Trianon 100 - Vérző Magyarország 6. rész
Ezúttal a művészet felé fordulunk. A kiváló művészettörténész, festő és kritikus Lyka Károly Magyar művészet – magyar határok című tanulmányát idézzük, melyben a tudós pontosságával elemzi a magyar és az európai kultúra összetartozását: „Hogy e kétféle művészet határa egyúttal Magyarországnak is természet építette keleti és déli határa, azt helyes lesz a művészettörténeti földrajz beszédes tényeként leszögezni. Aki e határokat rideg kézzel el akarná mozdítani, aligha lehet tisztában azzal, mit jelent egy ezer éven át fejlődött kultúra.”
2020. május 25. 00:23

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

 

 

Lyka Károly: Magyar művészet – magyar határok

 

       Még nem rajzolta meg senki Magyarország művészettörténeti térképét: megelégedtünk azzal, hogy rámutattunk természet építette, elmozdíthatatlan határainkra s rámutattunk a művészeti kincsre, amely e határok közt a múltban gyarapította, a jelenben ékesíti kultúránkat. Gyönyörködve ebben a kincsben, nem is gondoltunk arra, hogy egyszer még kénytelenek leszünk határvédő fegyvert kovácsolni belőle egy olyan igazság érdekében, amelyet talán azért nem lát a világ, mert ezer évnél is régibb.

Mi magyarok sem igen törődtünk azzal, hogy van ennek a művészetünknek egyéb mondanivalója is, mint amit az esztétikusok művészettől általában várnak, olyan igazságok, amelyeket jó lesz emlékezetünkbe vésnünk, jó lesz soha többé el nem felednünk, mert alkalmasak arra, hogy megerősítsék az önmagunk erejébe vetett bizalmat s növeljék a cselekvésre való készséget. Mindjárt látni fogjuk, hogy nem önámításra való felhívás ez, nem álompor felkínálása, amely csak arra való, hogy szenvedéseket feledtessen, hanem tényekre való utalás, amelyek tanulságosak és talán érdekesek is, mindenekfelett pedig igazak.

A mi Magyarországunk - tehát nem a csonka Magyarországot értjük - épített, faragott, festett műveiben is egyetlen fejlődési egység, sőt mi több: vele és általa válik kerekké, lezárttá az egész európai művészet. Erre a tényre, amelyet mindjárt meg fogunk világítani, szüntelenül és fáradhatatlanul rá kell mutatnunk, nemcsak idehaza, ahol eddig alig törődtünk vele, hanem főképpen a külföldön s olyan körökben, ahol a művészetet mint művelődési fokmérőt is képesek értékelni. Épp e körök figyelmébe ajánlhatjuk azt a feltűnő s ennélfogva sokatmondó tényt, hogy a legutóbbi évezredben a magyar művészet ugyanazokon a fejlődési fokokon, ugyanazon a formaváltozáson esett át, mint a Magyarországtól nyugatra eső összes államokban, holott az ezeréves Magyarország keleti és déli határain túl az évszázadoknak e hosszú során ilyen fejlődésről, ilyen formaváltozásról szó sincs, nem is lehet. Lisszabontól Brassóig s a magyar Al-Dunától a messzi Északig, ugyanabban a ritmusban folyik az európai művészet fejlődése, ugyanúgy követi a bazilika-stílust a román, a román stílust a gótika, ezt a renaissance, a barokk, a klasszicizmus minden művészeti technikában. S mert e stílusok az egyetemes európai műveltség folytonos fejlődésének tükörképei s azért változtak, mert a kultúra változott: éppen azért csak ott találjuk nyomaikat, ahol ily élő, változó, igazi európai kultúráról beszélhetünk. Nos, a határvonal, amely ezt az élő európai kultúrát az egészen más természetű, a dermedtség jegyeit mutató keletibb kultúrától elválasztja, ez a határvonal egybeesik Magyarország keleti és déli határvonalával. Túl az erdélyi Kárpátokon, túl a magyar Al-Dunán nem volt és nincs a fönt vázolt értelemben vett európai művészet, s a román, gótikus, renaissance, barokk stílusok gazdag formaváltozata és természetes, élő alakváltozása helyett dermedt csökevényeit kapjuk ama régi bizánci művészetnek, amely soha és sehol sem tudott az élő élet változásaihoz ruganyosan simulni, amely nem tudott új eszméket asszimilálni, a mívelődés talajából új életerőt szívni, hanem mint egy az életből kikapcsolt múzeumi tárgy szinte változás nélkül szemlélte az idők rohanását, vele lépést tartani, vele szárnyalni nem tudott.

Hogy e kétféle művészet határa egyúttal Magyarországnak is természet építette keleti és déli határa, azt helyes lesz a művészettörténeti földrajz beszédes tényeként leszögezni. Aki e határokat rideg kézzel el akarná mozdítani, aligha lehet tisztában azzal, mit jelent egy ezer éven át fejlődött kultúra.

Tudjuk, hogy mik ennek a művészetgeográfiai határalakulásnak látható okai. Abban a pillanatban, amidőn Szent István nem Bizánctól, hanem Rómától kérte a királyi koronát, amikor nem Keletről, hanem Nyugatról hozatott hittérítőket: el volt vetve művészetünk sorsának kockája. Ettől a kronológiailag is pontosan megállapítható időtől fogva művészetünk eggyé lett Európa és nem a közeli Kelet művészetével. Ez azonban csak a külső tünetben ellenőrizhető momentum. Voltak belső, lappangó, egykönnyen föl nem tárható okok is, amelyek bizonyára hatalmasabban működtek ama láthatóknál. Ezek az okok a magyarságnak művelődésre termettségében, élénk s erős valóságérzésében, természetes művészeti tehetségében keresendők, amelyek nélkül az ezeréves fejlődés valóban nehezen volna megmagyarázható. Igaz, itt-ott ért minket is némi bizánci hatás, amely apró, mellékes tünetekben nyilvánult, így bizonyos idők textilművészetében, pénzverésében, szóval hatás nélkül letűnt jelenségekben: az igazi bizánci érzület, amint a művészetben a közeli Keleten jelentkezett, soha fontos, soha fontos művészettörténeti tényekben nem nyilvánult nálunk. Életösztönünk megóvott attól, hogy egy fénykorán átesett s lassú dermedésnek indult kultúrához kapcsolódjunk s magunkba olvasszuk azokat a nyugat-ázsiai elemeket, amelyek a bizánci művészetet ős-televényéről, a klasszikus görög művészet termőföldjéről leszorították s az időtlen Kelethez kapcsolták, amely nem ismeri a lüktető ritmusú fejlődést.

Magyarország megcsonkítói aligha élnek e tények tudatában, hisz magunk is alig vetettünk ügyet rájuk.

Művészetünk azonban még másról is beszél, olyasmiről, ami az eddig vázolt tények fontosságának még külön hangsúlyt is ad.  A felvetett probléma szemszögéből tekintve művészetünk múltját és jelenét, kitűnik, hogy a magyarságnak nemcsak a receptív ereje nagy, hanem az asszimiláló képessége is lépést tart vele.

A fajiság kérdésével foglalkozó botanikusok azokat az erőket, amelyek valamely növényfaj lényeges sajátságait determinálják, nagyjában két csoportba foglalják össze: az egyikbe kerülnek a külső ható tényezők, azaz minden, ami a növényt körülveszi; ezek számbavétele nem nehéz. A másikba azok az erők tartoznak, amelyek egy növényfaj belső sajátságai s melyek hatásának köszönhető, hogy például a mákszemből mindig mák, a kendermagból mindig kender fejlődik: ez utóbbi erők mindmáig rejtélyesek, tulajdonságaik ismeretlenek s csak hatásaikból következtethetünk biztos jelenlétükre.

Analóg jelenséget mutat a művészet is. A mienkben sem nehéz a külső befolyásokat kimutatni, sőt fölvevő képessége oly élénknek bizonyult a múltban, hogy például Magyarország volt egyike az első európai államoknak, amely megnyitotta kapuit a gótikus művészetnek, az olasz renaissance átvételében megelőzte valamennyit. Érdekes, hogy a magyarság az őt környező népek közül csak éppen a Nyugat népeinek (ebbe a gyűjtőnévbe mindig beletudjuk Olaszországot is) művészetén okult, soha sem keleti és déli szomszédaién. Azonban ez az idegen hatásokra való reagálás, mint életjelenség minden európai művészetnek sajátsága, sohasem nyomta el az idézett fajképző erők másik kategóriáját, azaz azokat a nehezen tanulmányozható, rejtelmes benső erőket, amelyek a faj jellemvonásait megtartják, konzerválják, s amelyek a hatások ellenére is változatlan adottságokat tartanak fönn. Az átvett művészeti stílusok ugyanis nálunk csakhamar oly vonásokat kezdenek felölteni, amelyek másutt nincsenek meg, amelyeket tehát jogunk van a mi művészetünk jellemvonásainak tekintenünk. Elemzésük nehéz, körülményes; jelenlétüket azonban ismerik mindazok, akik bazilikáink, középkori stílusaink vagy akár modern művészetünk sajátságait tanulmányozzák. Az utóbbi esik leginkább a nagyközönség érdeklődése körébe, legyen szabad tehát ennek területéről idézni egyetmást.

Lyka Károly

Mindenekelőtt szükségesnek látszik szembenézni azzal a külföldön elterjedt véleménnyel, amely, ha elismeri művészetünk létezését, mégis inkább magyarországinak, semmint magyarnak szereti azt tekinteni. E babona leálcázására, amelynek rejtett célja tagadni a magyar faj művészetre való termettségét, elég rámutatunk a felvett korszak egy sor kimagasló tehetségére, akik túlnyomó része tagadhatatlanul magyar, sőt éppen az ilyennek elismert gentry köréből való, mint például Barabás, Madarász, Mészöly, Paál, Székely Bertalan, Szinyei Merse, Zichy Mihály, sőt egy báró is: Mednyánszky. Magyarságukat épp oly kevéssé lehet kétségbe vonni, mint azt, hogy mindegyikük a maga korának legjelesebb, egyetemes mértékkel mérve is kiváló mesterei közé tartozott. A tényekre való ez egyszerű hivatkozás fölment minden fejtegetéstől.

Ezzel szemben éppen nem mondtuk azt, hogy azok a jeles mestereink, akik nem gentry-családból származtak, nem tükröznek műveikben magyar sajátságokat. E tekintetben elég ezt az egy nevet kiejtenünk: Munkácsy. Jól tudjuk, hogy e név felvett név, az ifjú Lieb annyira magyarnak érezte magát s annyira idegen volt neki minden más érzésvilág, sőt nyelv is, hogy örökölt nevét is annak érezte. De van-e művészünk, akinek vásznain a festék nehéz kérge alatt viharosabb magyar érzés feszül, mint az övéin? Bár kifejezési formáit idegenben tanulta, művészetének veleje annyira nem német és nem francia, hogy senki mással össze nem téveszthető. Aki elemezni próbálná e magyaros hatás összetevőit, annak meglehetősen barbár eljárásra kellene magát szánnia: részekre preparálni azt, ami művein természetes egység, mert hisz Munkácsy minden korlátozás, minden kritikai agymunka nélkül a maga temperamentumának egészét sűrítette képeibe. Valamit, ami mindig idegen volt a külföldi kritikusai előtt, akik elég gyakran tanácstalanul nézték e különleges géniusz sáfárkodását. Nekünk azonban, legalább szívünknek, nyitott könyv az ő lelke, amely oly jó ösmerősünkként lobog, hevül, néha virtuskodik, néha elméláz, olykor nagytermészetű, olykor sírva vigadó, korlátokat tör át, tompa melancholiába merül, hogy szinte duhajkodva csapongjon ismét. Ismerjük ezeket a nekünk meghitt jellemvonásokat, amelyek minden tompítás, minden szépítés nélkül szólnak hozzánk a Milton, a Mozart, a Pilátus, a Csavargók idegen tárgyán át és természetesen sokkal elemibb erővel hatnak ránk, mint éppen e különös módon keresett tárgyak.

Munkácsyban (éppen, mint Paálban, Zichyben, Madarászban, Székelyben, stb.) e sajátságok voltaképpen gyermekkori, ifjúkori emlékekként éltek a külföldi tartózkodás napjaiban, sőt ott - egészen magyar módra - meg is erősödtek, mindenekfelett uralkodókká váltak. A német Liebek nemzedékek során át tősgyökeres magyarokká váltak Magyarországon. A magyar Munkácsy művészete nem öltött magára Párisban egyetlen francia jellemvonást sem. Sőt éppen ott válnak képein uralkodókká a magyaros bélyegek. Van azonban újabb művészetünk történetében nagyon ékes példa arra is, hogy művészek tudatosan, tervszerűen menekülnek a magyar világba, külföldi tanulmányaik után, amelyeknek tanulságait csak eszközül használják arra, hogy hazai hatások alatt oly stílust építsenek ki maguknak, amely magyar földhöz, magyar sajátságokhoz kötődik. Erre jó példa a nagybányai művésztelep.

Hollósy és tanítványai 1896 körül

Ennek a telepnek szellemi irányítói Münchenben és Párisban megismerkedtek egy művészeti kifejezési móddal, amely voltaképpen negatívuma volt a korukbeli akadémiákon tanított kifejezési módoknak, amennyiben nem adott stilisztikai szabályokat, hanem azt ajánlotta, hogy a művész helyezkedjék a legközvetlenebb kölcsönhatásba az élettel, a természettel, a világgal. Ez a termékeny tanulság, amely másutt is viruló művészeti korszakokat teremtett, magyar szempontból azt a veszedelmet rejthette volna magában, hogy idegenben tanuló ifjúságunk a maga eredeti érzésvilágának rovására minden művészeti elemét ebből az idegen milleuből, annak átformáló hatása alatt fogja magába szívni. Szerencsés és termékeny gondolat volt tehát a nagybányai művésztelep alapítása, amellyel az akkor még nagyon fiatal művészek a magyar röghöz kötötték magukat és művészetüket. Termékeny volt azért, mert most már minden élményük, amelyeknek művészetükben kifejezést adtak, Nagybánya erdejének mély költészetéhez, hegyeinek különleges plasztikájához, sík mezőinek hangulataihoz, külön egéhez, külön verőfényéhez és esthajnalához fűződött. Megszólalt tehát képeiken a genius loci szava s e szó magyar szó volt.  S mert zárt sorban, tömörülve munkálkodtak e helyesnek fölismert cél érdekében, valóban nemcsak értékes művészetet teremtettek, hanem egyben olyant is, amely más vonásokból szövődvén össze, más élményeken alapulva el is tért a külföld átlagos művészetétől s mert amattól különböző, joggal vallhatjuk a magunkénak, hisz nekünk bizalmas, előttünk jól ismert sajátságokat tükröz.

Ezek a példák, így rövidre fogva is talán meggyőzően illusztrálják azt az állítást, hogy a magyar művészet nemcsak átvevő képességű, hanem az európai művészet keretén belül magyar sajátságok hordozója, tehát oly vonásokat mutat fel, amelyek az átlagos európai művészettől eldifferenciálják, ami amannak meggazdagodását is jelenti.

Most már a tárgy e megvilágítása után, nem tudjuk, mosolyogjunk-e, avagy nagy haragra gerjedünk-e annak a hiú kísérletnek láttára, hogy ezt a mi művészetünket, míveltségünk drága virágát, egyszerűen nem létezőnek, élettelennek nyilvánítsák szomszédaink, akik hasonló értékű művészetről még csak nem is álmodhatnak.  Mit szóljunk ezek után ahhoz a gondolathoz, hogy Nagybánya ezentúl oláh legyen, Nagybánya, amelynek neve soha sem lesz kitörölhető a magyar művészet történetéből s amely annyi magyar zamatot adott képírásunknak, hogy cseh meg oláh meg rác világot jelentsen az a föld, ahol egy Paál, egy Székely, Madarász, Hollósy, Markó, Mednyánszky, Munkácsy, Szinyei  Merse stb. stb. bölcsője ringott, gyermekkora lejátszódott, művészete első s tehát legmélyebb benyomásait, érzésvilága maradandó alapjait kapta? Valóban, míveltségünk, amely ily értékeket termelt, kissé kemény dió volna szomszédaink számára, magunk pedig, oly sokszoros kiraboltatás után, nem is gondolhatunk arra, hogy ily esztelen szándékkal szóba álljunk. Amily magyar a művészetünk, olyan lesz az a föld is, amelyen ezer éven át kiserkedt s zamatos gyümölcseit érlelte. 

(Folytatjuk)

gondola
Címkék:
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • Újabb hírhamisítási botrányba futhatott bele az MSZP
    Egyre több jel mutat arra, hogy az MSZP pártközpontjából irányított Hírklikk.hu hamis híreket jelentetett meg, ismét a járványhelyzettel összefüggésben. Ezúttal egy Németh Károly nevű férfi állt elő azzal a mesével, hogy az általa képviselt cég importál Kínából egy olyan, koronavírustesztek elvégzésére alkalmas gépet, amely a piacon kapható eszközökhöz képest feltűnően olcsó és kiemelkedően hatékony, ám a kormányzat nem élt a lehetőséggel, mert nem tudott volna „saját zsebre is dolgozni”. Németh Károly az interjúban több olyan szakembert is megnevezett, akikkel a berendezésről tárgyalt, például Merkely Bélát, Müller Cecíliát, Jakab Ferencet és Szlávik Jánost. Eddig az érintettek tagadták lapunknak, hogy valaha is találkoztak volna Németh-tel. Az MSZP ismét politikai haszonszerzésre használj a koronavírust.
  • II. menet – Szakács és Ungváry visszatért a szorítóba
    Akiket idéznek és akiket nem. Valóban minden az idézettségen múlik?
  • Működött a Fidesz ultimátuma Lánchíd-ügyben
    Karácsony Gergely bejelentette: akár napokon belül elkezdődhet a Lánchíd felújításához szükséges tenderek kiírása. A baloldali főpolgármester ATV-ben tett nyilatkozata azután került adásba, hogy Hollik István, a Fidesz kommunikációs igazgatója arra figyelmeztetett: a kormánypártok arra kérik a kormányt, vegye kézbe a Lánchíd felújítását, ha rövid időn belül nem lép a főváros.
MTI Hírfelhasználó