Trianon 100 - Vérző Magyarország 3. rész
Sorozatunk harmadik részében Dvorcsák Győző sárosi levéltáros, újságíró, politikus, majd 1920 után magyarországi parlamenti képviselő írását olvashatják, amelyben megdöbbentő részletek tárulnak fel a csehek párizsi és nemzetközi aknamunkájáról, melynek következtében a vélt korridor reményében még Ausztria, a Monarchia bázisa is lecsippentett országunk testéből. Ezt követi Pethő Sándor: Erdély jelentősége a magyar államiságban című írása, mely hiteles magyarázata és máig ható nagy ívű visszatekintése történelmünknek.
2020. május 22. 00:26

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

Dvorcsák Győző: A tót kérdés

       A tót kérdés - bátran mondhatjuk – Európa nyugalmának a kérdése. Magyarországra nézve s így az egész Európára nézve eddig nem volt tót-kérdés s hogy kérdéssé lett, Magyarország rossz kisebbségi politikája s a csehek képzeletet felülmúló propagandája s ennek folyományaképpen a Cseh-Szlovákia államnak megteremtése az oka.   

       A csehek hihetetlen invencióval, akadályt nem ismerő propagandával a háború négy és fél évében elhitették a művelt nyugattal, hogy ők nem csehek, hanem cseh-szlovákok s a tótok sem tótok, hanem szintén cseh-szlovákok, s egykor ezer esztendővel annak előtte, virágzó Cseh-Szlovákiában együtt és boldogan éltek. S hogy írásos dokumentumuk is legyen a cseh-szlovák egységről, átmentek az Egyesült Államokba és Pittsburgban 1918. évi május 30-án néhányan (összesen hatan: 3 cseh, 3 tót) kodifikálták az új csehszlovák ideológiát s kimondották a szlovák és a cseh nép egységét. Sic! Majd ezen írásos szerződéssel átjöttek Európába. Massaryk, Benes és Stefanek Párisban megalakították a cseh-szlovák csonka kormányt s innen irányították, szervezték népünket, bár a cseh-barát Jászinál s Károlyinál nem sok megértést találtak. A vörös uralom menekülésre késztette őket s azóta Svédország, Norvégia, Lengyelország, Olaszország, Franciaország, Svájc, az Egyesült Államok és angliai diplomáciai köreiben és sajtójában Budapestre tették át székhelyüket és elismertették magukat a francia kormánnyal a csehszlovák nemzet kormányának. Massarykék tovább folytatták az indukciót. 1918. évi augusztus hó 14-én Versaillesben a francia mint hadviselő fél szerződést kötöttek, Massarykék a cseh-szlovák nemzet fegyveres segítségét ajánlották fel a franciáknak, a franciák viszont arra kötelezték magukat, hogy a háború befejezése után visszaállítják Cseho-Szlovákiát régi történelmi határai közé.

     Nekünk, szlovákoknak egy szavunk sem lehetne ezen versaillesi szerződés ellen, ha Cseho-Szlovákiát tényleg régi történelmi határai között állították volna fel a franciák, mert Cseho-Szlovákiát a világtörténelem nem ismer, csak Csehországot s annak történelmi határait.

       A honfoglalás előtt volt Morva-Szlovák birodalom, de ez már a IX. században a lengyelekkel karöltve viselt hadat éppen Csehország ellen, amely már akkor a németekkel együtt haladt és küzdött.

     Ilyen hazugságokon épült fel a Cseho-Szlovák állam.

     Nekünk, akik népünket s hazánkat egyformán szeretjük s akik még 1918. október 30-án  szervezkedtünk a csehek ellen, az volt az első kötelességünk, hogy a csehek hazugságait ott, ahol azokat elhitették, megdöntsük s ezáltal megingassuk az egész álomállamnak a pilléreit.

         Amíg lehetett, a tót nép felvilágosításával és szervezésével küzdöttünk a csehek ellen a tót földön, majd a cseh szuronyok elől menekülve, Budapestre tettük át székhelyünket s innen irányítottuk, szerveztünk népünket, bár a cseh-barát Jászinál s Károlyinál nem sok megértést találtunk. A vörös uralom menekülésre késztetett bennünket s azóta Svédország, Norvégia, Lengyelország, Olaszország, Franciaország, Svájc, az Egyesült Államok és Anglia diplomáciai köreiben és sajtójában hirdettük a magára maradt, megcsalt és leigázott kis tót nép igazát. Nyomon követtük Benest s mindenütt leromboltuk az ő hazugságait. Az egész világ figyelmét rátereltük a tót kérdésre, amelyet a csehek el akartak sikkasztani.

       Hogy felvilágosító munkánk sikerült, az kétségtelen, az egész világ sajtója a tanú reá. A csehek világcsalásáról kétségtelenül lerántottuk a leplet, a világ szimpátiája nem a cseheké többé, hanem a tótoké, az elnyomott, kiuzsorázott, nyelvétől, kultúrájától megfosztott kis tót népé, mely küzdve-küzd feltámadásáért. Rámutattunk arra a diabolikus tervre, amelyet Kramarsék és Massarykék kieszeltek s a Cseh-szlovák állam megteremtésével megvalósítani akarnak.

       Prága tulajdonképpen a pánorosz eszméknek nyugatra kitolt előcsatára s a tótföld megszerzésére éppen azért volt szükség, hogy Moszkva és Prága Kelet-Galícián át közvetlen szárazföldi összeköttetésbe jussanak. Miután ez a terv sikerült, Pozsonyból Nyugat-Magyarországon át egy korridort akartak, illetve akarnak létesíteni Horvátországba, azaz Jugoszláviába. E sorok írójának biztos tudomása van arról, hogy Nyugat-Magyarország képviseletében egyesek cseh pénzen, cseh útlevéllel 1919 tavaszán csehek kalauzolása mellett a békekonferencia elnökénél, Clémenceaunál jártak s követelték Nyugat-Magyarországnak Ausztriához való csatolását. Ismétlem, cseh szolgálatban jártak ezek az urak Párisban. Ami természetes is. A csehek Magyarországtól sohasem remélhették azt, hogy az valaha is beleegyezzék a Pozsony-zágrábi korridor megteremtésébe, de Ausztriától annál könnyebben. Nyugat-Magyarországnak Ausztriához csatolása tisztán cseh mű.  

     Ha a pánoroszoknak ez a tervük sikerül, összeroppan a teljesen körülzárt Lengyelország, Románia és Magyarország, de megsínyli Olaszország is, mert orosz kérdéssé válik az adriai kérdés is, ha nem is máról holnapra.

     A tót kérdésnek igazságos, a nép érzésének, a históriának és a geográfiai helyzetnek megfelelő megoldása legelsőrangú érdeke az imént említett négy államnak, mint legközvetlenebbül érdekelteknek. S ha akad magyar, lengyel, román avagy olasz felelős külpolitikus, aki nem látja be ennek a négy államnak ebben a kérdésben egymásra való utaltságát, az nem szolgálja nemzete, nem szolgálja a nyugati kultúra értékeit.

Kassa anno

      Így vált a tót kérdés Európa nyugalmának kérdésévé és bizánci kultúrának a latin kultúrával való mérkőzésének forgópontjává.

      Nem is lesz Európának addig nyugalma, amíg a tót kérdés a tót nép kívánsága szerint meg nem lesz oldva, vagyis míg a Felvidék újból nem integráns része az ezeréves Magyarországnak.

      A kérdés megoldása pedig nem nehéz. Az új Cseh-szlovák hét egymástól kultúrában, nyelvben, érzésben elváló nemzetből áll, amelyben 5 millió cseh és 9 millió másnyelvű: tót, magyar, német, rutén, lengyel és morva (szlovák) nemzetiségű él. Ha semmiféle külső zavaró momentum sem zavarná az új állam konszolidálását, a belső alkotmányos élet kiépítése után a 9  millió nem cseh lakosság önrendelkezhetik az 5 millióval szemben. S mi történhetik akkor? Az új állam felbomlik alkotó elemeire a geográfiai helyzetnek megfelelőleg.

     A bűnös fogamzású Cseh-szlovák államnak konszolidálódása azonban úgyszólván lehetetlen.

     Lehetetlen pedig azért, mert megszületése első percétől kezdve halálra van ítélve. Nagy, történelmi múltú nemzetek egzisztenciális érdekeit sérti. Így elsősorban Lengyelországét, mely keleti és nyugati ellentétes érdekű szomszédai mellé újjászületésekor a leggyűlöltebb ellenséget, a csehet kapta szomszédul dél felől, a testvéri magyar szomszéd helyett, mellyel ezer esztendőn át a világtörténelemben páratlan szomszédi életet élt. Lehetetlen nem összeroppannia Lengyelországnak, ha mihamar levegőhöz nem jut dél felől.

       Magyarország, Olaszország és Románia fenyegetett jövőjéről már szó esett.

      Ilyen megvilágításban kell látnia minden magyarnak és tótnak, egyszóval felvidékinek a tót kérdést és akkor közülünk senki sem fog kétségbeesni jövőnk, reméljük közeli jövőnk felett. Olyan hatalmas erők segítik nekünk a tót kérdésnek javunkra való megoldását, hogy mi magunknak igazán nem szabad tétleneknek maradnunk. A játszmát biztosan nyerjük, ha értünk kissé a játékhoz – ahhoz pedig értünk. a tényeket ismerve, erőnkben bizakodva sietünk célunk felé a Magas-Tátrára szegzett tekintettel.

Pethő Sándor: Erdély jelentősége a magyar államiságban

„Cikkemben azt a tételt akarom igazolni, hogy a magyar állam létbiztonsága és folytonossága, valamint a magyar politikai és kulturális erőknek szabad kibontakozása történelmünk minden fejlődési szakában az erdélyi probléma alakulásától függött. Egyelőre egy cikk keretében lehetetlen még csak jelezni is Erdély geográfiai fekvésének a mindenkori keleti kérdéssel súrlódó jelentőségét. Oly alapvető maxima ez ugyanis, hogy a világháború kérdéseinek találkozási felületén is az első pillanatra kidomborult Erdély politikai, gazdasági és stratégiai birtoklásának kérdése, amely a Balkánon és a Levantén domináló állásra juttatja azt a tényezőt, amely ennek a hatalmas geopolitikai ténynek súlyát felismeri és azzal élni is tud. Az erdélyi probléma világpolitikai vonatkozásait igen okosan fogta fel a nagy svéd író, Rudolf Kjellén is, akit a legnagyobb német tudósok a világháború Machiavellijének neveznek s aki legutóbbi művében (Die politischen Probleme des Weltkriges) épp Erdély geopolitikai jelentőségében látta legfőbb garanciáját annak, hogy az ezer éves magyar állami élet további fejlődésén nem vesznek erőt a poklok kapui sem: azok a fejlődési erők (etno- és szociopolitika), amelyek egyébként a magyar állami lét konszolidációjában mint gátló és bontó tényezők munkálnak.

Ha azok a férfiak, akik hosszú időn át Magyarország viharverte gályáját kormányozzák, csak megközelítő tudatossággal és alapossággal kezelték volna az erdélyi ügyet, mint ahogy ez a tiszta látású és objektív politikai teoretikus felfogta, vagy amiként a magyarság legnagyobb ellensége, Take Jonescu a nyugati hatalmak sajtójában értelmezte és hirdette, akkor az erdélyi kérdés diplomáciai és nemzetiségi huzavonája már rég stabilizálódott volna. Ami ugyanis nagyon szépen hangzik egy erkölcsi kátéban, de – enyhén szólva – furcsán fest a diplomácia szótárában, ahol Macchiavelli és Talleyrand óta csak a siker és a hiba szögéből nézik az államférfiak cselekedeteit. Jonescu lapjában, a La Roumanie-ban csaknem öt esztendő óta hirdette, hogy Romániára nézve Erdély stratégiai helyzete a döntő motívum s egyebektől eltekintve, azért ad előnyt az erdélyi testvérek felszabadításának Besszarábia felett, mert az ellenséges imperializmusok ütközésében az élet lehetőségeiben megtámadott román államiság mindig visszavonulhat Erdély hatalmas bércei mögé s onnan minden emberöltőben újra harcra indulhat jövőjéért.

A magyar történelem nagy férfiai szintén ismerték és vallották ezt az igazságot – a magyar államra nézve. De sokkal messzebb mehetünk vissza az általános történelemben. Az ókor nagy imperializmusa, a római, amelynek terjeszkedési súlyvonala éppen ellenséges volt a moszkovita hódítás irányával, a Balkánon és az Archipeláguson csak akkor látta stratégiailag megvédettnek az uralmát, amikor Traianus császár Kr. u. II. század elején a balkáni provinciákra mintegy védőkupolát, ráillesztette Dáciát, ezt a legszélső római limest a gót és hun áradatok ellen. Oly erős és annyira szembetűnő volt ez a stratégiai érdek és érték, amely Traianus vállalatainak lendítőrugója volt, hogy – amikor Aurelianus császár 275-ben kiürítette Erdélyt – a balkáni római uralom alatt egyszerre megingott a talaj s úgyszólván tétlenül kellett tűrnie, hogy a nyugati gótok, kunok, gepidák, avarok állandóan nyugtalanítsák Bizáncot. Hogy a bizánci császárság nem roskadt össze a népvándorlás lávája alatt, azt egyrészt őrdöngős diplomáciájának és közigazgatási rendszerének, másrészt pedig annak köszönhette, hogy Heraclius császár már a VI. században eleven sövényt emelt szláv törzsekből a birodalom északi határán.

A magyar politikai történetírás nagy klasszikusai (Szalay László, Andrássy Gyula, Beöthy Ákos) egyértelműen azt mondják, hogy Árpád honalapítása akkor mélyült és állandósult államalapítássá, mikor Szent István korában befejezést nyert Erdély megszállása s ezzel adva lettek a magyar államfejlődés geopolitikai feltételei. Erdély nélkül a magyar honszerzés a Duna-Tisza völgyében nyilván alig maradt volna más, mint egy tűnő hullám a világtörténelem beláthatatlan óceánján, egy érdekes epizód hasonlóan a hunok és avarok szerepéhez, akik csak táboroztak itt, de államot alakítani nem tudtak. Oly erős ez a föld geográfiai helyzetében rejlő törvény, hogy a magyar nemzet a Keletről folyvást áradó fajrokonok invázióját éppen az erdélyi bástyák birtokában tudja meghiúsítani (Szent László erdélyi és al-dunai harcai, a kun-besenyő törzsekkel). Az erdélyi határhegyek által determinált politikai lehetőségek annyira kényesek, hogy ne mondjuk annyira kiélezett fejlődési irányokat írtak elő, hogy – jóllehet az Árpád- és Anjou-dinasztiák hatalmának súlypontja a Dunántúlra és az alföldi medencére esett – mindaddig nem mondhatták magukat az ország igazi urainak, míg Erdély felől tisztában nem voltak. Az erdélyi Gyula dacolhatott Szent Istvánnal, éppúgy Keán vajda bajor Ottóval és Károly Róberttel, sőt az az egyetlen népies mozgalom, amely a Hunyadiak uralma ellen szervezkedett, szintén Erdélyben gyúlt ki s csak Mátyás király személyes beavatkozása vetett neki véget. Többet, mint esetleget kell látnunk abban, hogy a török támadás első komoly rohamai épp azon stratégiai szektor ellen irányultak, amelyet az Al-Duna és a Kárpátok vonalai alkotnak, s amelynek birtoka a magyar balkáni befolyás kiinduló szféráit képezi. Hunyadi első nagy csatái az erdélyi középhorpadás peremén zajlottak le: ezek a csaták merőben védelmi harcok voltak Erdélyben, holott offenzíváik az Al-Duna és a Morava völgyéből bontakoztak ki a Balkán felé. Erdély zárt geográfiai egysége, önmagában befejezett autarkiája nyilatkozott meg nem ritkán azokban a törekvésekben, amelyek ha nem is az anyaországtól való elszakadásra, mégis bizonyos autonóm politikai fejlődésre vezettek, amely az erdélyi vajdák kiváltságos közjogi pozíciójában mintegy intézményes biztatást is kapott.

A mohácsi csatavesztés és Buda eleste a régi magyar államiság katasztrófájára vezetett. Martinuzzi államférfiúi jelentőségét abban az erőfeszítésben és abban az eredményben kell látnunk, hogy a pillanat lázában el nem veszítve fejét, új politikai fejlődés alapjait rakta le azzal, hogy az erdélyi szeparatizmus állandó tendenciáit képes volt az új helyzet javára értékesíteni. Martinuzzi kétségtelenül a legnagyobb magyar diplomáciai agyvelő volt, aki fölényes erővel tudta a német és török aspirációk sodrában biztosítani a magyar faj jövőjét „hintapolitikájával”, amelyet ettől fogva az erdélyi diplomaták (Bocskay, Bethlen Gábor, Teleki Mihály) híven követtek.

Fráter György (Martinuzzi György) bíboros (1482–1551), esztergomi érsek, erdélyi kancellár

A hatalmas Barát azonban jóval több volt az ügyes és szövevényes diplomáciai játékosnál: új államalapító volt, kinek jelentékenysége egyedül Szent István és Kossuth Lajos teljesítményeinek arányaival mérhető meg. Ahogy az erdélyi fejedelemséget néhány esztendő alatt úgyszólván a semmiből megteremtette, azt egyházpolitikailag, katonailag és kormányzatilag megszervezte és alkotását bekapcsolta az európai hatalmak koncertjébe: olyan demiurgosra vall, akinek párját a magyar államférfiak nagyszerű hegyláncában sem igen találjuk, aki roppant energiájának és eszközei fogyatékosságának viszonyában felülmúlta Istvánt is s akinek démoni géniuszát Kossuth Lajos zsenije őséül kell tekintenünk. Hogy a dolgok új rendjében a magyar faj és a magyar állameszme fennmaradásából mekkora rész illeti az erdélyi politikának Bocskaytól kezdődő kurzusát, azt felesleges volna részletesebben magyarázni. Erdélynek a XVI.és XVII. századbeli története meglepő tanúságtétele a magyar politikai raison csodás hajlékonyságának és teremtő erejének, valamint annak a páratlan rugalmasságnak, és savoire fair-nak, amellyel az új viszonyokba illeszkedni képes volt. Oly kiváltképp lojális és dinasztikus gondolkodású elmék is, mint Pázmány Péter, vallották erős hittel, hogy Erdély önállósága a magyar kultúra és a magyar államiság biztosítása céljából a magyar politika bölcseletének alfája és ómegája, mert különben „gallérunk alá pökik a nímet”. Azok a küzdelmek, amelyeket a magyar ellenzék az osztrák-német beolvasztási kísérletek ellen folytatott, vagy Erdély tetterős támogatása, vagy közvetlen vezérlete és részvétele mellett mentek végbe. A magyar kérdés mindaddig európai kérdés maradt, míg az erdélyi fejedelmek képviselték. Oly süllyedő korszakban is, mint I. Apafi Mihály idejében, mikor rengeteg vagyon és vérveszteség után Erdély nem játszhatta többé azt a szerepet, mint Bethlen és I. Rákóczi György alatt, a magyar függetlenségi harcok legalább erkölcsi impulzusokat meríthettek a bérces „Hinterland”-ból. II. Rákóczi Ferenc katonai és politikai helyzetének állhatatlansága és bizonytalansága épp onnan eredt, hogy erdélyi fejedelemsége ingatag alapokon nyugodott s a vezérlő fejedelem hatalmának és politikájának súlypontja Erdélyen kívül esett.

Herkulesfürdő anno

Erdély önállóságának bukása egyúttal a hanyatlás periódusának kezdetével esik össze az anyaország politika és művelődési történetében egyaránt. Nem véletlen, hogy az utolsó erdélyi fejedelem egyszersmind a magyar öncélúság utolsó reprezentánsa is volt. Oly elemi erővel jelentkezett ez a törvény később is, hogy a segesvári csata, amelyben Bem elvesztette Erdélyt, megásta sírját az 1848-49-iki szabadságharcnak is. Viszont az 1848 decemberében és 1849 januárjában az öreg lengyel tábornok erdélyi diadalaival nem fedezi vala a debreceni kormány hátát, alig lehetne elképzelni, hogy a szabadságharc akkora arányokat öltsön, mint ahogy kifejlődött Kossuth rögtönző szervezése által. Csak sajnálni lehet, hogy a kiegyezés utáni korszak politikusai nem szenteltek elegendő s jelentőségét csak megközelítő figyelmet is az erdélyi problémának. Mikor egy rossz korszakban Erdély egy Ugron Gábort, egy Bartha Miklóst, egy Désy Zoltánt exportált Budapestre, a Királyhágón túli országrész a hivatalos körök szemében nem volt egyéb, mint a kormányt támogató korrupt többség mandátumainak vadászterülete s az erdélyi nagy kérdést rábízta az Emke-bankettekre és a kultúregyleti lázas semmittevésekre. Erdély nagy politikusai a negyvenes években ( Wesselényi Miklós báró, Szász Károly, a Vándorpatrióták, stb.) azért izgattak az anyaországgal való egyesülés mellett, mert joggal remélték, hogy a század elején széles megindult nemzetiségi áramlatok ellen Erdély magyarságát csak az Alföld hatalmas magyar tömbjének támogatásával védhetik meg és tarthatják fenn. Amint a demokratikus és szabadelvű eszmék térhódítása megingatta Erdélyben is a rendi alkotmányon nyugvó magyar szupremenciát, előrelátó erdélyi államférfiak megérezték, hogy országuk elvész a magyarság számára, ha a bécsi politikának az erdélyi nemzetiségekre számító új kurzusa ellenében nem keresnek ellensúlyt Magyarországban.

Viszont az az új Magyarország, amelyet a reformkornak nagy nemzedéke akart megalkotni, csak stratégiai és földrajzi biztosítékok nélkül szűkölködő félmunka marad, ha az Uniót végre nem hajthatják. Az új magyar államnak nem lett volna miben megvetnie lábát, ha nem követeli az erdélyi uniót s ezzel nem teremti meg a maga számára ugyanazon geográfiai tényezőket, amelyek közt az Árpádok, az Anjouk és Hunyadiak egységes magyar állama elhelyezkedett. Mikor azután a 67-ben legalább területileg rekonstruált magyar állam dualisztikus viszonyba lépett Ausztriával, világos, hogy a kettős monarchia keleti és déli érdekei ugyanazon stratégiai és földrajzi biztosításokat követelte, amelyek a régi középkori Magyarország politikai törvényei voltak. Az erdélyi Kárpátok nemcsak a magyar királyságnak, hanem az osztrák császárságnak is keleti bástyái és bázisai lettek. Amint tehát a hetvenes évek óta ugyanolyan jelentőségű aspirációk kezdtek életjogot és érvényesülést követelni, mint amilyenek a monarchia egyéb irredenta-területein nyilatkoztak meg: a politika elemi bölcsessége sürgette, hogy az erdélyi Kárpátokat legalább is oly mértékben felhasználják stratégiai óvintézkedések alapjául, mint az Alpokban cselekedték. Áll ez különösen azóta, hogy a bukaresti béke következtében Románia étvágya fenyegetőleg megnövekedett s hogy Erdély oly gazdasági életerők forrása lett (földgáz, erdőgazdaság, aranybányák, szén, stb.), amelyek fontossága mellett Tirol sivár földtenger és kies, klimatikus terület csupán.

Ezért is, mint sok mindenért, a magyar ellenzék együtt felelős a magyar kormánnyal: az a rendszer, mely másfél nemzedéken át bírta a közhatalmat és a legfőbb nemzeti kérdések felől alélt tudatlanságban hagyta a közvéleményt, vagy szándékosan elhallgatott minden riadót, amely a székely havasokról olykor felhangzott, mint egy fájdalmas, pusztában elhangzó tárogatóhang.”

(Folytatjuk)

gondola
  • A szélsőbaloldal új fasizmusa
    József Attila a kommunizmust szapulta, Trump most az úgynevezett „liberalizmus” – neveztessék éppen „neoliberlizmusnak” vagy cinikus hazugsággal „neokonzervativizmusnak” – rombolása ellen próbálja megvédeni hazáját. A gyökér azonos.
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
MTI Hírfelhasználó