássá alakuljon át. Nálunk ezt a fejlődést – mint annyi mást is – a török hódoltság végképpen megakasztotta. Európában mindenütt az utcáról, a piacról, a sátorokból és bódékból, a kezdetlegességnek és nyomorúságnak szellős tanyáiról indultak el azok a komédiás csapatok, amelyek végül, mint fejedelmi udvarok dédelgetett színjátszótársaságai annyira vitték, hogy Baron, Moliére híres színésze már úgy nyilatkozhatott, hogy a színészt hercegasszonyok térdén kellene fölnevelni. Nálunk ez éppen megfordítva történt. Jó családokban nevelt és dédelgetett nemes úrfiak és kisasszonyok leszállottak a piacra, a bódékba és sátorokba, hogy komédiázzanak a népnek.

Azaz, hogy nem! Azok a nemes úrfiak és kisasszonyok nem komédiások voltak, hanem apostolok, azok a bódék és sátorok nem komédiásházak voltak, hanem a „hamvaiból feltámadott magyar nyelvnek” fellegvárai. A magyar játékszín megteremtése legelső sorban nem művészi, hanem hazafias cselekedet volt, nem annyira szórakozás és mulatság, mint inkább támadás és védekezés.  Azok az úttörő magyar színészek, akik a nemes vármegye szolgáinak, a szellem hajdúinak tekintették magukat – nem voltak rokonai a nyugat-európai komédiásoknak. A magyar színjátszás nem a magyar nép mókás vagy komédiás lelkéből sarjadzott elő, hanem a magyar úri osztály hazafias félelméből és aggodalmából. A magyar úri osztálynak értelmisége ráeszmélt arra, hogy az eleven szónak félelmetes és döbbenetes az ereje s az eleven német szó erejével szembehelyezte az eleven magyar szó erejét.

Hogy az milyen emberfölötti feladat volt: mindenki tudja, aki a XVIII. század hazai német játékszínével is csak keveset foglalkozott. 1790-ből két adalék mindennél jobban megvilágítja a magyarság szomorú, sőt szégyenletes helyzetét a német világ közepette: A „Pannóniai Fénix a hamvaiból feltámadott magyar nyelv” szerzője azt ajánlja, hogy a kártyaasztal nyereségeiből építsenek minden városban egy-egy közönséges nézőházat, a külföldieskedő magyarok pedig a víg és szomorú játékoknak és mesterséges éneklésnek hallgatására ne menjenek idegen városokba, hanem adják eddig tett haszontalan költségeiknek csak egytized részét magyar játéknéző helyeknek építésére, gyakoroltassák ifjaikat a víg és szomorú játékoknak játszásában, a mesterséges éneklésben és táncokban s meg fogják látni, micsoda játszó mesterek válnak közülük… A magyar nőkhöz fordulva pedig felszólítja őket, hogy most, amikor az anyai nyelv hamvaiból feltámadott, mutassák meg ahhoz való szeretetüket, ha igaz magyar vér forrong szép kék ereikben…

De a valódi helyzetet az első magyar színjátszó-társaság Pestmegyéhez intézett kérelme tárja föl, amelyben többi között ezek foglaltatnak: A mi hazánkban is annyira megszaporodtak a német theatrumok, hogy majd csaknem minden népesebb városban vagynak affélék, melyek által a német nyelv hathatósan terjed és a nemzettel kedveltetik. A magyar nyelv ellenben míveletlen, és megvetve marad, úgy, hogy végtére a nemzeti karakter is elváltozik, s mikor észre sem vesszük, a Magyar a Magyarban föl nem találtatik. Képtelen dolog, hogy a magyar saját hazájában tulajdon pénzével nem vehet részt az efféle gyönyörködésben, hacsak németül nem tud.

Magyar főurak, mint a Koháryak és Pálffyak, a bécsi német színjátékot támogatták vagyonukkal, mások, mint az Eszterházyak, Erdődyek, Csákyak idehaza költötték pénzüket német drámára és német operára. gróf Erdődy János Pozsonyban tartott német nyelvű színházat a saját palotájában, pedig ott más német színtársulat is játszott, mert a magyar főurakon kívül a magyar városok német polgársága is szívén hordozta a német játékszín ügyét. Budának és Pestnek német színháza volt s német színjátszás vert gyökeret nemcsak Kassán és Temesvárt, Sopronban és Nagyszebenben, hanem – s ez már úgy hat, mint a lidércnyomás – Szegeden és Kolozsvárt is sátort ütöttek a német színészek.

***

        Nem frázis tehát, ha az úttörő magyar színjátszás küzdelmét úgy fogjuk fel, mint területhódítást, honmentést, nemzetfölszabadítást, ahogy Budát kellett visszavívni a törököktől, úgy kellett elhódítani a magyar kultúra várait a német szellemtől, melyet a hagyományos udvari politika teljes erővel támogatott. Ennek a sok évtizedes, makacs nemzeti küzdelemnek igen jellemző vonása, hogy a magyar színjátszás a német Pestet nem tudta közvetlenül megvívni. Az első magyar színjátszó társaságnak minden vagyonát és ingóságát el kellett kótyavetyélnie az 1797-iki józsefnapi vásáron: ez volt az első, nagyszerű és nagyakaratú próbálkozás lesújtóan szomorú epilógusa s 18 évvel később a második magyar színtársulat „illendő hely fogyatkozása miatt (vagyis Pestről, ahol a németeknek fényes színházuk volt!) kénytelen volt elköltözni s Miskolcra szállíttatott, hogy a felsőbb Ns. Vármegyék előtt is bővebben megismertesse magát, s gyakorlásban maradjon mindaddig, míg az illendő Új Theatrom felkészülhet.

És az illendő Új Theatrom, mely nem volt egyéb, mint a Nemzeti Színház – csak 1837-ben, tehát 22 esztendővel utóbb épült fel s még ennek a terve sem volt eredeti pesti terv, mert az eszmét Szabolcs vármegye pendítette meg először 1794-ben s 41 esztendőnek kellett eltelnie, míg a szabolcsi magyar szándék a németajkú Pesten megvalósulhatott.

S míg a művelt nyugaton mindenütt a főváros volt igazi fejlesztője a nemzeti játékszínnek (legtöbbször az udvarral kapcsolatosan), minálunk vidéki hadak segítségével s nem egyszer az udvar ellenére kellett megvívni a küzdelmet a nemzeti játékszínért. Azon az emlékezetes szeptemberi napon (1820-ban), amikor az egész királyi család megjelent egy magyar színielőadáson, s amikor az egész közönség egy szívvel énekelte a Gotterhaltét (magyar szöveggel) vidéki – székesfehérvári színészek játszottak a pestieknek.

***

A budapesti Nemzeti Színház Buda vagy Pest erejéből sohasem jöhetett volna létre. Déryné, aki koronatanú ebben a kérdésben, igazat mond, amikor azt állítja, hogy a magyar színjátszást Kolozsvár teremtette meg és Kassa nevelte föl, - a magyar színi kultúrának ez a két Nándorfehérvára. Kolozsvárt is az első pesti mozgalom hírére kezdett ébredezni az úri osztály. Itt is a „magyar nyelvnek s az ifjúságnak erkölcse művelésére” engedték meg a játékcsinálást. A nagyenyedi kollégium növendékei voltak az első színészek, akik az iskola falain belül szereztek már némi színpadi gyakorlatot. De bár ennek az erdélyi színjátszásnak báró Wesselényi volt a patrónusa, 1810-ben már megint betelepült Kolozsvárra a német színészet, mely 1830-ig minden verseny nélkül folytathatta kis játékait. A magyar színjátszás kiszorult Kolozsvárról, a közönség megoszlott s mikor egy ünnepi német előadás alkalmával, közvetlenül az előadás előtt valami túlbuzgó hazafi ellopta a német súgókönyvet, úgy, hogy az előadást nem lehetett megtartani, abból olyan botrány keletkezett, hogy még a katonai beavatkozás sem maradt el.

Az első magyar színház: az egykori Farkas utcai színház (1821 és 1906 között volt a színház épülete)

Kolozsvár tehát, egyelőre, nem tudta fölnevelni a magyar színjátszást, amelyet világra hozott. Mikor Ferenc király 1817-ben meglátogatta Erdélyt s megkérdezte a németes főuraktól, van-e már Kolozsvárt magyar színház, s amikor a királyné egy magyar grófné előtt azt a kijelentést tette, hogy: idegen nyelvet tanulni nem kötelesség, a hazait nem tudni szégyen, - az erdélyi hölgyek és urak kissé elröstellték magukat, de megint esztendők kellettek ahhoz, hogy a már egyszer kivonult magyar színészet Kolozsvárt újra – és most már végérvényesen – gyökeret verhessen.

Először tehát Pest mondotta fel a szolgálatot – aztán Kolozsvár – és így következett el Kassa döntő szereplése. A különös itt az, hogy 1816-ban, amikor az első magyar szó elhangzott a kassai színpadon, a város inkább német volt és tót, semmint magyar. Mária Terézia és II. József kora rányomta bélyegét a szép fölvidéki városra. A magyar színjátszótársaság, mely Pestmegye nagypecsétes ajánlólevelét vitte Miskolcra, nem is szándékozott Kassára menni. De 1816-ban mégis megtették az első kirándulást. Azt írja Déryné, hogy az úri házaknál beszéltek ugyan magyarul, de igen hibásan és igen keveset. A férfiak szörnyű hévvel erőltették, hogy ámbár tótul beszélnek, ők szívvel-lélekkel magyarok és nagyban fogják pártolni a magyar színészetet. És szavuknak állottak. A magyar színészeknek nagyon jól folyt dolguk Kassán.

De Kassa nevelői szerepe csak a múlt század huszas éveinek végén kezdődött el igazán, amikor Kolozsvárt megvolt már az állandó magyar színház, csakhogy állandó pénzzavarokkal is küzdött, s amikor Pesten még csak tengődniük lehetett az oda felmerészkedő vándorszínész társaságoknak. A pesti színjátszók után – most a kolozsvári színjátszóknak adott Kassa nemcsak menedéket és kenyeret, hanem ami ennél döntőbb és tiszteletreméltóbb, olyan fejlődési lehetőséget, amelyet sem Pest, sem Kolozsvár nem tudott nyújtani a magyar játékszínnek.

Az egykori kassai színház, 1850 körüli acélmetszet után.

Kassa, a maga eleven és erős kulturális érzékével s időközben megerősödött magyarságával kitűnő milleu volt a sokat próbált magyar színjátszás számára s megjött a gondviselésszerű ember is, aki a nagy feladatot gyönyörűen megoldotta. Berzeviczy Vince báró volt az a különös férfiú, aki, mint annakidején a legtöbb főnemes, ifjú korában nem is tudott magyarul s ezt a sokáig barbárnak mondott anyanyelvet, mint katonatiszt sajátította el századjának magyar legénységétől. Mint katona Olaszországba került, Velencében és Milanóban bolondja lett a drámának és az operának. Dramaturgiai tanulmányokba merült, s minthogy a kártyát egy szerencsétlen imádó vak szenvedélyével szerette, végre meg kellett válnia a katonaságtól is, szülei levették róla kezüket s a fiatal arisztokrata Ausztriában kénytelenségből fölcsapott színésznek.

Ez a Berzeviczy báró volt az, aki mint tékozló fiú, a huszas évek végén megtért Kassára, a szülei házba, aki 1829-ben átvette a kassai magyar dal- és színjátszó társaság kormányzóságát s akit az akadémia pusztán azért az érdeméért választotta tagjai közé, hogy olyan kitűnő intendánsnak bizonyult. Berzeviczy, aki a nyomor iskolájában tanulta meg a színjátszás minden csínját-bínját, a legnagyobb koncepciójú emberek közül való volt, akik Magyarországon valaha is foglalkoztak színházzal. Megítélhető ez abból, hogy mit akart ő a kassai színjátszó társasággal. Világosan kimondott célja az volt, hogy „lassan-lassan olyan színészi generációt neveljen fel, melyet rövid időn lehessen valamivel művészibb készülettel Pestre átplántálni, hogy ott aztán természetileg jobban, könnyebben és hamarább tökélyesülhessen.” Kassa egyesítette a magyar színjátszás legfényesebb erőit: Udvarhelyi, Pályi, Szerdahelyi, Megyery, Szilágyi, Szentpétery s a külföldön is híres Déryné is ott játszottak. Apostoli szövetkezésnek nevezték a hetek társaságát s ebben az elnevezésben nem volt semmi túlzás.

Szentpétery Zsigmond a színpadon. 1858.

Aztán Kolozsvár és Pest is visszakívánta színészeit, s Kassa nemcsak, hogy megnyugodott ebben, hanem tovább nevelte a magyar színészeket Pestnek: Egressy Gábor, László, Lendvayék, Fáncsi innen kerültek a budai társasághoz.

xxxxx

Pozsony és Temesvár, Arad és Nagyvárad szerepe nem ilyen gyökeres és jelentős a magyar játékszín kifejlesztésében; de nemzeti küzdelmük a nyelvért, a magyarságért nem kevésbé fontos, kivált, ami Pozsonyt és Temesvárt illeti, ahol a legutóbbi időig a magyar színjátszásnak úgyszólván állandóan verekednie kellett a némettel. De talajt nyert, meggyökeresedett, megerősödött ez a színjátszás mind a hat helyen s Csonka-Magyarországon mindössze két vidéki színházunk maradt, mely amazokkal egyenrangú: a debreceni és a szegedi.

A száz év előtti küzdelem tehát új alakban és sokkal súlyosabb körülmények között föléled. A magyar színpadnak, mely az utolsó évtizedek alatt – legkivált a vidéken, de a fővárosban is – jobbára a szórakozás eszközévé süllyedt: magára kell eszmélnie, a rég elhagyott oltárok tüzén kell újra fölmelegednie, hogy megfelelhessen annak a rendkívüli hivatásnak, mely rája vár a jövőben s mely megint csak azzal az egy szóval fejezhető ki, amelyet már föntebb leírtam: - nemzetmentés.

A mohácsi vész után következő évtizedek alatt, amikor három részre bomlott az ország s mindegyik része mást uralt, az akkori íródeákok – a kor literátorai és diplomatái – a szétdarabolt Magyarország egységes öntudatát fölkeltették és ébren tartották magyar levelezésükkel, mely a nemzeti nyelv csodálatos megújhodása és kivirágzása volt. E csak legújabban fölfedezett és méltányolt rendkívüli jelenség, a mi történelmi horgonyunk, amelyben meg kell fogódznunk, amikor az elszakított magyar színházak szerepét a jövőben kiformálni próbáljuk magunk előtt.

Bárminő üldözésnek is vannak kitéve ez idő szerint sok helyütt a magyar színtársulatok, a magyar városokban a magyar szót a színpadon elhallgattatni nem lehet, ha a magyarságban csak egy kis ragaszkodás él még e nagyszerű hagyományok iránt, s ahol a magyar színész magyarul szólhat, ott nemcsak a régi gyökérszálak fejlődnek tovább, hanem új gyökérszálak nőnek, új kapcsolatok szövődnek, a színpad fölöttébb alkalmas arra, hogy külön területeken élő nemzetrészekben is teljes virulenciával tartsa fenn a nemzeti öntudat nagy gondolatát.

Ennek természetesen van egy igen mélyreható etikai föltétele, mely mindenestül Csonka-Magyarországon múlik. És ez nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a magyar drámairodalom, amely utóbbi időben meglehetős ledéren és léhán fogta fel a maga feladatát, le tud-e merülni az ezeréves múltba, nagy Magyarország ezeréves megpróbáltatásának szörnyű jeleneteibe, hogy onnan megújhodva és megacélosodva kerüljön ismét fölszínre, teljes és tiszta tudatában annak, hogy a színpadon a nemzet legnagyobb problémáit kell fölvetnie és művészileg kialakítania. A magyar történelmi dráma problémája ma új alakban lép előtérbe s megoldást követel. Csonka-Magyarország drámaíróját csak a régi, a történelmi, a nagy Magyarország egyesíti azokkal, akiket elszakítottak tőlünk. A magyar történelmi dráma, amely hosszú időn keresztül dilettánsok kedvtelése volt akadémiai pályázatok kapcsán, ma vitális kérdésévé lett minden magyar embernek, - s kell, hogy vitális kérdésévé váljék minden drámaírónak, akinek van hajlama és érzéke ahhoz, hogy átélje és föltámassza a múltakat.

A magyar érzés teljességét csak a háború előtti Magyarország tudja megadni nekünk s a magyar színpad jövőjét, az elszakított magyar színházakkal való igazi, szoros és termékeny kapcsolatunkat csak az biztosíthatja, ha Csonka- Magyarországon a drámairodalom nemzeti és erkölcsi irányban elmélyül, aminek elsősorban – magyar történelmi dráma renaissanceában kell megnyilatkoznia.

Budapesten kívül – mint mondottam – két nagy színházunk maradt: a debreceni és szegedi. Leírtam bőven, hogy a múlt században az idegen Pestnek Kolozsvár szült és Kassa nevelt színjátszókat. Ha Budapest a saját erejéből nem képes arra a nemzeti megújhodásra, mely drámánknak és színpadunknak is életkérdése, akkor Szegedre és Debrecenre hárul a feladat, hogy szüljön és neveljen az idegen fővárosnak nemzeti drámaírókat.

Ennek a nemzeti drámának nem Kisfaludy, hanem Katona szellemében kell fejlődnie. Nemzetinek kell lennie s nem hazafiasnak és nem retorikainak, művészinek és nem propagatívnak. A propagatív erő nem frázisokban rejlik, hanem abban a benső öntudatban, mely a művet áthatja, s amelynek nincs szüksége olcsó, dilettáns eszközökre, mert ha megvan, megdobban tőle minden rokonszív, akármily messze idegenben is, ha pedig nincs meg, a dráma úgysem hat a komoly elemekre s legfeljebb a naiv karzati közönség tapsait válthatja ki. A magyar drámának nem új mottókra, hanem új lélekre van szüksége – úgy kell újjászületnie, ahogy Szent Pál kívánja, s akkor a nemzet politikai fejlődésében ugyanolyan része lesz, mint volt a színjátszásnak a múlt század első felében.

(Folytatjuk)

gondola
Címkék:
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • A Dunakanyar lovasai
    Szentendrén és környékén egyre több a lókedvelő, egyre többen foglalkoznak lótartással; van, aki csupán hobbiból, van, aki hagyományőrzés és van, aki lovagoltatás céljából.
  • A kormány célja, hogy megszüntesse a börtönökben uralkodó túlzsúfoltságot
    A kormány célja, hogy szeptember 30-áig megszüntesse a börtönökben uralkodó túlzsúfoltságot, és csaknem háromezer új hely megteremtésével felszámolja a börtönbizniszt - fogalmazott az igazságügyi miniszter hétfőn Veszprémben, tíz büntetés-végrehajtási intézet új épületszárnyainak közös átadórendezvényén.
  • Szegénységi bizonyítvány a sorozatos baloldali vereség
    Az ellenzéki pártok egy évtizede tartó, permanens politikai sikertelensége egyfelől szétesett világképükre, választási és kormányzati stratégiájuk hiányára, másrészt arra vezethető vissza, hogy képtelenek válaszokat adni a nemzeti együttműködés rendszerére és egységes jövőképet kínálni a választóknak – olvasható a XXI. Század Intézet elemzésében.
MTI Hírfelhasználó