Trianon 100 - Vérző Magyarország 5. rész
Mai szemelvényünkben négy írást mutatunk be. A századforduló népszerű írója, Rákosi Jenő gyermekkori élményére emlékezik, Karinthy Frigyes megrázó levelet írt kisfiának arról, amiről soha nem beszélt és azt, amit soha ki nem mondott. Báró Lukachich Géza császári és királyi altábornagy katonás írásában szenvedélyesen és ellentmondást nem tűrően fogalmazott. Dr. Eöttevényi Olivér, Krassó-Szörény vármegye nyugalmazott alispánja a Délvidék sorsát, történelmét és ragaszkodását eleveníti fel.
2020. május 24. 00:14

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

Rákosi Jenő: Irredenta

Gyermekkoromban még nagyon járta az utcai komédiások világa. Leterítettek egy pokrócot és azon és körülötte eljátszották bohó ötleteiket. Nekünk gyermekeknek egyik kedvenc repertoárdarabunk az volt, amikor az egyik pojáca agyonverte a másikat, aztán hozzáfogott, hogy megpróbálja eltemetni. Az agyonvert pojáca ott feküdt, kezét-lábát szétvetve a porondon s a másik fogta a halott ember fél kezét s szépen odaillesztette a mellére, mint ahogy kiterített halottakkal szokás. Aztán fogta a másik kezét s azt is odafektette. De a halott ebben a pillanatban kivágta a porondra a rendbe hozott kezét. A pojáca meghökkent s újra visszatette a helyére. Ekkor a halott megint a másik kezét dobta el magától s így ment ez tovább, míg végre nagy furfangosan rájött a győztes pojáca arra, hogy egyszerre fogta meg a halott két kezét s egyszerre fektette a mellére. Ám a halott se hagyta magát. Most a két lábát vetette széjjel s az előbbi játék újra kezdődött. Mikor pedig a lábát is rendbe hozta, a halott újra szétdobta a két kezét. Így ment egy darabig s a játék vége az lett, hogy a halott ember végre talpra ugrott, jól pofon ütötte tanácstalan kínzóját, aki elkullogott s a győztes végül az lett, aki nem hagyta magát eltemetni.

Egy nagy világháborúnak kellett jönni, amelyben a nagy komédiás (hét nemzet színeiből összerakva tarkállik rajta pojácagúnyája) leterítette a kis pojácát, hogy ez a gyermekkori emlékem föléledjen bennem. Mert most folyt le éppen Párizsban és környékén az eltemetés groteszk játéka.

Európa nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a természet a mi hazánkat egy országnak alkotta. Ez meg van írva Európa sorsának a könyvében soha semmi erő által el nem törülhető betűkkel. Mivelhogy e betűk hegyóriásokból vannak Európa közepére róva és egy koncentrikus folyamrendszerből, melynek vizeit nem lehet arra kényszeríteni, hogy medrükben megforduljanak és visszafelé folyjanak.

Európa nem tudja, hogy e csodás zárt terület kellő közepén egy elpusztíthatatlan faj telepedett meg Kánaán földjén, melynek a perifériáira évszázadok lassú elfolyása alatt idegen elemek szivárogtak be, melyek mind az ország termékeny öléből élnek s életérdekük szerint ahhoz vannak elszakaszthatatlanul kapcsolva.

Európa nem tudja, hogy a magyar faj természete, józan okossága, munkabírása, katonai tulajdonsága és katonás szelleme, arisztokratikus gondolkodása, önérzete és magyar voltának öntudata, minden idegennel szemben való méltányos türelme és szerzett műveltsége által is fölötte áll értékben minden körülötte levő más fajnak.

És Európa nem tudja, hogy ezek a tulajdonságok tették képessé arra, ami eddigelé egy fajnak sem sikerült, hogy ezen a zárt, a honfoglaló magyarok számához képest aránylag óriási területen országot alapítson és azt ezer évig, saját nemzeti bélyegét nyomván rá, szakadatlanul fenn is tartsa.

Európa mindezt nem tudja és nem tud sok mindent még, azért készült a régi pojáca gondatlanságával a világháborúban leterített magyar nemzet temetésére.

De okult – mintha ő is látta volna ezt a kis utcai komédiát – s nem rendbe próbálja hozni a leterített nemzet kezét-lábát, hogy elférjen a koporsóban, hanem nagy furfangosan levágja félkezét, - azt az egyik szomszédnak adja; levágja a másik félkezét, hogy a másik szomszéd legyen vele boldog; levágja féllábát is, arra vár a harmadik szomszéd és levágja a másik féllábát, mivelhogy arra is van pályázó.

Ha pedig ez sikerül neki, akkor aztán azt fogja mondani: kelj föl, járj, dolgozzál és élj, ahogy tudsz.

Járhatnánk aztán szabadon, de persze az ő lábán.

De ha majd nekifogja a kést eleven testünknek, mi kivágjuk hol a félkezünket, hol a féllábunkat s ha Isten él, elkövetkezik az is, hogy talpra ugrunk és – a többi.

 Mert amit a Teremtő keze csinált egynek és amit egy nemzet megtartott Isten rendelése szerint ezer esztendőn keresztül egynek: azt gőgös emberi hatalom nem darabolhatja szét, hogy kopók elé vesse jutalomképpen, amiért ugattak, mikor ő – vadászott.

Karinthy Frigyes: Levél

         Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz - valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak nem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most ezen a furcsa nyáron , mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani: ugy-e?

       Különben ha nem értenéd dadogásomat, útba igazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek – én még akkor ismertem őket, mikor egyidőre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem őket, vállat vontam. Igen, valamiről beszéltek ezek a versek és szóltak valamiről, amiről tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb – különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: - hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat? S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van? S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erőt adott nekem a föld, amelyből vért szíttam magamba anyám emlőin át – ezt az erőt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele?  Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel, s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokonlelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.

       És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben, vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem és az idegen ember dicsérte a Lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És amikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam,  és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik és amit lát, az nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játékháznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt komolyan veszik – és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játékpénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jajt kell mondaniuk – és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.

       De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról  -  arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.

Báró Lukachich Géza       

Ne bántsd a magyart!

gróf Zrínyi Miklós    

 Gyászruhát öltött a magyar nemzet 1920. év január 17-én, amikor a magyar békefeltételeket megtudtuk, gyászruhát visel ma is, amikor az erőszakosan ránk kényszerített, igazságtalan és erkölcstelen béke ratifikálása előtt állunk.

     De vajon jogos-e a gyászunk?  Lemondást, a megváltozhatatlanban való megnyugvást jelent-e? Lemondást azon szent jogokról, amelyeket a magyar nemzet ezeréves múltjával és századokig tartó véres harcok árán hazája földjéhez szerzett? Belenyugvást a megszállott területeken élő testvéreinktől való erőszakos elválasztásba? Lemondást azon akartunkról, hogy Magyarországot ismét azzá esszük, ami volt?

 Nem, Nem, Soha!

Nem mondunk le jogainkról.

Nem nyugszunk bele testvéreinktől való elválasztásba.

Erős akaratunk pedig nem fog megszűnni soha, hogy Magyarország „ismét legyen”.

Csupa idegen népfajtól körülvéve, egy évezred óta küzd a magyar a létéért.

Hun, avar pusztította az országot. Tatár gázolta le  a magyar nemzetet. Török tartott minket másfél évszázadik a járma alatt. augsburgi katasztrófa, mohácsi vész. Mindmegannyi megpróbáltatás, amely a nemzetet végveszedelemmel, megszűnéssel fenyegette.

Isten segítsége, a magyar faj életrevalósága, hazaszeretete és erős akarata túlsegítette a nemzetet mindeme létét veszélyeztető csapásokon.

 Nem fogja a magyar nemzetet tönkretenni a neuilly-i béke sem. És megingatatlan hitünk, erős akaratunk.

A török megszállás alatt a magyar kézen maradt Felföld és Erdély volt a magyarság mentsvára. Ma az Alföld és a Dunántúl magyarjai hivatvák a nemzeti megújhodás akaratának ébrentartására.

Másfél századnyi török uralom nem tudott magyarból törököt csinálni. Aki ma magyar, az az is fog maradni.

Nincs okunk a csüggedésre. El a gyásszal, fel a fejjel.

Deák Ferenc szavai élnek ma is: „Tűrni fog a nemzet csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogát”.

„Mindent a hazáért” legyen a jelszavunk. Életet és vért a hazáért áldozni mindenkor kész volt a magyar. De rendeljük alá anyagi és személyi érdekeinket is a haza érdekének.

Te magyar gazda, aki terményeid árának a lehetőség határáig való felhajtásában leled örömödet, te magyar munkás, iparos, aki munkádért oly árat követelsz, amelyet kevés ember tud megfizetni, ti többiek, akik mind az anyagiak után szaladtok, te stréber, aki egyéni ambícióidat a köz rovására akarod érvényesíteni, valamennyien ártalmára vagytok a hazának, megnehezítitek testvéreitek életét és a magatokét is, késleltetitek az ország gazdasági megerősödését. Egymásra vagyunk utalva, össze kell fognunk, dolgoznunk, egymást támogatnunk. Csak akkor fogunk boldogulni, ha jelszavunk leszen: „Mindent a hazáért”.

Dr. Eöttevényi Olivér:  Délmagyarország

      A magyar közönség nagy részében a Délvidék iránt való meleg érzés aránylag nem olyan élénk, mint a Felvidék és Erdély iránt. Ennek megvannak a maga történelmi okai. A török hódoltság ezt az országrészt pusztította el leghamarabb és csak kétszáz esztendővel ezelőtt, az 1718-iki passzarovici béke által csatoltatott ismét hozzánk. Az egykor ott virágzott magyar nemzetségek, melyek századokkal ezelőtt ezen az áldott földön találtak otthont, vagy kihaltak azóta, vagy pedig elköltözködtek onnan. Napi járóföldre nem volt azon a vidéken megművelt föld. És ezt a nagy vidéket a számban és erőben megfogyatkozott magyarság - hiszen abban az időben az ország lakossága alig haladta meg a két milliót – benépesíteni nem tudta. De ha erre alkalmas lett volna is, nem engedte a bécsi politika, mely hihetetlen rövidlátással félt a „rebellis” magyartól és világpolitikai céljait akként vélte szolgálni, hogy nem magyar fajokat telepített oda, akik a „birodalom” hűséges támaszaiul ígérkeztek. Így fordult meg már a fokozatos szabadítás idejében, a XVII. század végén a szerbek betelepítése, így húzódtak le oda az erdélyi havasokból az oláhok s így nyertek itt új hazása messze német földről hozott szívó, munkára edzett, takarékos svábok. Bécs mindezekkel a néprétegekkel éket akart verni a magyar állam testébe, azt akarta elérni, hogy a végek, a Hunyadiak dicső küzdelmeinek helyei ne a magyar állameszménynek, hanem a „birodalmi” politikának legyenek a zászlóvivői.

A gránicnak nem volt szabad magyarrá lennie, a granicsárok Bécsnek hódoltak. Hiábavaló volt az országgyűlések tiltakozása, a rendek állandó sürgetése, a Délvidéket kivették a magyar közigazgatás alól és katonai adminisztráció alá helyezték. Csoda-e, ha ily körülmények közt a magyar közvélemény idegennek tekintette az országrész lakosságát? A ma is még érezhető bizonyos lelki distancia tehát innen magyarázható. Erdély századokon keresztül a magyar állameszme megtestesülése volt, a Felvidék a nagy magyar szabadságharcok nem egy dicső mozzanatának történelmi földjévé lett, de a Délvidék érzelmileg távol maradt tőlünk.

      És csodás, hogy a tőlünk való elidegenítés mégsem sikerült. Megakadályozta azt két tényező: a magyar faj vonzóereje és ennek az ezer esztendős államnak Isten által adott természetes határvonalai. A magyarság, mely minden mesterséges telepítési politika ellenére is lassanként lehúzódott az alsó Duna és Tisza környékére, mely terjeszkedett oly vidéken is, ahol eddig csak más fajok éltek, szinte észrevétlenül vitte véghez azt a beolvasztási folyamatot, melynek tanúi lehettünk nemcsak Bácsbodrog vármegyében, hol számbelileg is vezető helyet tudott magának biztosítani, hanem a Délvidék más helyein is. És ez a megdönthetetlen igazság, melyet nem akartak megérteni Neulily-ben, hogy tudniillik ennek az országnak egységesnek kell maradnia, mert ilyennek predesztinálja azt a történelmi múlt erején kívül a gazdasági erők egységessége és a geográfiai helyzet is, élő valósággá lett azáltal, hogy az egész Délvidék szervesen simul hozzá a magyar államhoz. Az ott lakó nem magyar fajok is érezték ennek a szükségét. A svábok a magyar haza hűséges fiai lettek, a szerbek és románok pedig, meg az a sokféle néptöredék, mely az idők folyamán otthont talált ottan – hisz volt idő, mikor ott nem kevesebb, mint tizenhatféle faj lakott - részben érzelmileg is egészen belekapcsolódtak a magyar hazába, részben legalább gazdaságilag olyan organikus egységbe léptek azzal, hogy minden érdekük, fejlődésüknek és anyagi fellendülésüknek minden szála ide köti őket. Természetes, hogy ez lassú folyamat volt. Természetes az is, hogy a magyar közélet s így az országos közvéleményt irányító társadalmi körökkel való asszimilálódásuk is csak fokozatosan mehetett végbe és talán még ma sem teljes. Ez magyarázza meg a Délvidék iránt érzett közhangulatnak az erdélyivel és a felvidékivel szemben észlelhető kissé tompított alaphangját. De mindez csak azt mutatja, hogy a százados elszakadás nyomainak a teljes elenyésztetésére szintén százados, céltudatos munka szükséges, azon a tényen azonban mit sem változtat, hogy a Délvidék a Szent Korona széttörhetetlen testének éppoly integráns alkatrésze, mint a többi s a történelmi - és bízzunk benne, hogy egyúttal a jövendő - Magyarország területének is közjogi, földrajzi, kulturális és gazdasági tekintetben nélkülözhetetlen tényezője.

      Herczeg Ferenc, A Fekete lovas szerzője, a magyarrá lett bánáti svábság illusztris képviselője, a balsikerrel végződött 1848-49-iki szabadságharc egy jelenetében ezeket a szavakat adja az öreg verseci sváb szájába, mikor az búcsúzik a honvédtiszttől: „A magyarság élete olyan, mint némely hegyi folyóé. A folyó egyszerre eltűnik a sziklahasadékok közt, nyoma vész és az együgyűek azt mondják: vége van – nincs többé! De egy-két mérfölddel odébb megnyílnak a kövek, a folyó újból napfényre tör és megifjodva, megtisztulva, megnövekedve küldi habjait az örökkévaló tenger felé!”

       Ez a tenger a történelmi, az ezeréves Magyarország. Sziklaszilárd a hitünk, hogy a délvidéki hasadék mögött eltűnt folyó rövidesen megint a napfényre tör és egybeolvad ezzel a sok vihart kiállott tengerrel.

(Folytatjuk)

gondola
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
MTI Hírfelhasználó