Elmék rejtett ösvényein
A legyártott személyes valóságokat már csak „be kell tölteni” a mit sem sejtő személyekbe, akikből előtte gondosan kiszivattyúzták a saját eredeti, a szakrális tradicionalitás maradványaival „szennyezett” valóságértelemzésüket.
2020. május 22. 10:39

Szikrázó lélektani küzdelem rombol a földgolyó jelentős részén. Ahol nem dörögnek a fegyverek, elszánt befolyásolási akciók zajlanak - azonos céllal: értékes földterületek, tengerek, természeti kincsek megszerzése. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, „A Nyugat felderítő szolgálatai előtt az a kihívás áll, hogy utat kell találniuk a fundamentalisták elméjébe, és belülről kell legyőzniük azt." Már 2003-ban leírta könyvében John Keegan – idehaza 2005-ben az Európa Könyvkiadónál jelent meg – ezt a furcsa követelményt. A neves hírszerzési szakértő maga sem ismerte föl: nem kém és elhárító tisztek, hanem pszichiáterek feladatát fogalmazta meg. Mennyivel jutunk előbbre, ha mi ezt tudatosítjuk?

- Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, először a létezés legalapvetőbb összefüggéseivel kellene szembesülni. Azzal például, amit Oswald Spengler a Nyugat alkonyának előszavában úgy fogalmaz meg, hogy „Annyi világ van, ahány lény a világon.” Vagyis a lehet, hogy van valóság, (bár erről a dolog természeténél fogva, soha nem szerezhetünk végső bizonyosságot) de ez az egyetlenként tételeződő valóság minden lény „belső valóságában” úgy tükröződik, ahogy egyetlen más lényében sem. Vagyis az emberi világban nem az „objektívnak” látszó valóság a lényeg, hanem az, ahogyan ezt személyes valóságként átéljük. Ez egyszerre végtelenül felemelő érzés is lehetne minden ember számára, hisz azt jelenti, hogy a valóságot az egész Világegyetemben kizárólag ő látja úgy és olyannak, mint ahogy a személyes valóságában átéli. Másfelől viszont végtelenül szívszorító is, mert ez azt is jelenti, hogy minden lény be van zárva a saját „belső valóságának” börtönébe, és abból soha nem szabadulhat. Ezt a sajátos egyszerre ontológiai és ismeretelméleti drámát minden tradicionális létszerveződési mód átélte, próbált rá valamilyen magyarázatot adni, és a hétköznapi élet megszerveződése terén áthidalni azt a különös helyzetet, hogy önálló belső univerzumok igen komplex együttműködését kellene megoldani. Maga a legbelső lényeg tehát az, hogy miként lehet elkülönült világegyetemként létező lények kifinomult együttműködési rendszerét hosszú távon stabilan fenntartani, mondjuk az ősi Egyiptom esetében több mint háromezer éven keresztül. Azt persze látnunk kell, hogy ez a törekvés csak akkor lehet sikeres, ha rendkívül szigorú szellemi hierarchia érvényesül, és ez határozza meg, és tartja fenn a rendet. A létezésnek azt a rendjét, amelyet minden „egyszemélyes univerzum” külsőként ugyan, de mégis a saját legbelső rendjeként ismer fel és ismer el. És nem azért követi engedelmesen, mert kívülről ráerőszakolják, hanem azért, mert ebben önmagát véli felismerni, Önazonosságát, vagyis IDentitását, a változó IDőben való változatlanságát, ami egyúttal IDvezítő út, tehát az üdvösség is számára. Ebből a szempontból rossz hírem van John Keegan számára, az általa fundamentalistának nevezett lét-karaktert nem kehet legyőzni, pontosabban ő (mármint Keegan) semmiképpen soha nem fogja tudni legyőzni, mert az nem más, mint az ő rontott lét-karakterének a negatív lenyomata. Éppen ő maga hívta létre azzal a rejtett lét-erőszakkal, amit az általa képviselt nyugatias modernitás teremtett meg. A reneszánsz és felvilágosodás, mint a nyugatias modernitás valóságértelmezésének alappillérei ugyanis döntő változást hoztak a szakrális tradicionalitással szemben, először csak a Nyugat népe számára, aztán a világ erőszakos nyugatosítása nyomán az egész világ számára is. Ez a valóságértelmezés egy olyan egyre nyilvánvalóbb paradoxonra épül, amit nagyjából a következőképpen lehetne szemléltetni. Az egyik valóságértelmezés szerint a valóság kizárólag a fizikai gyönyört kiváltó élvezetek és szenvedések kavargó halmazaként élhető át. Vagyis három hajtóerő működteti a létfenntartás, fajfenntartás, territóriumért zajló küzdelem, vagyis táplálkozás, szex, hatalom. Machiavellitől Darwinig terjedő íven ez a mindenkinek a harca mindenki ellen a gyönyörért és a szenvedéssel szemben, ez inkább a reneszánszból ered. A másik viszont a felvilágosodás ezzel látszólag ellentétes, de a létrontásban mégis csak kiegészítő létértelmezése, ami az abszolút racionálisan „programozott” ész hűvös gépiességgel és kiszámíthatósággal meghozott döntési „robotjaként” tételezi az embert. Minderre azért volt szükség, mert az élet szakrális kultúrájából a halál deszakrális civilizációjává átalakuló Nyugat csak ezzel a valóságértelmezéssel volt képes elméleti támaszt adni rendszerének. Egy „apró kis” probléma adódott viszont, az, hogy ez csak a hierarchia (ami azt jelenti: a „szentség-uralma”) teljes szétrombolásával mehetett végbe, ami viszont strukturálatlanná, következésképp kaotikussá tette volna a nyugatias modernitás lét-berendezkedését. A permanens globális polgárháború elkerülése érdekében valami olyan megoldásra volt szükség, ami a nyugatias modernitás strukturálatlan rendszerében közvetlen és nyílt erőszak állandó alkalmazása nélkül is engedelmességre bírja a személyes belső valóságukban még ha roncsoltan is, de a szakralitás irányába tájékozódó munkaerő és fogyasztóerő állattá degradált alávetetteket. És ehhez kellett a modernitás, majd még inkább a globalitás média-fegyvereinek láthatatlan diktatúrája, esetenként terrorja. Az ezt megalapozó techno-evolúciós változások szédítő, és még mindig exponenciálisan növekvő sebessége egyre inkább lehetővé teszi egy olyan „globális valóság-ipari művek” üzemeltetését, amely személyre szabott, tetszés szerint hamisított valóságokat gyárt le. Az így legyártott személyes valóságokat ezután már csak „be kell tölteni” a mit sem sejtő személyekbe, akikből előtte gondosan kiszivattyúzták a saját eredeti, a szakrális tradicionalitás maradványaival „szennyezett” valóságértelemzésüket.

Sir John Keegan

Akiket Keegan „fundamentálisaknak” nevez, azok valójában olyan személyek, akikben ezek a tradicionális lelki, erkölcsi, szellemi maradványok erőszakos lázadást provokáltak, és akik ezzel akaratuk ellenére az általuk elvetett és támadott rendszer legkitűnőbb kiszolgálóivá lettek. A rendszer ugyanis éppen a rejtett léterőszakra épülő szerveződési módja elleni nyíltan erőszakos lázadásra vár (kiprovokálva azt), hogy ezzel jelezze, hogy sajnos nem használhat humánus eszközöket, ha ilyen brutálisan megtámadják az ő „békességre” épülő rendszerét. Keegan itt valójában egy igen fontos „gyártási” titkot fecsegett ki elbizakodottan, vagyis, hogy technológiailag ők már belülről irányítják a fundamentalistákat. Köszönjük, kedves John, mi eddig csak sejtettük, hogy Ali Atta és a többi 2001. szeptember 11-ei végrehajtó valójában hasznos idiótaként pontosan azt vitte végbe, amit a rejtett megbízók akartak, hogy ezzel azok szabad kezet kapjanak az egész világ feletti korlátlan és most már nyílt erőszak alkalmazására, az eddigi strukturálisan rejtett léterőszakkal szemben, de most már tudjuk is. És hogy mi volna mindebből a tanulság számunkra? Hát leginkább az, hogy a világot irányítása alatt tartó „nem létező” világerő ma már tetszőleges hamis identitások, és erre épülő hamis valóságok legyártására képes, tehát elég kalandos időknek nézünk elébe. E kalandos időkben minden azon múlik majd, hogy képesek leszünk-e mindezt felismerni, és megvédeni valóságos valóságunkat

- Az USA „kulturális imperializmusa" (Zbigniew Brzezinski kifejezése) áttörte a vasfüggönyt már a kezdet kezdetén. A Kreml szinte meg sem próbált ellencsapást végrehajtani, vagy ha igen, az visszafelé sült el. Ugyanakkor az ideológiai alapú beszervezésben - angol arisztokraták megfertőzése és átállítása - nagy sikereket ért el a Cseka, a GPU, a KGB. Az okok kikutatását milyen prekoncepcióval kezdhetjük el?

​- Amint a fogalom („kulturális imperializmus”) is mutatja, itt a birodalmi Amerikáról és nem a nemzetállam Amerikáról van szó, mert éppen e nemzetállam Amerika népe van a legbrutálisabban alávetve ennek a kulturális imperializmusnak. Jobban, mint bárki más az Amerikai Egyesült Államok fizikai határain kívül. Ez azért tragikomikus, mert miközben a birodalmi Amerika a saját nemzetállami talapzatát is folyamatosan kifosztja, és nemcsak kulturálisan, hanem anyagi értelemben is, a nemzetállam Amerika népe legtöbbször büszke hazafias öntudattal azonosul a birodalmi Amerika kulturális imperializmusának olyan csúcsfegyvereivel, mint amilyen például a Dallas vagy már a „rendszerváltás” időszakában a Baywatch televíziós filmsorozat volt. A Hollywoodi álomgyár már a harmincas évektől kezdve a világtörténelem legsikeresebb tematizációs és értelmező hatalmává tette az Amerika Birodalmat. Amikor a hatvanas évek során, amikor a televíziózás tömeges elterjedése Kelet- és Közép-Európában végbe ment, a történelmi játszma utolsó záró szakasza kezdődött el, ami végül is romba döntötte a magát szocializmusnak nevező brutális politikai kapitalizmus egész rendszerét. Hogy mitől tudott ilyen gyilkosan sikeres fegyver lenni a tömegmédia? Hát attól, hogy rendkívül precízen célzott, pontosan oda, ahol a rendszer legérzékenyebb pontja volt, és ez a fogyasztás. Vagy egy kicsit pontosabban fogalmazva: a fogyasztás látványtechnikai felszíne. A Kelet- és Közép-Európában zajló kísérlet lényege ugyanis a fogyasztás arányának brutális csökkentése volt, annak érdekében, hogy az ipari-katonai komplexum történelmileg igen rövid idő alatt felépíthető legyen. Ehhez az agrártársadalomtól, általában a fogyasztástól és részben az infrastruktúrától vonták el az erőforrásokat, és ez látványtechnikailag még annál is szegényebbnek mutatta ezeket a társadalmakat, mint amilyenek valójában voltak. A Nyugat, főképp az Amerikai Birodalom azonban tudatos stratégiával arra törekedett, hogy látványtechnikailag még annál is gazdagabbnak mutassa magát, mint amilyen valóságban volt. Ez az aszimmetria egy-két évtized alatt végzetessé vált. A kelet- és közép-európai fogyasztó számára a konzummennyország megtestesítőjévé vált mindaz, ami a filmekből és tévésorozatokból áradt. Érthető, hogy ez ellen frontálisan fellépni öngyilkosság lett volna, mint ahogy néhány elszigetelt példából látszott is, így aztán bár a közép- és kelet-európai televíziózás a hatvanas-hetvenes évek során kulturális értelemben sokkal értékesebb volt, mint a nyugati, azon belül is főként amerikai, ez semmit nem változtatott a lényegen. A „kulturális imperializmus”, vagyis a fegyverként használt tömegmédia sikeresen járult hozzá a „szocializmus” romba döntéséhez. A kérdés második fele egy szinttel mélyebben rejlő kérdéseket vet fel, és ezek jobb megértéséhez talán Szolzsenyicin „tündöklése és bukása” adhat kulcsot. Itt egy idézet a lexikonból, ami két, témánk szempontjából lényeges dolgot mutat meg. 1973-tól 1994-ig élt az Egyesült Államokban, a kanadai határhoz közeli Vermont államban, egy Cavendish nevű városka mellett, egy erdei házban. Később a „vermonti remete” nevet kapta, mivel nem nagyon kommunikált a külvilággal, ennek egyik oka elmondása szerint, hogy nem érintette meg a legkevésbé sem az amerikai anyagias világ. 1990-ben kapta vissza állampolgárságát, 1994-ben tért vissza Oroszországba.

Szolzsenyicin

Abban a hitben ment haza, hogy részt vehet az orosz szellemi élet felrázásában. Végig utazta a kontinensnyi méretű országot és beszédeket mondott a Dumában, de beszédeire nem nagyon figyeltek fel, sőt rendkívül komolytalannak és naivnak tartották a képviselők. Nos, az egyik fontos elem, hogy Szolzsenyicint nem érintette meg az amerikai anyagias világ. A másik, hogy visszatérte után őt ugyan ájult tisztelettel fogadó honfitársai valójában kinevették, mint ahogy kicsit tisztelettudóbban, de Amerikában is. És azért vélték szánalmasnak, komolytalannak és naivnak, mert ő egyszerűen csak önmagával való szellemi azonosságát óvta volna becsületes következetességgel. Így aztán élete utolsó szakaszában egy KGB-s tisztből az orosz szakrális identitást mégiscsak őszintén védeni kész elnökké váló Putyin, és Szolzsenyicin inkább volt képes megérteni valahol a dolgok mélyén mégis logikus szövetségüket. Valami hasonló mehetett végbe néhány olyan nyugati értelmiséginél is, aki történelmileg átérezte a nyugati birodalmak végtelen cinizmusát, ahogy mély erkölcsi felháborodással ítélik el a „demokratikus” Nyugat versus elnyomó Kelet szörnyű népirtásait, de a saját legalább ilyen brutális népirtásai, dicstelen történelmi szerepe felett közben szemet huny. A kommunizmus áldozatai egy „belső gyarmatosítás” áldozatai, de a Nyugat nem sokkal azt megelőzően nagyjából ugyanilyen brutalitással vitte végben „külső gyarmatosításának” népirtásait. Szóval, hogy történelmileg ugyanaz a brutális tőke-felhalmozás ment végbe, csak hogy azt, hogy a Nyugat belül viszonylag „tiszta” maradhatott, az tette lehetővé, hogy „elegánsan exportálta” minden történelmi szennyét a távoli periférián fekvő gyarmataira. Persze minden ilyen logika ott bicsaklik meg, hogy egyik bűn sem adhat semmilyen felmentést egy másik bűnre, de ezek a nyugati értelmiségiek valamiféle hamisan értelmezett történelmi bűntudatból adódóan tehették azt, amit tettek. Mindez persze nem mentség, csak magyarázat, de az ötvenes-hatvanas évek világát csak ezeknek a szellemi rétegeknek a feltárásával érthetnénk meg, amely feltárás mindeddig nem nagyon ment vége.

- A 100 éve elcsatolt magyar nemzetrészek fizikai kiirtása mellett ezen áldozatok asszimilálása zajlik, mind a mai napig és a jövőben is. Ugyanekkor Belső-Magyarországon belül egy Direktórium jellegű párt a szavazók 12 százalékát oltotta be mérgező ideológiai vírussal. Milyen szellemi kör alakíthatja ki - és hogyan - az elemi szellemi önvédelem eszköztárát és módszertanát?

- Ahogy arról már sokszor volt módom itt szólni, most is csak azt tudom elismételni, hogy a magyarság elég régóta megosztott lelki, erkölcsi, szellemi értelemben. Persze néha elkeseredésünkben fogalmazhatnánk nyersen úgyis, hogy aki a „másik oldalhoz” tartozik, az valójában „nem magyar”, de be kell látnunk, hogy ezzel nem a feltett kérdésre válaszolunk. A történelem által feltett kérdés ugyanis az, hogy miképpen lehetne szellemileg egyesíteni a nemzetet. Van ugyanis néhány olyan történelmi dimenziójú nemzeti lét-feladat, amelynek megoldása még teljes egyetértés és összefogás mellett is rendkívül nehéz lenne, e nélkül pedig biztosan megoldhatatlan. Ez a ma még elképzelhetetlen nemzeti-újraegyesítés két feltétellel mehetne végbe. Az egyik egy olyan közös elbeszélési mód, amely képes lenne feltárni a megosztottság legmélyebb okait, és azokat a traumákat, amelyek nagy valószínűséggel mindenkinek az „optikáját” torzíthatják. Ehhez persze türelem, szelídség, alázat kellene, és annak a belátása, hogy erő és erőszak nem szinonimái, hanem ellentétei egymásnak. Ennek megteremtése is szinte kilátástalanul nehéz és bonyolult, de még ennél is nehezebb a másik feltétel, amit megfogalmazni is elég nehéz. Ez valami olyasféle volna, amiről az elején szóltam, a természetes szellemi hierarchia, és tekintély helyreállítása. Nem igazán vettük észre az elmúlt évtizedek során, hogy a ma élők között alig van természetes tekintély. Ennek hiánya mutatkozott meg az elmúlt évek során a látványos kitűntetés-visszautasításokban és -visszaadásokban. A köztiszteletben álló nemzeti tekintélyek eltűnése egy rendkívül veszélyes szellemi lepusztulási lejtő újabb letörése. A sötétség elleni küzdelem legegyszerűbb módja ugyanis az, ha világosságot gyújtunk, erre azonban csak olyan tekintélyek lehetnek képesek, akiket mindenki tisztel, és ez sajnos elveszett. Nem valaki, vagy valami ellen kell harcolnunk, hanem sokkal inkább valamiért. És ha ezt a küzdelmet egyre többen megértik és követik, akkor elfogy a pusztító alakzatokat éltető gyűlölet, bosszú, gyilkos indulat. Érdemes lenne talán végezetül megemlíteni egy közelmúltbeli szokatlan parlamenti történést. Mesterházi Attila MSZP-s képviselő, aki egy ideig pártelnök is volt, egy józan hangvételű felszólalásában megértéséről és támogatásáról biztosította a miniszterelnököt, egész pontosan úgy fogalmazott, hogy drukkol a kormánynak. Ami ennél is szokatlanabb, az az, hogy javaslatot tett egy „jövő bizottság” létrehozására, amelynek feladata az évtizedes ívű nemzeti összefogás megteremtése volna. A miniszterelnök azt válaszolta, ami ritka, hogy zavarban van, sőt megkövette a felszólalót, hogy előtte általában elítélte az ellenzéket, és megfontolandónak vélte a „jövő bizottságra” vonatkozó javaslatot is.

Bogár László

Egyelőre sem előzményei, sem következményei, „folytatmányai” nem látszanak ennek a különös közjátéknak, de talán nem zárható ki teljesen, hogy biztató jelnek is tekinthetjük. Egy olyan helyzetben, ahol az elmúlt két év során a Parlament egyre inkább alkalmatlanná válik nem hogy az együttműködésre, de egymás legelemibb szintű tiszteletére is, minden olyan megnyilvánulást értékelnünk kellene, ami nem ezeket a pusztító mintázatokat, hanem az egymás iránti bizalmat és együttműködési készséget erősíti. Ahogy a mostani vészhelyzet is bizonyította, az ország lakóinak a többsége egészen bizonyosan ezt támogatja.

preshaz.eu
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
MTI Hírfelhasználó