Egység. Kétség. Többség
Születni már csak azért sem születhetünk demokratának, mert élőlények vagyunk, és az élőlények között hála Istennek nincs és nem is lehet demokrácia, az élet ugyanis kizárólag szigorú hierarchiára épül.
2020. március 17. 09:17

„A demokrácia mai valósága az, hogy nem a többség demokratikus uralmáról van szó, hanem inkább egy szervezett kisebbség uralmáról a szervezetlen (magát megszervezni képtelen, ezért csak elégedetlenkedni képes) többség felett” - írja cikkében Bogár László közgazdász egyetemi tanár. Őt kérdezte a Présház.

- Professzor úr, Frank Zappának tulajdonítják azt a mondást, hogy a demokrácia - politika, kormányzás stb. – „a hadiipar szórakoztató üzletága." Mi tavaly közelről láttuk, hogy egy külföldről irányított propagandaközpont show-műsorokkal le tudta cserélni egy világváros vezetőjét. Végzetes ez a folyamat, vagy még meg lehet fordítani?

- A politika fogalma az antik görög kultúrában alakult ki, ahol az első várossá formálódó emberi közösségek, a poliszok önigazgatási folyamatát jelentette. Vagyis azt a komplexumot jelölte, amelyben létrejöttek azok a szervezeti intézményi eljárások, amelyek segítségével a közösség önmaga újrateremtési folyamatait szervezte meg. Platón, aki Arisztotelész mellett a korszak legkiemelkedőbb filozófusa volt, igen részletesen foglakozott azzal a kérdéssel, hogy milyennek kellene lennie az ideális társadalmi berendezkedésnek. Nagyon leegyszerűsítve két helyes, ideális államformát, uralmi berendezkedést különböztetett meg: az egyik a monarchia, amelyben egy ember birtokolja a hatalmat és a közjó érdekében gyakorolja azt. A másik az arisztokrácia, amelyben a kiválók, az állam vezetéséhez legfontosabb tudással rendelkező bölcsek gyakorolják a hatalmat. De kitér arra is, hogy melyek a helytelen, elkorcsosult uralmi, kormányzati rendszerek, amelyekből hármat különböztetett meg. Az első a türannia, amelyben a maga gátlástalan érdekeit kegyetlenül érvényesítő uralkodó gyakorolja a hatalmat a közjót teljesen figyelmen kívül hagyva. A második a demokrácia, az anyagi és tudás-javaktól egyaránt megfosztott számszerű többség látszólagos uralma. A harmadik degenerált uralmi berendezkedés pedig az oligarchia, amelyben a legnagyobb vagyonok tulajdonosai közvetlenül gyakorolják a hatalmat. És, ha ehhez kapcsolódón felelevenítjük Madách Ember tragédiájából az Athéni színt, akkor már talán nem is tartjuk olyan meglepőnek azt, hogy Platón inkább a degeneráció irányába tartó uralmi berendezkedésnek vélte a demokráciát. E kényes kérdés megértését segítheti az a szellemesen ironikus megjegyzés, amelyet Mark Twain amerikai író „követett el” az alábbiak szerint, „Azt hiszitek, hogy ha a demokratikus szavazatainkkal bármit elérhetnénk, akkor megengednénk nekünk.”

Mark Twain

Történelmileg a demokrácia csak olyankor létezett, de mindig szigorúan csak procedurális értelemben, amikor a demokratikus eljárások keretei között lehetséges „választásnak” már nem volt (nem lehetett) valóságos tétje. Tudom, hogy ezek nagyon kényes kérdések, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy a nincs különbség a rendszerváltás rendszerének egyes kormányai között, vagy a kérdésbe belefoglalt, egyébként helyes, állítás szerint egyfelől Demszky Gábor és Karácsony Gergely, másfelől Tarlós István között. Mert nagyon is van különbség! De, bármilyen kényes és kellemetlen is ezzel szembesülni, e különbségek semmiképpen nem mehetnek túl bizonyos határokon. És ezeket a határokat nem Magyarországon határozzák meg. (Gyenge vigasz, de igaz, hogy a Hunyadiak óta soha nem Magyarországon határozták meg ezeket a határokat.). Talán érdemes azon is elgondolkodni, hogy 1989 márciusától 1990 márciusáig tartó kritikus egy év során vajon volt-e a magyar társadalomnak valóságos lehetősége arra, hogy átgondoltan dönteni tudjon arról, hogy milyen is legyen az „új” rendszer alapvető létminősége. Sajnos a válasz egyértelmű nem! Már csak azért sem volt, nem lehetett erre lehetősége a magyar társadalomnak, mert az 1990-es választásokon induló pártok kivétel nélkül a globális birodalom szórakoztató-ipari részlegének közhelyeit adták elő a kampány, mából visszatekintve inkább bohózatba illő látványtechnikai díszletei között botladozva. Ez a látványtechnikai világ egyébként azóta sokkal professzionálisabb és egyben sokkal kegyetlenebb, kíméletlenebb is lett. De hogy csak egyetlen, ám azt hiszem, elég nyilvánvaló példát említsek a birodalom által engedélyezett „mozgás-szabadságot” illetően, Tarlós István „szabadsága” arra még úgy, ahogy kiterjedhetett Demszkyvel és Karácsonnyal szemben, hogy nem megy el a Budapest Pride-ra, de arra már nem terjedhet ki sem neki, sem senkinek a „demokratikus szabadsága”, hogy mint nyilvánvalóan pusztító, romboló és káros „képződményt” ne engedélyezze azt. A példa szimbolikus, és önmagában nincs is különösebb jelentősége, de jól jelzi, hogy Magyarország vagy éppen Budapest társadalmi berendezkedésének bizonyos alappilléreit nem Magyarországon döntik el. És mivel Budapest, ahogy Ön helyesen említette „világváros”, így sokkal közvetlenebbül tartja kezében irányítását az a bizonyos „világbirodalom”, amelynek urait egy dolog érdekli, az, hogy az ország és különösen annak fővárosa mindenképpen az általa meghatározónak tekintett érdekek és értékek talapzatára épüljön. Ez térben és időben is mindig így volt az elmúlt egy-két évszázad során, így volt a kiegyezés korabeli Budapesten, és így van napjainkban Prágában, Varsóban, vagy éppen Isztambulban is. Tarlós István egy egészen kivételes jelenség volt, mondhatni egzotikum, de a jelek szerint a nem létező birodalom nem létező urai tavaly sikeresen tették az ő városvezetői pozícióját nem létezővé. És végül, de nem utolsósorban: minden még oly végzetesnek látszó lejtőről vissza lehet fordulni, de ennek van egy döntő fontosságú feltétele. Azt az erőt ugyanis, ami dacol a lejtőn mindent lefelé taszítani akaró gravitációval, csak akkor tudjuk kifejteni, ha megtámaszkodunk „valamin”, és ez a valami nem lehet más, mint a biztos hitre épülő tudás, bátorság és kitartás. Ezt a talapzatot ugyan Budapest népében sikeresen rombolták le a világ urai, de ez bármikor „visszaépíthető” lehetne.

​- A demokrácia, pontosabban, ami annak igyekszik mutatni magát, többnyire csak egy rejtett diktatúra „fedőtörténete”, ami arra szolgál, hogy az alávetettek, a szervezetlen többség, vagyis a „nép” minél tovább higgye azt, hogy mindez létezik, és őt szolgálja – írja Ön. Azért ez nem teljesen így van. A gyurcsányi hazugságdiktatúrát ugyanis egyértelműen a – ha még oly csenevész is – demokrácia takarította ki a végrehajtó hatalmi ágból. Ha nem lett volna demokrácia, ma kétmillió migráns élősködne az országban. Melyek azok a demokráciacsírák, amelyeket – Széchenyi szavaival – „az emberi munka, s gond nevelheti" erőteljesebb hajtássá?

- Nincs igazából nézetkülönbség köztünk. A demokrácia valóban mindig egy definiálhatatlan szervezett kisebbségnek a többség felett gyakorolt uralmára épül, de léteznek benne olyan formalizált eljárások, amelyek teret nyitnak arra, hogy ellenőrzött feltételek mellett állandó vetélkedés mehessen végbe a szervezett kisebbségek különböző politikai alakzatai között, amelyeket politikai pártokként ismerünk. Vagyis elvileg mindig nyitva áll a lehetősége annak, hogy az éppen regnáló szervezett kisebbséget egy másik (még jobban) szervezett kisebbség váltsa le, és ez meg is történt 2010-ben. De csak azért történhetett meg, mert a szervezetlen többséget a spontán indulat-hullámok szervezték kivételesen mégis egységessé. A 2010-es választásokon ugyanis a döntő többség harsány és indulatos nemet mondott, nem egyszerűen Gyurcsány Ferencre (személy szerint akkor már nem is ő volt a miniszterelnök, hisz a birodalom éppen azért vette le a sakktábláról, mert azt remélte, hogy ezzel talán még megmenthető a rendszere), hanem a rendszerváltás egész rendszerére. Ezzel az indulatos gesztussal talán némileg azért is elégtételt akart venni ez a szervezetlen többség, mert 1990-ben semmit nem tett azért, hogy az akkor induló pártokat valahogy arra kényszerítse, hogy azok színt valljanak arról, hogy mégis milyen rendszert akarnak. Az üres, felszínesen közhelyes ígérethalmazból végül is az ország nagy részének folyamatos lecsúszása következett be az első húsz év során, így óriási többség utasította el a rendszerváltás egész addig követett rendszerét. A Fidesz-re mint „igen” hullott rá ez a hatalmas tömegű „nem”, és a fő kérdés az volt akkor, hogy képes lesz ezt a hatalmas intenzitású elutasítást egy új rendszer hajtóerejévé tenni. Az elmúlt évtized azt látszik igazolni, hogy alapvetően képes volt erre, és bár a magyar társadalom többsége még mindig vesztese a színfalak mögött valójában már 1978-ban elkezdődő rendszerváltásnak, de józanul beméri, hogy számára a „legkisebb rossz” még mindig messze ez a 2010 óta regnáló rendszer. Mindez azt jelzi, hogy tanúi lehetünk egy nagyon ritka folyamatnak, a mindig szervezetlen többség most képes tartósan, ha nem is egészen megszervezni magát, de legalább arra, hogy az őt irányító szervezett kisebbséget a permanens tanulás pályáján tartsa. Ez valóban hihetetlen lelki, erkölcsi és szellemi energiák mozgásba hozását igényelte, ahogy Széchenyi fogalmazott, bizony elképesztő munkát és „gondot” igényelt, de egyelőre működni látszik, és az sem zárható ki, hogy 2022 után is folytatódhat.

Gróf Széchenyi István

Azt azonban látnunk kell, hogy az ország alapvetően változatlanul szervezetlen többségét továbbra is a történelmi vesztesek teszik ki, és a 2010-ben elkezdett nemzet-stratégia folytathatósága azon múlik, hogy a történelmileg vesztes többség megérti-e, hogy a vesztes lét felszámolásának még mindig ez a leginkább sikeresnek látszó útja. Ennek megértetése egy olyan világban, ahol a globális birodalom gigantikus média-gépezetei felfoghatatlan erővel és találékonysággal gyártják le a hamis valóságok bármely pusztító mintázatát, nem látszik egyszerű feladatnak. A legfiatalabb választói csoportok, a „twitter” nemzedék a globális kommunikációs térben technikailag ugyan látszólag virtuóz módon tájékozódik, de a látszat csal, valójában tökéletesen kiszolgáltatott áldozata ennek a rafináltan megszervezett kíber-térnek. A beszéd-tér szétszaggatottsága következtében itt veszélyes kommunikációs örvények keletkezhetnek, és ennek nyomán a szervezetlen többségnek a történelmi vesztesekhez tartozó fiatalabb nemzedéke végzetes módon esetleg éppen azoktól a politikai alakzatoktól várja sorsa jobbra fordulását, amelyeknek történelmi hátrányait köszönheti. Úgy hogy a Széchenyi által említett gondos „lét-munka” minden eddiginél átgondoltabb és összehangoltabb véghez vitele vár ránk.

- A nyílt diktatúra nagyon költséges, a modern „demokráciát” azért találták ki, mert kiderült, hogy e módszer sokkal egyszerűbb, olcsóbb és veszélytelenebb – érvel Ön. Ezzel szemben még a nyílt diktatúrát gyakorló uralkodók körül és volt – van – egyfajta „koronatanács", amely óvatosan bár, de bírálatokat is megkockáztat az uralkodóval szemben. Tehát a demokrácia enyhe változata a fáraók kora óta működik. Mennyire mutatja ez a jelző nélküli demokrácia életképességét?

- Igen részletes történelmi mély-elemzést igényelne ennek a döntő fontosságú kérdésnek a megválaszolása, így csak az általam leglényegesebbnek tartott összefüggésekre szeretnék rámutatni.

Ahogy arról már számos alkalommal szót ejtettünk, a Nyugat az elmúlt 1200 év során két, időtartamát tekintve nagyjából azonos hosszúságú korszakra osztható, az első hatszáz év egy felemelkedő szakrális kultúra, a második viszont egy hanyatló deszakrális civilizáció. Az első célfüggvénye egy emberen túlmutató transzcendens lényeg, a méltó élet, vagyis az üdvösség, a másodiké viszont a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyag-tömeg korlátlan növelése és a minél nagyobb magánhaszon elérése bármi áron. Egyébként a szintén nagyjából 1200 éven át fennálló Róma is hasonló történelmi íven jut el a szakrális lokális királyságtól a deszakrális globális birodalomig, és omlik is össze, amikor a deszakrális élősködés felemészti legvégső tartalékait is. Feltehetőleg hasonló sors vár a Nyugat mai deszakrális globális birodalmára is, ami azért jár majd sokkal súlyosabb következményekkel, mint Róma összeomlása, mert egyfelől a Nyugat most már nemcsak Európa egy részét, hanem az egész világot uralja. Azt a világot, amelynek népessége nagyjából negyvenszer akkora, mint a Római Birodalom idején volt. Másfelől pedig azért, mert egy deszakrális birodalom által uralt technoevolúciós komplexum globális következményei ma összehasonlíthatatlanul súlyosabbak, mint kétezer éve lehettek volna. Ám ami számunkra fontos, az az, hogy a demokrácia és diktatúra dichotómiájának mai értelmezése semmiképpen nem vihető át mechanikusan bármely tetszőleges történelmi korszakra. Ha már a fáraók korszakát említette, ott egészen bizonyosan nem értelmezhető a mai fogalmakkal leírható demokrácia és diktatúra. Ennek jobb megértéséhez a szakrális kultúrák társadalmi tagozódását, és e belső tagozódás dinamikáját kell szemügyre venni. A hindu társadalomszerveződési modellben ezt a négy kaszt szimbolizálja. A papi elit a brámin, a nemesség, a ksatria, a polgárság, a vaisa, és a „nép”, a sudra. Egyébként a szakrális Nyugat sem különbözött ettől, mert a papság és a nemesség mellett a francia forradalomban később „harmadik rendként” megnevezett társadalmi csoport a polgárságot és a „népet” egyaránt magába foglalta, tehát a „nép” valójában a „negyedik” rend volt. A polgárság társadalomfilozófusai azért beszéltek csupán harmadik rendről, mert taktikai okokból célszerűnek tartották, hogy a népet is a „polgári társadalomba” sorolják, de ez a valóságos társadalmi struktúra-dinamika teljes meghamisítása volt. A „nép” már a forradalom során is, azt követően pedig különösen csak hivatkozási alap és ágyú-töltelék, akit pajzsként tartott maga elé a polgárság a nagy konfliktusok idején. A lényeg azonban az, hogy a szakrális társadalmakban nincs és nem is lehet semmiféle demokrácia, ott ugyanis hierarchia van. Egy olyan szellemi hierarchia, ahol a magasabb szinten lévőket nem holmi procedurális szabályok kötelezik, mint a polgári demokráciákban (tegyük hozzá: többnyire inkább csak „papíron” és módfelett álságosan) arra, hogy az egész társadalom üdvét szolgálják döntéseikkel és cselekedeteikkel, hanem egész egyszerűen a szellemi hierarchiában elfoglalt helyük az abszolút garancia erre. Az uralomgyakorlásra való felhatalmazás, amit a modern politikatudomány legitimációként említ, a szakrális társadalomban egyenesen Istentől (vagy az istenektől) származik, amit aztán a deszakrális modern Nyugat civilizációjában a népre, mi több a „nép felségre” való hivatkozás vált fel. Anélkül persze, hogy bárki valaha is kísérletet tett volna arra, hogy pontosan meghatározza a „nép” fogalmának valóságos jelentését. Tudom, hogy nem illik erről beszélni, de a nyugatias modernitás „demokráciája” egy képtelen önellentmondás. Egészen egyszerűen azért, mert a legfőbb hatalom birtokosául azt a „népet” jelöli meg, amelyet egyébként anyagilag, lelkileg, erkölcsileg és szellemileg történelmileg vesztes, következésképp önmagát megszervezni képtelen „többségként”, valójában amorf „tömegként” kezel. Ha volna merszünk feltenni azt a kérdést (nincs!), hogy logikailag mégis miként kell azt elképzelni, hogy a legfőbb hatalom letéteményese, a legfőbb döntnök, az éppen az anyagilag és szellemileg leginkább vesztes és kifosztott státuszban lévő nép, akkor rá kellene döbbennünk arra, hogy ez a konstrukció csupán szemfényvesztés lehet. És ha már az ősi Egyiptomot említette, a papi elit, és az „Isten fiaként” tételezett fáraó uralkodásra való felhatalmazását transzcendens szellemi energiáktól kapta, mégis képes volt több mint háromezer éven át a világtörténelem egyik legméltóságteljesebb, anyagilag és szellemileg rendkívül gazdag és elegáns kultúráját fenntartani. (Valószínűleg tovább is képes lett volna, ha az utolsó fázisába lépő deszakrális Róma élősdiként el nem pusztítja.) A modern Nyugat az elmúlt félezer év során is kizárólag a világ egészének brutális és cinikus kifosztásával tudta, legalább is a leggazdagabb centrum-országaiban fenntartani az anyagi és szellemi jólét és a „demokrácia” látszatát, és létszerveződési módja most éppen látványosan összeomlóban van. Hogy hol lesz háromezer év múlva, azt persze nem tudhatjuk, de módfelett valószínűtlen, hogy háromezer évnyi összteljesítménye Egyiptoméhoz volna mérhető. Ami történelmi életképességét igazán bebizonyította, és bebizonyítja ma is nap mint nap, az éppen nem a demokrácia, hanem az élet szakrális kultúrájának lényegét megértő és azt bátran képviselő uralkodó, hívják őt formálisan miniszterelnöknek vagy köztársasági elnöknek. De belátom, ez ma teljességgel elbeszélhetetlen

- E kérdés föltevője eddig legalább kétszer átélte, hogy egy-egy javaslatát leszavazták, majd egy év múlva ő köszönte ezt meg a legnagyobb őszinte hálával, mondván: „de jó, hogy tavaly leszavaztatok." Senki sem születik demokratának. Hogyan lehet a demokratává váláshoz kellő élményeket, tapasztalatokat megsokszorozni egy egészséges politikai struktúrában?

- Eddig a demokrácia „makró-struktúráiról” beszéltünk, ez a kérdés azonban a demokrácia mikró strukturális összefüggéseire utal. Annak is a döntő fontosságú központi elemére, a többség elvére. Mondhatnánk, a többségnek mindig igaza van. Vagy nem. Az igazság ugyanis köszöni szépen, jól van, pontosabban egyszerűen csak van. Akkor is, ha teszem azt, nulla szavazatot kap egy döntéshozás során. Attól még ő az igazság, és ilyenkor a demokratikus döntés minden részvevője téved. Ezért mondhatta kesernyés iróniával Churchill, hogy a demokrácia a legrosszabb berendezkedés, kivéve az összes többit. A hangsúly azonban itt azon van, hogy a legrosszabb, akárcsak Platón szerint is annak idején. Csak, legalább is ma, nincs nála jobb. De ma csak azért nincs jobb már nála, mert több évszázadon át tartó professzionális elmélyültséggel rombolták le „avatott kezek” a szellemi tekintélyre épülő hierarchiát. A történelem legbrutálisabb tömeggyilkosság-sorozatának, amelyet nagy francia forradalomként ünnepel a világ, hármas jelszavának (szabadság, egyenlőség, testvériség) középső eleme vitte végbe a legnagyobb pusztítást, és ez zajlik az óta is. Ennek lényege, hogy rombold le a szellemi tekintélyre épülő szakrális hierarchiát, ezzel párhuzamosan töltsd fel hamis öntudattal a legsilányabb szellemi szint képviselőit, hitesd el velük, hogy ők a világ urai, hisz ők a Nép. A többi már megy magától. És valóban ment is ott az 1789 és 1794 közötti iszonyatok során. De persze belátom, e széteső, hanyatló kor hétköznapjai során, a felmagasztalt nyugatias demokrácia hamis díszlet-világának kellékei közt botladozva nem nagyon van más mércénk, mint a titkos szavazáson megmutatkozó többségre való hivatkozás. (Az már végképp nem volna fair, ha még Sztálinra is hivatkoznék, aki azt mondta, hogy nem az számít, aki leadja a szavazatokat, hanem kizárólag az, aki megszámolja azokat.) Születni pedig már csak azért sem születhetünk demokratának, mert élőlények vagyunk, és az élőlények között hála Istennek nincs és nem is lehet demokrácia, az élet ugyanis kizárólag szigorú hierarchiára épül. Ha nem így lenne, akkor a szavannán gyakran találkozhatnánk olyan párbeszédekkel, hogy jó napot kívánok, én a leopárd vagyok, és ha jól csalódom, ön a gazella. Nos, nekem feltett szándékom önt felfalni, de nem szeretném megsérteni a fékekre és ellensúlyokra épülő rendszerünk szabályait, ezért nyitott vagyok a demokratikus vitára, hogy annak keretei között döntsük el, hogy mitévők legyünk. Persze a hierarchia uralma nem jelenti azt, hogy nincs szükség, vagy éppen ne nyílna tér a kifinomult együttműködésre, hisz az élet messze nemcsak harc, hanem egy kifinomult együttműködésre, szeretetre, együttérzésre, egymás segítésére épülő csodálatos kozmikus háló. És a legfőbb feladatunk, „lét-munkánk” pontosan abban állna, hogy ezt tegyük uralkodóvá, ahogyan Ön is említi, a hétköznapi politika egészségesebbé tételére irányuló erőfeszítéseinkben.

preshaz.eu
  • Kártérítést a hungarocídiumért
    Vétkesek közt cinkos, aki néma – idézhetnénk Babitsot, de Brüsszelben ez is kárörvendő röhögést váltanak ki az ottani rasszista hungarofóbokból. Ezért is kell kártérítést követelnünk, tehát követelnünk kell a kártérítést a hungarocídiumért.
  • „Késelés történt, agyonlőtték a gyanúsítottat”
    A „politikai korrektség” pszichoterrorja hatott. Egy újságíró agya áldozatul esett: meghibbant attól a megfeleléskényszertől, amelyet környezete kialakított benne. Nem merte leírni azt, hogy a tettes, a bűnöző, a terrorista.
  • Semjén: Mindszenty József életpéldája erkölcsi iránytű
    Mindszenty József hercegprímás, szent életű és vértanúsorsú bíboros életpéldája erkölcsi iránytű volt életében és napjainkban is az - hangoztatta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csütörtökön Zalaegerszegen, a Göcseji Múzeum új épületszárnyának alapkőletételi ünnepségén.
  • Áder: jól kezeltük a járványt
    Magyarország és Szlovénia a lakosságszámához viszonyítva a legjobban teljesítők közé tartozik az Európai Unióban a koronavírus-járvány kezelésében, mind a megbetegedések, mind az elhalálozások alacsony száma alapján - mondta Áder János köztársasági elnök csütörtökön Budapesten.
  • A demokraták nagy novemberi szocialista forradalmat álmodnak
    Szocialista forradalomra készül a Demokrata Párt, írja új könyvében a jobboldali Breitbart szerkesztője. Joel Pollak szerint az utcai zavargások csak az első lépései annak a folyamatnak, amivel Trump ellenzéke magához ragadná a hatalmat.
MTI Hírfelhasználó