Trianon 100 - Vérző Magyarország 2. rész
Sorozatunk második részében gróf Apponyi Albert és Herczeg Ferenc írását, valamint Túri Béla kanonok, országgyűlési képviselő A magyarság nemzeti politikája című tanulmányát közöljük.
2020. május 21. 00:38

A szomorú centenárium kapcsán feltétlenül szólnunk kell egy könyvről, egy évtizedeken keresztül betiltott, elhallgatott és elfelejtett kötetről, mert épp a tiltás, a cenzúra miatt nemzedékek nem ismerhették meg a Trianon okozta fájdalmakat és a reménykedő, a dolgok megváltoztatására készülő alkotók terveit és gondolatait. A könyv címe Vérző Magyarország, alcíme Magyar írók Magyarország területéért. Az 1921-ben megjelent könyvet nem más, mint Kosztolányi Dezső szerkesztette és a kötetben írók, költők, politikusok, tudósok, egyházi vezetők fejtették ki nézeteiket. A centenárium kapcsán azért is érdekes e gondolatok felelevenítése, mert nemcsak az derül ki, hogy a publikáló szerzők hogyan vélekedtek az akkori helyzetről, hanem ezeken túl érzékelhető egy egész ország, a megcsonkított ország lakosságának, az egész megcsonkított nemzetnek közös érzése és döbbenete is.

Apponyi Albert gróf sorai

„Az egyház házassági kötések szentségét ezekkel a szavakkal fejezi ki: Deus conjuctit, homo non separet: amit Isten összekötött, azt ember ne válasza el.

Hazánk területére is alkalmazható ez a mondás.

Isten kötötte össze annak összes részeit, midőn ezt a szép országot a földbe fektetett őserők működése által megalkotta annak, amivé lett: hegykoszorú-övezte, összefüggő folyamrendszer szegte természetes egységnek.

Ember ne merészkedjék ezt megbontani, összetörni, feldarabolni: hatalmasabb a leghatalmasabbnál a dolog természete, Istennek kézzelfogható akarata.

Ehhez simul a népek akarata, mely az egymásra utaltság tudatától soha annyira át nem volt hatva, mint most, a szétválasztás szentségtörő kísérletének szomorú idejében.

A végeredmény az lesz, hogy szorosabban fognak összefüggni, nagyobb szabadságban, mint valaha.”

Budapest, 1920. június 30-án. 

Herczeg Ferenc: Irredenta!

„Azzal tisztában vagyunk mi, de tisztában lehetnek ma már ellenségeink is, hogy valamire való magyar ember soha nem fog belenyugodni az ország földarabolásába. Képzelhető olyan helyzet, mikor nem lesz erről opportunus beszélnünk, de úgy sohasem fordulhat a világ, hogy a szívünkben is lemondjunk ezeréves örökségünkről. Ezt nem fegyverrel, nem szerződéssel, sem brutalitással, sem engedékenységgel nem fogják elérni ellenségeink, mert az ilyen lemondás ellenkeznék az ember ősi természetével. Bármeddig tartson is az idegen megszállás, mi azt mindig csak történelmünk egy végtelenül lealázó, de ideiglenes és átmeneti epizódjának fogjuk tekinteni, amilyen volt Mihály vajda erdélyi, vagy a Giskra-féle zsebrákok felvidéki kalandozása.

Ha Magyarország elragadott vármegyéit ma három európai nagyhatalom tartaná megszállva, mi akkor is biztosak volnánk benne, hogy egykor még vissza fogjuk kapni ezeréves örökségünket. Ilyen esetben azonban bánthatna minket a tudat, hogy addig is, míg üt a szabadság órája, sok víz fog még lefolyni a Dunán, miként sok víz lefolyt a Visztulán is, mielőtt Lengyelország újból össze tudta szedni szétszórt csontjait.

 A mi „hódítóink” azonban szerencsére kis nemzetek. Kis nemzetek, amelyek nek is olyan jó katonák, mint voltak Nagy Frigyes poroszai, nem is olyan jó adminisztrátorok, mint voltak Mária Terézia osztrákjai, sőt nem is olyan fegyelmezett és fanatikus szolgái az államuknak, mint voltak Katalin cárnő oroszai.

A kis nemzetek nem urai saját sorsuknak, az ő emelkedésük és hanyatlásuk mindenkor rajtuk kívül eső erők játékának eredménye. Olvassuk el az oláhok vagy a szerbek történetét, örökös hullámzás az, amelynél (csak úgy, mint a magyar történelemben, de még kirívóbb módon) a rövid föllendülés egy-egy korszakát a rettenetes nemzeti katasztrófák és mélységes süllyedés időszakai követik, aszerint, amint a kis nemzetek érdekei egy-egy időre megegyeztek, vagy újból ellentétbe jutottak a Keleten érvényesülő nagyhatalmak érdekeivel.

A világtörténelem logikája hamarosan elpusztít minden mondvacsinált, hazug államalapítást. A magyar földön és a magyar népen osztozó három hatalom vezéremberei nyugodtan alhatnának, ha mától fogva megállana az idő kereke és érvényét veszítenék a természet törvényei., ha biztosak volnának benne, hogy az orosz óriás örökké csak önmagát fogja emészteni és rettenetes súlyával sohasem fog többé ránehezedni Romániára, hogy a 65 millió német örökké tehetetlenül fog heverni 35 millió francia lábai előtt, hogy a bolgár nép örökre le fog mondani nemzeti aspirációiról, hogy végül az entente örökös rendőri szolgálatot fog végezni Nagy-Románia és Csehország határainak őrizetére.

 Az idő kereke azonban soha sem állott meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-Európában.

Addig is mit tegyünk mi magyarok? Semmi szükség sincs arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk, hogy fegyvereket és nyomtatványokat csempésszünk. De ezt nem is teszi senki. A mi irredentánk színhelye nem a végeken, hanem Budapesten van. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése. Az egységes, művelt, munkás magyarság megnyerte a harcot züllött és napról-napra jobban züllő szomszédjaival szemben, mielőtt még kihúzta volna a kardját.”

Túri Béla: A magyarság nemzeti politikája

„A történelem egyik legnagyobb szerencsétlenségében, mely nemzetet valaha ért, még azt a vádat és sok oldalról hallott ítéletet is viselnie kell a magyar nemzetnek, hogy saját maga okozta szerencsétlenségét, sőt hogy az osztrák-magyar monarchia felbomlásának is Magyarország politikája volt az okozója. Még olyan ajkakról is elhangzik e vád, melyeket a magyar viszonyokat kevésbé ismerő Európa kompetensnek fog tartani az ítéletre. Ilyen Czermin Ottokár, a kettős monarchiának volt külügyminisztere, ki nemcsak a világháborúban vitt szerepével, e memoire-jával is nyomot kíván maga után hagyni Európa államférfiai között.

A vád úgy hangzik, hogy Magyarország nemzeti politikája volt a legnagyobb akadálya, hogy egységes és következésképpen erős Habsburg-monarchia jöjjön létre. Az elmarasztaló történelmi ítéletet pedig úgy formulázzák még a Czerniek is, hogy a dualizmushoz körömszakadtáig ragaszkodó Magyarország tette lehetetlenné, hogy a föderalizmus kötelékében boldogulást találjanak a volt osztrák-magyar monarchiának összes nemzetei. Magyarország nem értette meg korának szavát, a feltörekvő és nemzeti életre feleszmélt nemzetiségek jogigényeit s most bűneiért bűnhődve lakol.

Nincs veszedelmesebb a látszatigazságoknál. Pedig ilyen ez is, melyet világgá röpítenek arról a magyar nemzetről, melyen a legnagyobb igazságtalanság esett s amelynek sorsát a trianoni békeszerződés nemcsak hosszú évtizedekre pecsételte meg,, de egyenesen nemzeti és ami avval egy, állami létében végzetesen támadja meg annyira, hogy ha nem lesz jóvá téve emez igazságtalanság, keleti Európának legbiztosabb pillére inog meg. Nem lészen abban többé tartó erő sem a saját független létére, sem Kelet-Európa békéjére.

A vád ellen tehát a világ előtt tiltakoznunk kell. De ez nem elég. Meg kell mutatni annak valótlanságát. A jóhiszeműeket fel kell világosítani, a rosszhiszeműeket el kell némítani, mert egy nemzet szerencsétlenségében sem számíthat más nemzetek rokonszenvére, ha végzetét önmaga vívta ki maga ellen. Hiszen a vád – ha más formában is – felhangzott a magyarság ellen már az 1848-iki szabadságharc után is. Azt hirdették, hogy a magyar szabadságharc faj-harc volt, melyben mi magyarok, mint uralkodó faj szerepeltünk, mely a többi fajoknak úgy jogokban, mint nyelvben elnyomására törekedett.

Magyarország politikája ellen a vád lényegében most is ugyanez, mihelyt azt állítják, hogy Magyarország államférfiai azért ragaszkodtak utolsó leheletükig a dualizmushoz, mert csak ennek fenntartása biztosította azt a magyar nemzeti államot, melyben a magyarság uralkodó és „elnyomó” szerepét megtarthatta.  És csodálatosképpen így beszél a világpiacra dobott memoire-jában Czernin is, ki nem valami nagy következetességgel azt a meggyőződését szegezi le utólag az utókor számára, hogy az osztrák-magyar monarchia homokórája a történelem számára lejárt, hogy a kettős monarchia széthullása a világháború nélkül is bekövetkezett volna. A halál kikerülhetetlen volt, csak a meghalás módjának megválasztása maradt rá.

E vallomás a Magyarország feletti ítélkezésnél azért fontos, mert ezzel már abszolválva van Magyarország azon vád alól, mintha a világháborúban tanúsított magatartása volna okozója a monarchia felbomlásának és tulajdon szerencsétlenségének. De ez a megállapítás még nem érinti a kérdés lényegét, melyről itt szó vagyon s amely a magyar nemzet feletti ítélkezést megmásíthatja. A történelmi kérdés az: igaz-e, hogy a magyar nemzet állami létét csak a más nemzetiségek elnyomatása révén akarta és tudta fenntartani és hogy a monarchia keretén belül is Magyarország azért ragaszkodott a paritásos jogállapothoz, mert csak így tudta önös, elnyomó és öncélú nemzeti politikáját fenntartani?

 Nincs Európában nemzet, mely állami létét századokon keresztül nem kötötte volna annyira egy faj kizárólagos uralmához és a többi elnyomásához, mint a magyar. A magyar alkotmány a faj fogalmát nem is ismerte. Rendi és később a rendiséggel szakított alkotmánya különbséget nem ismert fajok szerint a polgárjogban. Az alkotmányos jogok élvezetéből a nem magyar fajisága miatt soha nem zárt ki senkit sem. A magyar faj nem azért volt uralkodó faj a Duna-Tisza mentén a Kárpátok övezte hazában, mert több joggal rendelkezett, hanem mert benne volt még az államalkotó erő és a nemzetszervező képesség. A nemzetiségek elnyomása programja se volt soha a magyar királyoknak vagy államférfiaknak. Legfeljebb hibás nemzetiségi politikáról lehet beszélni azon időtől fogva, mióta a keresztény államiság gondolatát felváltotta a liberalizmus kora és amikor a liberalizmus eszméivel telített államférfiak az állami mindenhatóság és a kormányzati hatalom gondolatától megszédülve követtek olyan politikát a nemzetiségekkel szemben is, mely nem gyökerezett a magyar nemzet lelkében. Ilyen hibákért azonban nemzeteknek lakolnia nem szabad, főleg mikor már a nemzet az elkövetett hibákat maga akarta kiküszöbölni. A nemzetiségi öntudat rohamos fejlődésének tényével is számol a magyar nemzetállam, mert az egységes állami lét szükségszerű követelményein kívül a hazában élő minden fajnak módot akart nyújtani arra, hogy saját faji egyéniségének kifejlesztését munkálhassa.

A magyar nemzet részéről őszintén hangoztatott, a legutolsó évtizedek politikájától eltérő és így új, de a magyar nemzet tradicionális politikájához hű nemzetiségi politika nem volt szemfényvesztés a nem-magyar polgárokkal szemben. Nem volt csalétek a világháború közepette, hogy fegyvereiket ne visszafelé fordítsák. Nem is lehetett az, mert e veszedelem nem is fenyegette és ez más államok példájára gondolva, egymaga elég bizonyíték,hogy a nem-magyar fajú polgárok tömegében nem élt semmi olyan gyűlölet vagy ellenszenv a magyar iránt, mely évszázados elnyomatásból táplálkozik s alkalomra vár, hogy kitörjön.

Pozsony

A történelmi igazság az, hogy a magyar nemzeti állam sohasem a Magyarországon élő nem magyar fajú lakosok elnyomatása révén tartotta fenn vagy akárcsak akarta volna is fenntartani nemzeti létét. Megfordítva áll: éppen a magyar hazában tudták fenntartani nemzetiségi mivoltukat és tudták biztosítani fejlődésüket a többi fajok. És ennek lehetősége nem szűnt meg olyan kormányzati hibák elkövetésével sem, melyek ellen a magyarság egy része maga is harcolt, s melyet az idő előbb-utóbb kiküszöbölt volna, sőt már világosan bontakozott ki olyan nemzetiségi politika, mely az autonom fejlődését minden fajnak biztosította.

S itt kapcsolódunk be a kérdés második felébe, hogy voltaképpen a magyar politika miértragaszkodott a dualizmushoz, jobban mondva Magyarországnak Ausztriához való paritásos helyzetéhez. Ebben sem közönséges önző, még kevésbé elnyomó faji politika rejlett, hanem azon mélyebb állampolitikai belátás, hogy a független és erős Magyarország nélkül a monarchia sem állhat fenn, ami annyiban magyar érdek is volt, hogy a magyar nemzet nagyhatalmi tényező tudott lenni az Ausztriával való szövetségben az európai koncertben. Azonban még ez utóbbi – a nagyhatalmi pozíció szempontja –se volt olyan abszolút nézőpont, mely a magyar nemzet politikáját irányította. A lényeges és változtathatatlan gondolat mindig csak az maradt: megtartani az ezeréves történet és a természet által szinte kirajzolt egységes, független Magyarországot. A teljes és tökéletes állami lét ösztöne dominált minden szemponton úgy, hogy Magyarország úgy a föderalizált Ausztriával kapcsolatot tartva, mint a personal unio-ban megtalálta volna a maga történelmi hivatását és politikáját.

A magyar nemzet egészséges politikai és államszervező képessége azt is tudta, egy a Habsburg-jogar alatt álló föderalisztikus monarchia, melyben apró kis államocskák akarnak külön életet élni hasonló fajú nemzeti államoktól körülvéve, teljesen életképtelen alakulat. Széthullása születése pillanatában meg van írva. Viszont a legfrissebb tapasztalatok már igazolják, hogy ama fajok, melyek a magyar állam kötelékében százados történettel bírnak, legjobban így tudták megőrizni nemzetiségi egyéniségüket is. Horvátország, a tótság, sőt az erdélyi románság is kezdi ezt már érezni és ha ma Európában csakugyan megvolna a wilsoni elvek szerint a nemzetek önállósága, akkor biztosan hamarább találnának egymásra azok a népek, kiket ma erőszakkal akarnak egyesíteni.”

Egyszóval a magyar nemzetet sem nemzetállami léte, sem a monarchiában való helyzete szempontjából a maga nemzeti politikájában nem vezették a fajuralom és a fajelnyomás gondolatai, melyekkel megvádolták s aminek bűnhődéseül tudják be mostani szerencsétlenségét. Ez az, amit történelmi igazságérzettel meg kell állapítani. S ezzel egyúttal megdől az az ítélet, mintha a magyarság nemzetpolitikája döntötte volna sírba a Habsburgok monarchiáját s ugyanakkor magára zúdította saját nemzeti szerencsétlenségét.

Esztergom

A magyar nemzeti állam, mely nem más fajok elnyomásán épült fel és maradt meg ezer évig, hanem természeti és történelmi szükség erejéből állott fenn, nem is lesz soha akadálya egyetlen faj fennmaradásának és emelkedésének se.  Sőt be fog bizonyosodni, hogy azok a népek, ha mindjárt több fajhoz is tartoznak, melyek a Kárpátok-övezte medencében laknak, csak együtt állnak vagy buknak el. A széttört ezeréves Magyarország minden része egyformán érezni fogja csonkaságát és történetileg kialakult egyénisége új államok keretében fog megsemmisülni. A magyarság törekvése tehát a jövőben is csak az lehet, hogy államot alkosson az ezeréves földön és hogy ez a szabadság földje legyen minden faj számára. A magyarságnak politikája nem lehet más, mint a független, önálló Magyarország, mely nem kerül idegen nagyhatalmak vontató kötelére, hanem a szabad, kis nemzetek családjában, ha lehet szövetségében a legerősebb pillére legyen éppen a kis nemzetek szabadságának.

A történelmi fejlődés ezt az utat jelzi. A magyar nemzet minden hamis váddal és igazságtalan ítélettel szemben meg is érdemli ezt a szerepet. Múltja bizonyság rá, hogy képes is betölteni – csak ne fosszák meg erőszakkal állami létének feltételeitől.

(Folytatjuk)

gondola
  • A nyugat-európai liberálisok vallása a hungarofóbia
    Annyira nem bigottak, hogy ezért a vallásért Husz Jánosként a máglyára menjenek. Nem akarnak mártírok lenni, noha a mártír legyőzhetetlen ellenfél. Az ő vallásuk másról szól. Vallásuk másik fontos rítusa ugyanis: sorakozás a kasszánál.
  • Horror bohózat a párizsi ügyészségen
    Noha maguk a rendőrök sem mernek behatolni a város jó néhány területére, az ügyészség egy sokkal súlyosabb bűncselekménnyel foglalkozik: a német WDR köztelevízió 37 éves munkatársa szerint Giscard d'Estaing a párizsi irodájában rögzített interjú során háromszor is megérintette a fenekét.
  • Trianon 100 - Vérző Magyarország 10. rész
    Sorozatunk végén egy kicsit megpihenünk. Csak képeket nézünk és emlékezünk. Szép régi magyar képeket, szép régi magyar emlékeket. Nézünk, emlékezünk és nem felejtünk. Nem, nem, soha.
  • Már épül a Magyar Zene Háza üvegfala
    Már épül a Magyar Zene Háza egyes szakaszokon 12 méter magas, vízszintes szerkezeti osztás nélküli, egybefüggő homlokzati üvegtáblákból álló homlokzati üvegfala, amely a maga nemében egész Európa legnagyobbja lesz.
  • Magyarország elsőként fogja megszüntetni a különleges jogrendet
    Magyarország sikeresen zárta le a koronavírus elleni védekezés első szakaszát, amelyet követően az uniós tagállamok között elsőként fogja megszüntetni a különleges jogrendet - jelentette ki Varga Judit igazságügyi miniszter az EUObserver című brüsszeli hírportálon csütörtökön megjelent írásában.
MTI Hírfelhasználó